úton

Miközben úgy gondolom, hogy megy az élet velem, egyenes folyamban, zakatol a sínen a vonat, mindig csak előre, kattognak a talpfák a kerekek alatt, néha mégis csak elsuhan mellettem egy-egy állomás, ahol csak keresztülhaladok. Nem áll meg a szerelvény, csak kitekintek, s elzúg tőlem jobbra a kép. Mégis, valahogy megmarad bennem a kis állomás, ha elsuhant is. Hogy leszállni ott volna jó, talán mások ott az emberek, talán, engem is másnak látnak majd. Hol nem ismer senki, ott én is csak magam adhatom. Csak úgy ítélnek, ahogy Te magad talán már sosem látod, mert rádrakódott a millió benyomás hozta szürke por, vagy csillám. Elszakdni a múlttól egy kis időre, megpihenni, rájönni arra amit eddig is tudtál, csak ki sosem mondtál.
Utazás. Hogy hová, azt senki sem tudja, emberek jönnek mennek, a kupéban egy kis időre megrekednek, hol beszélgetsz velük, hol barátság, hol szerelem, hol gyűlölet születik egy kis időre. Közben újabb állomás suhan el, kitekintesz megint, vajon ki, kik lehetnek ott. Cikázó gondolatok ezek, egyrészt figyelned kell arra ami a vonatban zajlik, másrészt nem akarod elmulasztani a külvilágot sem, mégha néha elérhetetlennek tűnik is.
Ha megáll a vonat egy-egy állomáson, megint új emberek szállnak fel, és le, de néha fontosabb, hogy kit hagysz a peronon, ki az akit szemed sarkából megfigyelsz, és tudod- soha nem látod viszont- mint az aki felszáll melléd, s leül a kopottas műbőr ülésre.
Rángat néha a mozdony, nehezen húz előre, valami visszatartja, bár szemeddel a vészféket pásztázod, nem te vagy ki lassítja, nem is tudod, még nem is akarod, mégis, mintha a gondolatod varázsolna némi időhúzást, hogy esélyt adjon Neked leugrani, s vidáman szemébe húzni a bakternak a sapkáját, kinevetni az egész világot. Jó volna.