eemee blogja

Leplezetlenül. Dolgokról. Arról, hogy nincs még tavasz szagú szél, arról, hogy nyálkás az aszfalt, hurutos a szív. főleg azért köhög. Arról, hogy remény van, mer' az mindig van. Sötétekről, meg neonról, alkoholtól elhomályosult torzókról, arról hogy élek... Leplezetlenül. Dolgokról. Amik nincsenek. Arról aminek hiánya mellkasba tolódik. pofonról, rúgásról, csókról. dugásról. Kertelés nélkül arról, ami szar. Nőkről. bizonytalanságról... főleg arról a kurva bizonytalanságról. Lassú zenéről. lassú füstről. álmokról, holnapról, kicsit a máról. betűkről. leplezetlen betűkről. Egy székből, a szétkapcsolt világról. a szétkapcsolt világból.

leplezetlenül. dolgokról. mélységes sötétben tespedő határról. szívrákról, meg reményről, meg csókról megint csak, pár betű szemedről, kevés a szádról, néha a bajról. az összevisszaságról. sorok a mély határ alól. semmittevésről. álmodásos művigyorba bújt csalódásról. pici kis csalódásról... csak ennyi. semmi másról.

Szinte összeesett a vehemenciától, mikor egy levegővel és mélységes dühvel közölte a hírt, hogy a karácsonynak annyi, betiltották, mert már nem úgy profitál, mint azelőtt, meg kényes is a vallásosság miatt, szóval nincs többé karácsony és ez tűrhetetlen, mert ugye ő óvónő volt egyébként és a félelem elhatalmasodott rajta, hogy ha Szalán Tónika meg a többi nagycsoportos ezt megtudja, akkor forradalom lesz, és ott vér fog folyni. Azok a kölykök ízekre szednek. Nyelt nagyokat szegény. Tamást nem nagyon érdekelte a dolog, nem hitte el, az óvónőre gondolt inkább. A közös gyerekkorra. Eszébe jutott, hogy harmadikos korukban Tamás feleségül akarta venni őt, és hogy negyedikben a blúza mögé nyúlt a melléképület mögött. Örült az emlékeknek Tamás. Ifjúság ízük volt. Az óvónő hadart, összeomlik a világ, az emberektől a maradék boldogságot is lenyúlják… De Tamást nem érdekelte, mert nem hitte el és amúgy is mit számít? Hiszen egyedül él távol a szülőktől, majd ellóg a melóból, ha muszáj és otthon pihenget. A boldogság neki nem a karácsony, sosem ott volt, hiszen karácsony volt akkor is mikor az óvónő bemutatta az új fiúját, rühellte a pasast, mert egy bunkó paraszt volt és karácsony volt akkor is mikor az óvónő elújságolta a hírt, hogy megkérték a kezét. Tamásnak fázós a karácsony, sálat köt és forralt bort iszik a sétálóutcán, amúgy eseménytelen hétvégeként kezeli. Talán jobb is, ha betiltják. Most mi lesz így Tomi? Kérdezte az óvónő végső elkeseredettségben és a nagy hévben megfogta a kezét, és Tamás olyat érzett ebben az érintésben, olyan misztikus kis csodát, amitől persze rájött a nagy igazságra, hogy a karácsonyt nem is lehet betiltani, mert ha be lehetne akkor már megtették volna, és akkor Tamás kérte volna meg az óvónő kezét, és már együtt élnének, ami azért lenne rossz mert akkor nem örült volna ennyire ennek az ártatlan érintésnek. Majd máshogy nevezzük, válaszolta Tamás. Hívjuk hideg napnak, az nem tűnik fel majd senkinek, és fa helyett csak a díszeket pakoljuk egymásra, így ha ellenőrzik szekrénybe az egész. Az ablakot nézte, a friss havat és arra gondolt mikor is csinált utoljára hóembert…

Vajon az legális még?

Nyári Imre

Azt mondják blogba az kerül ami veled történt... Na ebbe az, aminek velem nem kellett volna...



Ülni szar
Amikor ott ülsz, és az az ott bárhol is van, mármint helyileg: pad, fotel, szék, járdaszegély, lépcső stb... de bennem is ülsz torok és gyomor között, kicsit baloldalt a zakatoló ketyegőn csücsülsz és mosolygok akkor, mert te is mosolyogsz és az ősz sem olyan hüvös, mert megszokja az ember a csekéj áldozatokat, mikor reggel szeszélyes, meg hogy vannak napok mikor nem szabad, de a barátaidat is megszokja az ember, viszont a lassan előbúvó hideget, ami a szemedből mászik szemembe, ezt a patthelyzetet nem lehet. Időzítés ketyeg míg a szívemen üldögélsz, de egyre fészkelődsz, latolgatod, hogyan kéne lemászni, szavakkal, meg gestusokkal segíted magad, nem akarsz bántani, ezért hülyének nézel és mostmár mindegy is mert meguntad, már nem ülsz ott, csak a helyed van, még nem hült ki, és a maradjunk jóbant is megpróbáltunk, de bunkózásba ment át, és utánna a vonaton ültem, és amikor ülsz akkor mindegy is hol, mert én néztem ki az ablakon és láttam, hogy minden tovarohan, vissza oda ahol hagytalak, mikor elhagytál, és ketté is szakadnék, ha nem fáznék annyira az ősztől, mert tulajdonképpen mocskosul tud fájni, hiába iszol, ihatsz amennyit bírsz, meg vigyoroghatsz is attól még szar, de hát na... ha ülni szar, akkor lépkedek kicsit.

Páratlanul szétszórt
szétszórtak körülöttem a falak, szétszórt mondatok vetülnek kezemből, szétszórt a csend, meg a zaj is, szétszortak a konzervdobozok a boltban, szétszórt a szétszortság is, ami kicsit vigasztal, mert az álmokban nem hiszek, a vágyak meg ott röhögnek ajtam a falusi kiskocsmában a földút mellett, sok falevél borítja az utat, ettől ha lehet még szomorkásabb a gondolatmenet, a vonat is késett, míg hazafelé igyekeztem, páratlan pillanat a páratlan számú vágányon páratlan számú fülkében páratlan számú lányok szedik ki belőlem két város közt, hogy azért vagyok szétszórt, mert páratlan lettem magam is.

szilánkocska
ültünk a parton és ittuk idő komámmal az olcsó vörös bort
és aztán nem jötté' átgyúrtuk életté, amiből apró halál lett, nem végleges, inkább csak egy kurva nagy pofon, amitől eltántorog az ember és kihánnya a csalódást, de az makacsul bentmarad, átmászik gyomorból szíve, és magyarázhatnám a sebtében szétszórt sorok mögül, hogy nem így akartam meg bocsánatot is kérhetnék talán tényleg bunkó volt mikor szerinted bunkó volt, de végülis én azért ültem a parton mert ráértem, mert elgurultam kezedből és eltűntem a nagyra nőtt őszi fűben és mit ad isten időbácsi is ott volt és míg ő telt, telt a pohár is borral, aztán te közel hajoltál, és már csókoltalak volna, ha nem taposol inkább, de te rám, a pohár össze, aztán a szilánkok rá a mellkasra... Őket műtöm most magamból idő is lassabban telik a törött pohár pedig itt rakódik össze, ide gyűjtöm magamból, ide a lapra, hoppá, itt van még egy...

sebtében összedobott sorok következnek. arról mesélnek, hogy bírkózom minden este, bírkózom a voltammal, a nincsennel, a múltakkal, az ősszel a vággyal, szóval elég sokan vannak ellenem, ráadásul iszonyat sötét van, nem látni semmit, és akkor kezdek el, mármint írni, és szigorúan írni, könnyet nem szabad, nem trend, vagyis mostanában az, de akkor sem... azért sem. Inkább mesélek, terveket, meg hogy mi a szorongós, vagy épp feszengős, szóval az aktuális nő, az örökké aktuális haverok és így máris könnyebb kicsit, mármint elfogadni a gyerekszerelmet, amiről verset ír a kamasz, de csak arról írnak mostanában ami nem jön össze, ami fáj, ami hüppögős...
sebtében összedobott sorokkal súgok most de csak neked, szóval a lázadás szép dolog de nem divat, és tényleg tagadod mostanában hogy vele, néha mikor nincs más, mert magányos vagy és fura, pedig ezer pasid lehetne, de nem... te nem bírod ezt az egészed, fojt vagy mi és ilyenkor nekem is görcsbe rándul mert olyan kicsit mintha felhők alatt betonplaccon nyár végén és a szürkületben az ugárlókötél csak jön felénk és ugrani kéne, izom feszül, majd elernyed és a végén elesünk, szép dolog ez egyébként, de kell az érzelem, mert és itt árulok el egy titkot, én Szeretlek téged és megígérem hogy a sebtében összedobott sorok mögött írok majd verset is egy olyan optimistát, melltartókról meg hogy kibogoztam végre ami összekuszálódott nyáron, meg amiket mondtam fél éve azokért bocs, mármint hogy nem mondtam semmit, mert befolyásolható az ember, de kézrátétel, és meggyógyultam, és megcsókoltál, és felizott és zakatol és....
sebtében összedobott sorok ezek...