intarzia és olaj

A nő csendesen üldögélt a sötét szobában. Térdét mellkasához vonva próbált ott sem lenni. Nem is létezni ...

A hatalmas ház körülötte oly nehéz volt, mintha mázsás falait , stukkós mennyezetét és minden tégláját  az Ő lelkén pihentetné meg az éj. 

Nem szerette. Kemény és számító az élet e falak között, ezért is menekült el innen évekkel ezelőtt. Ám valamiért most mégis itt van, újra , bár minden idegszála tiltakozik. 

Magaelé bámul, bele a fekete csendbe . A szomszédos helyiségből ütemes kattogással jelezte magát a múló idő. A lehúzott redőny mögül, a kerek képű holdvilág, mint egy kíváncsi gyermek dugja be sugárujjait, hogy halvány sávokat rajzolhasson a padlóra.

És akkor megérezte a varázsló jelenlétét . Igen. Ezért van még ereje visszajönni ide, ebbe az átokverte sasfészekbe. Lassan emelte tekintetét. Igen itt van, mindenütt ... de főleg abban a két tárgyban. Lassan felegyenesedett, az olajfestményhez lépett, és ovatos mozdulattal végigsímította azt a bágyadt margarétát, ami még ma is az asztallapot bámulta, és a pipacsot, aminek már  két szirma hiányzott ...

Talán nem is kép ... talán csak egy furcsa, keretbe szorított mozdulat, illatok, egy kevés aranysárga. Vászonbarna háttér, és egy asztalon felejtett épp szirmaira hullni készülő virágcsokor.

Élénken emlékszik arra a csokorra. Nyár volt. Forró és hosszú nyár. A templomkertben szedte a virágokat. Kicsi volt még ... néhány  éves lehetett . Anyja vigyázó szeme mindenhová elkisérte. Amint a nap delelőre hágott anyja beparancsolta a lánykát az árnyékba a hatalmas eperfa alá. A frissen szedett csokréta pedig mellettük pihent a füvön, és lassan hervadásnak adták fejüket a vadvirágok.

Akkor lépett oda a férfi. 

- Kicsi lány , kérhetek tőled valamit ? - szólt. 

- Ha anyukám is engedi ...

- Elkérném a virágaidat.Nekem adod őket?

- Miért? Már hullik a szirmuk. Melegen tűz a napocska. Szomjasak. 

- Igérem vázába kerülnek, és örökké élni fognak. Örökké.

- Te ki vagy? Varázsló talán? Az örökkét nem mondjuk. Az beláthatatlanul, szófogadhatatlanul  sok.

- Bölcs lányka vagy. Ám én mégis mondom... Akkor ideadod nekem ?

Fejét anyja felé fordította, de az csak mosolygott , hát így felelt :

- Igen. Szabad.

A nő egy pillanatra hátratántorodott , talán megszédült. Majdnem elesett.Nehezen, de megkapaszkodott a közeli könyvespolc szélében, ám ugyanezzel a mozdulattal lesodort a polcról valamit. Ilyedten kapott utánna. Az apró fadoboz éles koppanással esett a földre, fedelle felpattant és gyűrűk, láncok potyogtak a vastag hurkolt szőnyegre.Lehajolt. Féltő puhasággal vette kezébe a dobozkát. Fedelét visszahajtva ujjaival végigsímította. Az intarziaberakás ragasztása itt-ott már így is laza volt , és félt hogy most, az ütődéstől .... de semmi baja .

Igen, ez volt a második dolog ami ...

A ládika a kert fáinak emlékét őrzi. Az eperfa is benne él ... már örökké ...

- Örökké , örökké ... - ismételgette a szavakat

-Mi volt ez a zaj? Te mit csinálsz itt? - hallotta anyja hangját , a szomszédos szobából hirtelen fény tolakodott a sötétbe, amint odaát az idős asszony a villanykapcsolóra tette kezét.

- Semmi baj. Véletlenül levertem az ékszeresdobozt, de már össze is szedem ... már szedem.

- Jajj hagyd már! Az a vacak, ósdi lom. Majd veszünk egy szebbet, ennek az oldalába már lassan szú költözik.Ezt még az öreg Józsi csinálta , emlékszel kislányom? Emlékszel még az öregre? 

- Öreg? ... nem, nem CSAK egy öreg volt. Varázsló. - mormolta halkan a nő, míg a csillogó köves gyűrűket szedegette.- Jó éjt Anyu. Menj, lassan én is lepihenek.Jó éjt!

 Haydn - Symphony 22 - mvt 2