erzsebet10 blogja

Édesapám kérges keze  

munkával volt mindig tele.

Bármikor hozzá mentem

szeretetét szórta nekem.

Van mindened édes lányom

mit adjak, ne legyen hiányod!

Kertbe szaladt zöldségekért

egész hétre legyen elég.

Télen pincéből hozta nekem

mit ősztől gonddal őrizgetett.

Szemében fény ekkor kigyúlt

míg ott voltam nem is csitult.

Mikor anya nem látta

pénzt dugott a táskámba.

És amikor tiltakoztam

- ne sérts meg - gyorsan mondta.

Megértette minden gondom

tudta minden vágyam-titkom.

Bizalommal meséltem el

nála biztos rejtekre lelt.

Nagy az űr most a lelkemben 

hiánya fáj félelmemben.

Nincs, már kinek elmondhatom 

azt, ami bánt azt, ami nyom.

Néha tanácstalan vagyok, 

felsóhajtok, imádkozok.

Édesapám segíts nekem 

küldj fentről egy égi jelet!

Egy elszalasztott pillanat,

egy félreértett gondolat.

Vágyódás az éj alatt 

megszokott vagy új alak.

Test a testnek temploma

szívverések ritmusa.

Agyadban a gondolat

őrzi még az álmokat.

Felvillan egy villanás 

fülledt nyári éjszakán.

Záport síró kövér felhők,

simogató enyhe szellők.

Csonthéjba bújt régi emlék

valóság volt, nem olyan rég.

Jelen kapujában állva 

kérdőn nézek a világra...

Csillagszegett éjszakában,

ballag lelkem egymagában.

Körül ölel a néma csend

lelkem húrja tönkrement.

Elmélázok a világról

a régmúltról és a máról.

Rózsa illat érzem finom

tövise szúr, vérem csorog

Fölém hajol a pillanat.

Átkarol egy fényes alak.

Letöröli hulló vérem

felemel a messzeségbe.

Rózsa illat, selymes fények

nincs már tövis nem hull vérem.

Feledésbe tompul létem,

egyszer itt volt el ment végleg…

Valami összeköt egy érzés mi már ezer éve a lélekbe költözött,

ott fészket rakott s talán még ezer évig dajkálja a pillanatot.

A test vergődik, küzd, engedné  - menj hisz oly nagy a világ!-.

 A távolság nő egye tovább elmúlt az ősz lassan a tél is tovaszáll.

 Kapuban a tavasz új élet virágok illata. Gondolja a test most jött el a pillanat!

 Ám az érzés ott benn nem enged, hívogat.

 Megszabadulni nem lehet, mint száraz tulipán szirmoktól

miket még nagy csokorban hoztál nekem egy tavaszi reggelen.

Kislány voltam oly soká,
míg így szólított jó apám.
Nincs már szó csak néma vágy,
kínzó űr, halk suttogás,
mit téli tavaszban 
szél süvít a résen át.
Szobámban körbe jár, megölel,
mint egykor szerető Édesapám.
Hallom benne utolsó sóhaját,
mellyel karomból menybe szállt.


2017.12.30