dreamgirl blogja

-Daniel! Semmi bajom nem lesz. 

-És a fájdalmaid?

-Megpróbálok meglenni ha ismét előjönnek.

-Azért még jobb ha maradok egy kicsit, mert le kell hogy ülepedjen neked is amit mondott az orvos.

-Daniel hogy lehetséges ez?

-Nem tudom Kate! De valamit tudnod kell.

-Mit?

-Ülj le kérlek! Lehet, hogy nem a legjobb alkalom ezt megbeszélni, de már nem vagyok képes tovább titkolni.

-Daniel mit szeretnél elmondani?

Leültünk. Megfogta a kezemet és a szemembe nézett.

-Kate én már nagyon régóta többet érzek irántad, mint puszta barátság. Tudom, hogy mióta megláttad te őt szereted és örökké őt fogod csak szeretni teljes szívvel, de arra gondoltam, hogy most talán...megpróbálhatnánk együtt.

-Daniel én...

-Várj! Had mondjam végig. Nem számít hogy döntesz én akkor is melletted maradok és segítek neked. Még vele kapcsolatban is és ha úgy érzed, hogy szükséged van őrá-hasamra tette a kezét-akkor ebben is számíthatsz rám. Csak ígérd meg hogy gondolkozol rajta. Kérlek!

-Rendben. Meggondolom, de nem ígérem meg.

-Legalább egy halvány reményt látok rá.

-Most menj, mert mérgesek lesznek rád, ha nem mész.

Megpuszilta a homlokomat és mikor megfordultam visszahúzott és megcsókolt.

-Daniel!

-Ne haragudj, de ezt már régóta meg kellett volna tennem.

-Rendben. Felejtsük el! De ne csináld ezt többet.

Mosolygott és elment. Bezártam az ajtót és felmentem a szobámba. Úgy éreztem, hogy át kell gondolnom ami történt. Nem csak Daniellel, de a terhességgel kapcsolatban is. Felmentem a szobába és azonnal az ajtóval szemben lévő ágyamra dőltem.

12

Elfelejtettem, hogy már be volt kapcsolva a számítógépem és most pittyegett egyett, mert új levelem jött. Felültem és mikor a számítógép felé fordultam megláttam a Lenuc testvéreket Nikki és Robert kivételével. Megmerevedtem és csak ültem.

-Szia Kate!

-Nem akartunk megijeszteni.

-Daniel miről beszélt?

-Sziasztok! Nem ijedtem meg. Daniel pedig hozzám beszélt. Nem tudtuk, hogy itt vagytok.

-Azt tudjuk. Különben Daniel nem lett volna olyan bátor, hogy arra kérjen téged hogy legyél vele.

-Valóban bátorság kellett hozzá, de csak mert tényleg nagyon szeret és nem tudom mit hallotattok, de nem is fontos. Nem igazán jó ez hogy ti kihallgatjátok az életem.

-Kate! Robert azt hiszem nincs jól. -jött be a szobába Nikki.

-Hol van most?

-A nappaliban.

-Mi? Hogy kerül oda?

-Az most nem számít. A lényeg, hogy szüksége van rád.

-Nikki! 

-Segíts rajta! Ne tedd ezt vele.

A nappali felé mentem és lementem a lépcsőn. Ott ült a kanapén és csak bámult maga elé. Ijesztő látvány volt. Megrémültem. Elé álltam. Meg sem mozdult.

-Robert?! Robert jól vagy?

Hozzá értem a karjához. A tekintete a hasamra tévedt. Zavarba ejtő volt ahogy nézte. Felállt és közvetlenül elém állt. Most először tartottam tőle. Először éreztem félelmet. Talán Jackson is érezte, mert odajött. Robert és közénk állt.

-Robert jól vagy?

-Semmi bajom.

-Megijesztettél minket Robert. Ne csináld ezt soha többet!

-Össze fogsz jönni azzal a döggel?

-Robert! Hogy beszélhetsz így?!

-Miért talán nem az. Dehogynem. Egy dög. Nem több annál. 

-Ez a dög mentette meg az életemet és segített mert nem is tudom ki ígérete ellenére elhagyott. Megmentett és segített túlélni. Szóval ne gúnyold őt többé.

-Számomra akkor sem több egy bolhás korcsnál. -olyan mérges lettem, hogy felpofoztam. Ő pedig annyira el volt gondolkozva és nem ott járt, hogy nem használtak különösen éles reflexei. Ahogy arcon vágtam megfagyott körülöttünk a levegő és éreztem, hogy a kezem nagyon fáj. Megfogtam a másik kezemmel.

-Te kis bolond! Nem tanultad meg?!

-Ne érj hozzám!

-Kate! 

-Nagyon fáj a kezed?

-Nem. -a hasamban viszont éles fájdalmat éreztem. Odakaptam a kezem és kicsit meghajoltam.

-Kate!

-Ne! Eressz! Jól vagyok!

-Hagyd hogy Kellan megvizsgáljon. Tudod, hogy ő orvos.

-Nem kell megvizsgálni. Már voltam orvosnál.

-Mit mondott?

-Nem...nem hiszem hogy tudni szeretnétek. Nem szeretném elmondani. Különben sem tartozom nektek magyarázattal.

-Kate! Ne csináld ezt! Aggódunk érted.

-Nem kell.

-Kate! Kérlek!

-Nézd Ash azt hiszem hogy ezt már ...ááá....-nagyon fájt. Úgy éreztem mintha rúgott volna a baba. Furcsa és fájdalmas érzés volt. Kellan és Jasckson a kanapéra tettek.

-Hagyjatok! Engedjetek el!- hiába kérleltem őket Jackson lefogta a karomat, így nem tudtam elmenni. Ashley és Nikki a lábamat fogták. Kellan pedig felhúzta a pólómat.

-Ne!

-Te...?

Elengedtek és én azonnal felültem és lehúztam a pólómat.

-Oh, Kate!

-Te...te meg...meg Daniel...szóval ti már...?

-Ashley! A feltételezés is bánt! Tudod jól hogy csak....szóval tudod jól hogy soha senkivel nem leszek együtt. Csak akkor és csak vele.

-Szóval Robert az apja.

-Biológiailag igen.

-Ezzel mit akarsz mondani? -fordult felém Jackson.

-Megtartod?

-Eszembe sem jutna, hogy nem tartom meg. De ez a gyermek csak az enyém. Egyedül fogom felnevelni és gondoskodni róla.

-Kate ez veszélyes. Nem tudhatod, hogy a benned növekvő lény miféle. 

-Azt hiszem mielőtt döntesz el kell mesélnem neked valamit. 

-Csak röviden kérlek!

-Egyszer már megtörtént ez. Mármint, hogy egy vámpír beleszeretett egy emberlányba és a lány teherbe esett. A gyerek a lány vérével táplálkozott, ami gyengítette a lányt, de valahogy túlélte, azonban ez a gyermek nem úgy születik meg mint az embergyermekek. Nem akarlak megijeszteni, de az a gyerek szó szerint átrágta magát a lány hasán amibe a lány belehalt. 

-Ezt akarod te is?

-A gyerek túlélte?

-Ő igen, de a fővámpírcsalád vette magukhoz és azóta sem engedik sehova.

-De legalább életben van.

-Kate nem akarhatod ezt.

-Elég! Az én életem és az én gyermekem. Megmondtam, hogy semmi kötelezettségetek nincs velem vagy a kicsivel kapcsolatban. 

-Kate! Catherine...-Robert odajött és kezébe vette a kezem-kérlek! Nem akarlak elveszíteni.

-Már egy ideje elvesztettél-könnyes lett a szemem, de megszólalt a telefonom.

-Tessék?

-Kate! Na hogy vagy?

-Daniel! Jó hogy hívsz! Megvagyok.

-Szóval ismét fájdalmaid vannak?

-Daniel semmi komoly.

-Nem így hallom.

-Ne aggódj! Most megyek ne haragudj! 

-Rendben. Majd még beszélünk. 

-Szia!

-Szia!

Leraktam a telefont és a mosdóba kellett rohannom. Ismét hányingerem volt. A fürdőszoba ajtaját becsuktam. El is fordítottam benne a kulcsot. Leültem a földre és a csempének dőltem. A hideg jót tett egy kicsit. MEgmostam az arcomat és a csuklómat is, de szédülni kezdtem és a fájdalom most erősödött. Még soha nem fájt így. Nem tudtam felállni a földről. Csak ültem és a hasamat fogtam. Lefeküdtem és összegörnyedtem.

-Kate!

-Bemegyek!

Nem tudtam válaszolni. Percekig csend volt. A fájdalom nem múlt csak erősebb lett. Aztán ismét kopogtatás.

-Kate! Daniel vagyok. Engedj be!

-Dan!

-Kate! Bemegyek! Vigyázz! -az ajtó kétfelé hasadt és kiesett a helyéről. Daniel azonnal odaszaladt mellém.

-Kate!

-Dan...-a hangom gyenge volt és meg sem mozdultam. Daniel az ölébe vett és bevitt a szobámba az ágyra. Mellém ült, ahogy Robert is és a többi Lenuc-al együtt. Danielt megöleltem. Szorítottam a karját és már kiáltottam a fájdalomtól.

-Kate!

-Dan! Még nem fájt így! Segíts!

-Mit csináljak hogy jobb legyen?

-Csak ölelj! Szorosan! A meleg azt hiszem már a múltkor is jót tett. Csak fogj kérlek! -szorosan magához húzott. Jól esett most a meleg, mert az előbb a hideget kívántam mert melegem volt, de most nagyon fáztam. Fél órát feküdtem így mikor a fájdalom enyhülni kezdett és a következő fél órában teljesen el is múlt. Felültem és láttam, hogy a Lenuc testvérek még mindig itt vannak.

-Kate nem tarthatod meg azt a babát.

-Elég! Eleget hallottam már ezt. Most kérlek menjetek el!

-Kate! Azt hiszem meg kellene, hogy vizsgáljon egy orvos.

-Nem is tudom. Lehet hogy gond van a babámmal?

-Ezért kéne megvizsgálni.

-De Kellan had vizsgáljon meg!

-Kate egy embernek nem tudod elmagyarázni hogy hogyan is fogant meg ez a gyerek.

-Igaz. De egyelőre nem kell vizsgálat. Jól vagyok.

Nehezen, de elmentek. Kettesben maradtunk Daniellel, de este neki is el kellett mennie. Nagyon kimerültem és bár nem éles de enyhe fájdalmaim voltak. Lefeküdtem és el is aludtam.

13

Reggel Daniel ismét jött és elvitt az iskolába.

-Még mindig azt mondom hogy nem jó ötlet hogy eljössz az iskolába.

-Jól vagyok.

-Az első órád kémia lesz. Tudod hogy ő is ott lesz.

-Igen.

-Ezért akartál jönni?

-Daniel!

-Jó ne haragudj!

-Nem haragszom, de figyelj oda miket gondolsz és miket mondassz! Most mennem kell órára. Szia! -megpusziltam az arcát és elmentem a terem felé. Mikor beléptem megláttam Robertet és engem bámult.

-Nézd csak Kate! Az új srác téged néz.

-Ugyan. Biztos csak rosszul látjátok. Lehet hogy valakit közületek bámul.

-Azt mondod. 

-Hu csajok!

Bementem és leültem a helyemre Robert mellé, de kihúzódtam a pad szélére. 

-Szia!

-Szia!

-Hogy vagy?

-Remekül.

-Vannak fájdalmaid?

-Robert kezdődik az óra. Koncentráljunk erre!

Az órán próbáltam az anyagra koncentrálni, de nem sikerült. Mindenfelé járt az agyam. Először is hogy kihez menjek megvizsgáltatni a babámat. Másodszor hogy mi legyen Daniellel és a vallomásával. A gondolatmenetemből a csengő zökkentett ki.

-Kate beszélhetnénk?

-Nem hiszem!

-Kate megbolondultál?! Beszélj vele!

-Rendben Robert! Mit akarsz?

-Négyszemközt szeretnék veled beszélni.

-Robert találkozom Daniellel a szünetben és...

-Tudom, hogy ma nincs itt.-valóban nem volt ma az iskolában mert kirándulni ment az osztályával.

-Honnan?

-Az nem számít.

-Jó. -megfordultam és elléptem, de megfogta a karomat és vissza tartott. Ebben a pillanatban akkora rúgást éreztem a hasamban, hogy térdre ereszkedtem.

-Kate!

-Eressz el! 

-Kate mi történt?

-Semmi!

Felálltam és fájdalmak közepette elmentem. Robert utánam akart jönni, de elállták az útját és nem tudta, hogy küldje el őket, úgy hogy ne derüljön ki hogy nem emberi. Kimentem az épületből és az első akivel találkoztam az a fővámpírcsalád vezére, Leonard állt velem szemben Tylor és az egyik fia, James pedig az oldalán. Lemerevedtem és csak álltam.

-Szia Kate! Rég láttunk. Hogy vagy?

Arra gondoltam, hogy elfutok, de rájöttem, hogy fölösleges, mert úgyis gyorsabbak.

-Nem is válaszolsz?! Enyje!

-Hallottuk mi történt közted és Robert között. Azt is hogy ennek nyoma maradt benned.

-Tessék?

-Kate azt a kölyköt nem tarthatod meg!

-Ez a gyerek csak az enyém. Senki nem fogja megtudni, hogy ki az apja. 

-Kate az a gyerek végezni fog veled és ha megszületik többet fog ártani mint amennyi szeretet fog kapni.

-Nézd kislány! Leonardnak igaza van.

-Nem tudtok ti erről semmit sem.

-Azt tudjuk, hogy ha ez a gyerek a világra jön akkor sok szerződést megszegünk és bizony harcok fognak elkezdődni a fajok között. A gyerek végezne veled és RObert is biztos belepusztulna. Vagy ezt akarod? Végezni mind a hármotokkal és harcokat kezdeményezni?

Megfordultam és el akartam menni, de James előttem termett. A másik irányból Tylor állt elém és Leonard is odajött. Teljesen közre fogtak. Hiába néztem bármerre csak őket láttam. Féltem. Remegni kezdtem és éreztem, hogy megérezte a babám is és iszonyatosat belém rúgott. Nagyon fájt. Megjelent Peter és a többi Lenuc.

-Leonard! Mi folyik itt?

-Hogy hogy mi? El kell pusztítanunk.

-Azt hiszem beszélnünk kell!

-Valóban.

Füttyentett egyet és rengeteg más vámpírok jöttek, akik közrefogtak minket és kísértek egy kocsihoz. Beszálltunk. Még mindig remegtem. KEllan ás Jackson között ültem. Robert velem szemben. 

-Ne félj!

-Nem lesz baj! 

Próbáltak nyugtatni, de Robert olyan fájdalmas arccal nézett rám, hogy könnyek szöktek a szemembe. Jackson használta képességét és megnyugtatott. Négy órát utaztunk mikor megérkeztünk az erdős házba. Legalább hat emeletes volt és hatalmas. Bevittek minket és egy szobába zártak.  Bejött Leonard, Tylor és James is.

-Akkor beszéljünk. Először is hozzátok lenne néhány szavam.- Rachelhez és Peterhez fordult. - Hogy lehet ennyi eszetek, hogy a fiatoknak engeditek, hogy össze jöjjön egy emberrel?! MEgakadályozhattátok volna. És ti is! -mordult rá a Lenuc testvérekhez. Robert mellettem állt. Mikor ránk nézett én nem tudtam megállni és szorosan megöleltem Robertet.

-És te Robert! Egy vámpírnak kell hogy legyen önuralma,főleg egy vegetáriánusnak. Mégis mit hittél?! Ne hidd hogy csak úgy megúszod. Meg fogod kapni a bűntetésedet. James! Hívd be a bátyádat és a barátait.

-Igen.

Kinyílt az ajtó és bejött egy nagyon magas és nagyon izmos férfi két másik kíséretében. A lenuc családot lefogták ahogy engem is és az a három férfi megfogta Robertet és a falhoz vágták. Megrugdosták és  a lépcsőre hajították. Hallottam reccsenni a gerincét. Sírva kértem őket.

-Ne! Kérem ne! Ne bántsák!

Elengedték őket és a Lenucok azonnal oda siettek hozzá. Felsegítették és felültették. Engem nem engedtek el.

-Ami pedig téged illet te kis emberlény. Te magad is megbűnhődsz. Soha többet nem találkozhatsz a Lenuc családdal.

Nem érdekelt mit mond csak azt néztem, hogy Robert jobban van e.

-Ne aggódj miatta! Vámípr. Semmi baja nem lesz. Gyorsan rendbe fog jönni. De ami téged illet...Nem is tudom mi lenne a legmegfelelőbb bűntetés. Azt hiszem ha hagyunk rajtad valamit akkor elég bűntetés lesz számodra.

-Mire gondolsz Leonard?

-Égessd bele a családi jelünket. A jobb csuklójára.

-Ne! -Robert kiálltott és már ott is volt előttem. Peter is odalépett.

-Leonard oldjuk meg valahogy másképpen. 

-Sajnálom. Nem tartottátok magatokat a szabályokhoz, így meg kell hogy bűntesselek.

-Hiszen már nem is jár együtt Roberttel.

-Az már nem számít. Bűnhődnie kell. Persze tudom, hogy Kellan orvos, így ha meg tudja oldani akkor kap egy hónapot, hogy eltűntesse a nyomait a hegnek. Ha nem sikerül, akkor Kate-t visszahozzuk ide és többet nem fogja látni senki Kate-ként.

-Miért ő szenvedjen miattunk?

Lefogtak és hozták is az izzó vasat. Felhúzta a pólóm ujját.

-Ne oda! Könnyítsük meg a helyzetet. A hátára. Húzzátok fel a lány pólóját.

Nem is fogtam fel mi történik, de éreztem, hogy valami rossz és fájdalmas. Robert furcsa hangot adott ki. Megijedtem tőle, de lefogták őket. Nagyon sokan voltak ott. Engem is négyen fogtak le, míg egy ötödik mögöttem volt az izzó vassal. Néhány másodperc múlva iszonyatos fájdalmat éreztem a hátamban. Mintha csontig hatolt volna. Felsikítottam. Mikor elengedtek a hasam is elkezdett fájni és összeestem.

-Vigyétek innen, de pontosan mához egy hónapra elmegyünk hozzátok.

-A Lenuc-ok megfogtak és már ott sem voltunk. Kellan vett az ölébe és suhantunk. A néhány órás utat megtettük néhány perc alatt. Én még a fájdalomtól elég kába voltam. A mi lakásunkba mentünk. Illetve az most már az én lakásom.

14

Lerakott a kanapéra, de mikor hátradőltem a könnyeim is kijöttek. Nagyon fájt és a hasam is.

-Kate! Én...

-Ne! Ne kérjen senki bocsánatot. Tudtam, hogy veszélyes. Most megkaptam.

-Nagyon fáj?

-Igen. De túlélem. Most ki szeretnék menni a mosdóba.

-Várj! Adok előtte egy kis fájdalomcsillapítót.

-Megérdemlem a bűntetést.

-Miért bűntetnéd magad?

-Kate! Had beszéljek veled négyszemközt.

-Rendben. Jól vagy?

-Semmi bajom. Mi hamar rendbe jövünk. Elég néhány perc vagy maximum egy óra, egy nap. De gyorsan rendbe jöttem.

-Az jó.

-Kate nagyon szeretlek. Valóban megkapsz mindent amire csak szükséged lehet és a gyermek is ha valóban megtartod, de...

-De nem kell semmi. Féltem. Bevallom hogy nagyon féltem és most is félek. Félek, hogy mi lesz ha nem sikerül a heget eltűntetni, de bízom Kellanban. 

-Szeretlek Kate!

-Jaj Robert!...Bocsi, de most kimegyek a mosdóba. -furcsa érzés fogott el. Szédültem és hányingerem lett de közben nem fájt semmim. A fürdőben megkapaszkodtam a kád szélében és leültem a kád peremére. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Néhány perc múlva észrevettem, hogy elöntött a vér. Nagyon megijedtem és kiálltottam egyet. Kopogtak az ajtón.

-Kate! Kate!

-Minden rendben?

-Mi történt?

-Bemehetek?

-Nyitva az ajtó, de ne gyere be! Nem hinnám hogy jó ötlet. Menjetek el innen. Vérzem!

Lassan kinyílt az ajtó és belépett Kellan, Peter és Robert. AShley is bejött, de megcsapta a vérem szaga és ki is ment.

-Kate mi történt?

-Kellan mond hogy nem a baba!

-Kate el kell vinnük, hogy megvizsgáljalak.

-Rendben. Kellan kérlek mentsd meg őt!

-Megteszem amit lehet.

Azt hiszem elájultam. Mikor nagy nehezen kinyitottam a szememet Ashleyt láttam az ágyam mellett ülni.

-Ash!

-Kate! Oh Kate úgy örülök, hogy végre magadhoz tértél. Hogy érzed magad? Vannak fájdalmaid?

-Mi van...a...babámmal?

-Kate most az a lényeg, hogy te hogy érzed magad.

-Kit érdekel! Ashley mi történt? 

Ekkor láttam, hogy a többiek is a szobában vannak, de ők a fal mellett ültek. Robert odaült mellém és megfogta a kezemet. Hanyat dült és megpuszilta a homlokomat. Nem szóltam neki, mert csak az érdekelt, hogy hogy van a gyermekem. Nikki is rátette a kezét a kezemre, ami meglepett mert eddig ki nem állhatott. Kellan jött oda a másik oldalamra és nézett.

-Kellan! Ugye nem...?

-Kate elmondom mi történt. Úgy érzem jobb ha őszinte vagyok. Rengeteg vért vesztettél azt pótoltuk, de a vérveszteség oka hogy levált a méhlepényed és ez azt is jelenti, hogy a magzat, a kisbabád sajnos...meghalt. Sajnálom Kate!

-Nem! Ez nem igaz. Nem lehet!

-Nyugodj meg! -Robert magához ölelt.

-Eressz el! Hagyj békén. Ti nem akartátok, hogy megtartsam ezt a gyermeket. Lehet hogy nem is halt volna meg ha most nem hoztok ide. Megöltétek a gyermekem. Te akartad ezt? Robert te mondtad nekik?! Te pedig megtetted amit kért?!

Felálltam és ki akartam menni a szobából, de Jackson visszatartott.

-Engedjetek ki! Megöltétek Robert és az én gyermekemet.

Jackson felpofozott, amitől elestem. Mindenki minket nézett. Robert odajött, hogy átöleljen, de eltoltam magamtól és kiszaladtam a házból. Egészen hazáig futottam. Mikor beértem a házba a szobámba mentem. Zajt hallottam. Daniel rávetette magát Robertre.

-Mi folyik itt? Hagyjátok abba! Elég! -kiabálltam.

-Kate! -daniel odajött és felkapott. Átölelt.

-Au! 

-Fáj a hátad? Mi történt?

-Daniel! -megöleltem és ekkor a többi Lenuc is bejött az ablakon-SZeretnék bocsánatot kérni tőletek. Jogtalanul vágtam azokat a dolgokat a fejetekhez, de kérlek ne haragudjatok rám. Össze zavarodtam.

-Senki nem haragszik rád. Megértjük.

Jackson odalépett elém. Megijedtem és hátráltam.

-Ne! Ne menj el előlem! Ne félj! Nem bántalak. Én is tartozom egy bocsánat kéréssel. Nagyon fájt? Nem akartam, de nem tudtam vissza fogni magam.

Tudtam, hogy veszélyes, mert neki a legnehezebb, de odamentem és megöleltem.

-Kvittek vagyunk?

-Még szép.

-Elmondaná valaki, hogy mi a fene történik?

-Ash kérlek mond el neki. Én nem vagyok képes elmondani a történteket.

Daniel ülve hallgatta és utána a térdére hajtotta a fejét. Odamentem és megöleltem. Daniel pedig vissza ölelt és mindenki előtt megcsókolt. Hagytam, de végül eltoltam.

-Daniel!

-Ne haragudj! Azt hiszem most már hanyagolnunk kell egymást.

-Daniel én...

-Sajnálom, de neked Robert mellett a helyed. Majd hívlak. Légy boldog! Tudom, hogy mellette az leszel. -megfordult és már el is tűnt. Utána akartam menni, de  Robert visszahúzott a karomnál fogva és magához ölelt.

-Ne! Kate komolyan gondolta amit mondott.

Sírva fakadtam és megöleltem. Hosszú percekig álltam így.

-Peter most mi lesz?

-Hogy hogy mi lesz? Gondolom Robert meg te újra...

-Nem -elhúzódtam tőle- 

Kate Gron vagyok. A nagybátyám nevelt fel, mert a szüleimet megölték mikor kislány voltam. Engem valami miatt életben hagytak, de megjelöltek. Egy vágást hagytak a bal vállamon. Már csak egy vörös heg látszik belőle és nem is érzem. Philip, a nagybátyám úgy gondolta, hogy ideje kimozdulnunk kicsit, de hogy ne zökkenjek ki a tanulásból egy nyári iskolába iratott Skrof-ban. Mikor odamentünk csodálkoztam. Rossz érzésem támadt.

-Mond csak Phil te jártál már itt?

-Nem. Miért?

-Észrevetted, hogy itt sötét van. Hidegebb és az erdőben vagyunk?

-Igen, de vannak ilyen helyek.

-Akkor is furcsa.

Mikor megérkeztünk a vendégházhoz egy ijesztően kinéző férfi jött elénk. Az arcán sebhelyek voltak és az egyik szeme sokkal nagyobb volt.

-Jó Napot! 

-Jó Napot!

-A Gron családhoz van szerencsém?

-Igen. Philip vagyok ő pedig az unokahugom Kate. 

-Üdvözlöm. Jöjjenek beljebb. A vendégházban jelenleg csak önök laknak egy másik családdal.

-Remek.

A ház is furcsa volt. Kivülről kicsinek tűnt, de odabent hatalmas. Mindenhol antik bútorok és díszek. Gyönyörű tisztaság. El is feledkeztem a sok furcsaságról. A szobáink is káprázatosak voltak. Miután lepakoltunk Phil azt javasolta menjünk el körül nézni. Kiértünk a házból és néhány helybelit pillantottunk meg. Ránk néztek és mereven bámultak minket miközben haladtak tovább. 

-Phil bácsi mikor kell kezdenem az iskolát?

-Már ma is lesz néhány órád.

-Értem. Akkor elkísérsz az iskoláig?

-Én mást terveztem ne haragudj, de beszéltem a szomszédbérlőkkel és az ő fiuk Michael is ma kezd ott. Mehetnétek együtt.

-Jó.

-Ne haragudj!

-Dehogy. Semmi baj.

Elég sötét volt ez a város. Csak néhány emberrel találkoztunk. Mindenki vidám volt, de én nem tudnék vidám lenni egy ilyen helyen. Mikor visszamentünk a házba a másik család éppen az ebédlőben volt. Bemutatkoztam nekik és megbeszéltem a fiukkal Greg-gel hogy együtt megyünk egy óra múlva az iskolába.Nem csomagoltam ki, mert ha megyünk már csak mennünk keljen. Így bekapcsoltam a számítógépet, ami a szobában volt. A gépen néhány ikon között feltűnt egy mappa. Egy lány neve volt a mappa címe. Maria Stewart. Rákattintottam és mikor megnyílt két másik mappa nyílt meg. A végzet és a történetem című mappa. Ráklikkeltem a történetem címűre és olvsni kezdtem. Nagyon megijedtem tőle. A lány arról írt, hogy ő is nyári iskolába jelentkezett, de nagyon furcsa dolgok történtek vele itt. Rájött, hogy valami természetfeletti van ezen a helyen, de nem írta pontosan mi. Csak, hogy nagyon fél. Nem mer egyedül lenni és tudják mikor hol van, mit csinál. Még azt is mire gondol. Tovább akartam olvasni, de kopogtak. Greg volt az. Elindultunk az iskolába.A neve Misticlife. Greg közben szóval tartott, így kevesebb időm jutott gondolkozni.

-Meddig maradsz itt?

-Elvileg négy hónapot.

-Elvileg?

-Igen. Neked nem furcsa ez a hely?

-Miért lenne az? Szerintem gyönyörű.

-Ember! Te meg honnan jöttél az esőerdőből? Nézz körül! Körbevesz minket az erdő. Nappal van mégis sötét. Borult az ég és lefogadom nemsokára esni is fog.

-Csak nem vagy hozzá szokva az ilyen helyekhez.

-Lehet.-elhittem neki amit mondott. Elértünk az iskolához. Hatalmas volt és úgy nézett ki, mint egy kastély valamelyik horror filmből. A berendezés viszont annál is modernebb. Az első óránk azzal telt, hogy megismertük az órarendünket. A szünetben pedig egyedül ültem. Beszélgetéseket hallottam, amikor azt mondják:

-Na és mi van Maria Stewart-tal?

-Ti ismeritek Maria-t? -nem tudom miért, de hirtelen hátrafordultam és nekik szegeztem a kérdést. Rám néztek és csendre intettek.

-Ne olyan hangosan. Még meghallják!

-Kik?

-Hát a többiek! Kislány te nem is hallottál erről a helyről?

-Még nem.

-Szegényke. Jobb is ha nem mondunk neked semmit. Addig még boldog leszel.

-Tudni szeretném. Mit tudtok Maria Stewartról?

-Nem akarunk rád ijeszteni. Különben is óránk lesz.

Már sötétedett odakint. Kémia óránk volt. Egy ismeretlen fiú mellé kellett leülnöm.

-Szia! Robert Lenuc vagyok.

Ahogy rá néztem nem is tudtam válaszolni. Koromfekete szemei rám meredtek és csak néztek. Bőre hófehér volt. A fogai kilátszottak és ragyogóan fehérek és rendezettek voltak. Haja középhosszú és aranybarna. 

-Jól vagy?

-Öh...igen. Én...én

-Kate ugye?

Csak bólogattam. Rám mosolygott, de nem tudtam vissza mosolyogni, mert valami furcsát éreztem. Elönöttt egy furcsa érzés és mintha hidegebb lett volna. Felvettem a pulóveremet, de ekkor Robert messzebb húzódott tőlem. Ez volt az utolsó óránk. Mikor megszólalt a csengő azonnal felálltam és kisiettem az épületből. Furcsa hangokat hallottam. Kemények voltak és fenyegetőek. Egy kétségbeesett lány hangját is meghallottam.

-Ne! Senkinek nem mondom el csak ne! Kérlek ne öljetek meg! Ígérem inkább csatlakozom közétek de ...-be sem fejezte a mondatot furcsa hörgéseket hallottam, amiről lefogadtam volna, hogy állati hangok. Sikítás is hallatszott. Azt hajtogattam magamnak, hogy most fuss, amíg megteheted, de nem tudtam elmenni. Néhány perccel később megláttam előjönni a fák közül egy nőt és egy férfit. Ők is észrevettek, de Greg megszólított, amitől nagyon megijedtem.

-Bocs! Nem akartam.

-Semmi baj. Mehetünk végre?

-Igen.

Phil bácsi még nem volt otthon. Egyedül ültem és néztem a tv-t. Mire megjött én már aludtam. 

2

Másnap már reggel be kellett mennünk az iskolába. Informatika óránk volt. Az interneten dolgoztunk. Nagyon kíváncsi lettem így a keresőbe beütöttem Maria nevét. Ekkor a gép kikapcsolt és újra indult. Mikor bejött újra egy szöveget írt ki néhány másodpercen keresztül:

,,Hagyj fel Maria Stewart-tal, ha még élni akarsz. Tudjuk ki vagy és hol találunk. Nem érdemes ellenállnod. Nekünk csak játék, de a te életed a tét. Gondold meg!"

Megijedtem ettől, de mire más is odanézett már eltűnt a szöveg. Megnéztem az e-mailjeimet és egy Jane nevű lánytól kaptam e-mailt. Állítólag egy lány ebből az iskolából tegnap eltűnt és nem tudják merre van. A szülei nagyon aggódnak. A lányt Veronica Winsletnek hívták és egy fotót is mellékelt róla. Csinos lány. Azt terveztem, hogy délután majd sétálok és körül nézek a városban. Kémmia órán ültünk és Robert megszólított.

-Te jöttél a legmesszebbről igaz?

-Hát, ha Josita annak számít, akkor igen.

-Annak. -elmosolyogta magát. A szemei aranyszínben csillogtak-Szereztél már barátokat?

-Egy srác van, akivel el vagyok. A szomszédunk.

-Oh értem. Én itt élek. Elég furcsa hely. Most költöztünk ide a családommal.

-Biztos nem költöznék ide.

-Miért nem?

-Itt folyton csapadék van. borult az ég és az egész egy erdő közepén van és minden nagyon furcsa és ...

-És...?

-Felejtsd el! -nem mertem elmondani neki. Nem bízhatok senkiben. Ebben a városban nem.

-Mi az?

-Semmi. -megráztam a fejemet és a kísérletre próbáltam koncentrálni. Kezembe vettem a kémcsövet, amiben lugos víz volt. Azt kísérleteztük ki, hogy mennyi lúghoz mennyi sav kell, hogy semlegesítsék egymást és semleges vegyszert kapjunk, hogy majd ki tudjuk számolni, hogy egy szappanhoz mennyi sav kellene, hogy semlegessek legyenek. Saválló kesztyű volt rajtunk. Szóval épp a kezembe vettem a lugos kémcsövet, mikor hatalmas üvöltést hallottunk. Nagyon megijedtem és majdnem elejtettem a kémcsövet.

-Mi volt ez?

-Csak a farkasok.

-Farkasok?

-Igen. Itt az erdőben van néhány.

Nem mondtam semmit. Levettem a kesztyűt, mert kicsengettek és mikor leraktam a kémcsövet a széle megvágott. 

-Au! -szisszentem fel, de már a folyosó felé tartottunk.

-Mi az?

-Csak...elvágtam az ujjamat. -már láttam is ahogy eleredt belőle a vér. Robert megfogta a karomat és az erdő felé cibált.-Mit csinálsz? Hova viszel? Engedj el! Ne! 

Befogta a számat és felemelt. Rohanni kezdett. Rohanni? Inkább repült. Szélsebessen. Majd megfagytam ahogy a hideg szél az arcomba csapott. Az erdő közepénél járhattunk másodpercek alatt. Letett a földre és ellépett tőlem. Rosszul lettem a gyorsaságtól és remegett mindenem.

-Állítsd el a vérzést!

Csak álltam és mereven bámultam rá. Nem tudtam megmozdulni.

-Kate tedd amit mondtam! Állítsd el valamivel! -hangosabban beszélt mint szokott, de nem kiabállt.

-Mi volt ez? Hogy...hogy tudtál ilyen gyorsan...és...?

-Ne kérdezz semmit. Csak tedd amit mondtam.

Rácsavartam egy zsebkendőt az ujjamra és néhány másodperc után el is állt a vérzés. Robert közelebb lépett, de én hátráltam.

-Nézd Catherine!

-Honnan tudod, hogy így hívnak? Mindenki csak Kate-nek hív.

-Ez egy hosszú történet. Én nem akarok ártani neked.

-Miért hoztál ide?

-Ott nem lettél volna biztonságban.

-Miért nem?

Neszt hallottam a fák közül. Odanéztem és egy furcsa ember jött velünk szemben. Illetve nem mondanám teljesen emberek. Nem hittem eddig a mondákban és a misztikus lényekben, de az amit most láttam... Egy vörös szemű hosszú hajú férfi állt velem szemben. Furcsa fogai voltak, de a vörösen fénylő szeme valahogy jobban elvette a tekintetemet. A ruhája véres volt és épp akkor törölte meg véres kezét. Robert közelebb lépett hozzám.

-Hello Rob!

-Szia Tylor!

-Épp most kajáltam, de látom te csak most kezdenél hozzá. Nem is akarlak zavarni. Gratulálok finom illata van.

Azt vettem észre, hogy remegni kezdtem. Alig álltam a lábamon. Mikor ez a furcsa férfi eltűnt a fák között Robert rám nézett. Csak remegtem, de mikor közelebb lépett hátrébb léptem.

-Kate!

Szemei már nem arany színűek voltak, hanem korom feketék. Ijesztő volt. Én nem is gondolkodtam csak megfordultam és szaladni kezdtem. Hátranéztem és Robert még mindig ott állt, ahol hagytam. Hátranéztem és már nem is láttam. Csak szaladtam ahogy tudtam. Hátrapillantottam és mikor ismét magam elé néztem ott állt Robert. Ahogy megálltam majdnem elestem, de nem akartam neki szaladni. Megfordultam és másik irányba kezdtem szaladni, de néhány méter után megbotlottam egy fa gyökerében és elestem. Robert pedig már ott is volt mellettem.

-Kate had segítsek!

-Ne érj hozzám! 

-Kate segíteni szeretnék.

-Mégis mi volt az a férfi? Ember egyáltalán? És te? Te is olyan vagy?

-Kate megmagyarázok mindent. Csak nyugodj meg!

Nagyon fájt a bokám, de nem érdekelt. Hangokat hallottam. Felismertem Greg hangját. Elindultam arra felé, de csak nagyon lassan tudtam, mert nagyon fájt a bokám. A nadrágom is kiszakadt.

-Greg! -reméltem meghallja a kiáltásomat.

-Segítek kimenni!

-Ne! Egyedül is megy!

-Kate! Merre vagy?

-Segíts kérlek! Itt vagyok az erdőben!

-Megyek!

Leültem egy kidőlt fatörzsre.

-Kate! Jól vagy? Miért kószáltál el?

-Az most lényegtelen, de...

-Hogy nézel ki? 

Megjelentek Greg társai is.

-Csak nem téged is elkaptak?

-Kik?

-Még senki nem menekült el tőlük. Hogy csináltad?

-Miről beszéltek?

Greg a karjába vett.

-Majd otthon elmondom.

-Jó. 

Beszélgettek még, de csak keresztneveket említettek, így nem tudhattam kiről van szó.  Mikor visszaértünk a házhoz Phil bácsi nem volt ott. Greg szüleit kérdeztem, de ők nem látták őt. Közölték, hogy ők még ma este elmennek, mert úgy érzik ez a hely nem biztonságos.

3

Egyedül voltam az egész házban. Három emelet. Féltem. Phil bácsi pedig sehol. Hiába hívtam telefonon nem vette fel. Aznap nem aludtam el. Egész éjjel vártam Phil bácsit, de nem jött meg. Hívtam, de nem jött felelet. Reggel úgy döntöttem, hogy elmegyek a rendőrségre. Fel is hívtam őket. Azt mondták, hogy nem kell bemennem csak ha találnak valamit, de úgy éreztem jobb ha oda megyek, bár azt ígérték, hogy elkezdik a keresést. El is indultam még reggel. Az erdő mellett kellett végig haladnom. Minden neszre felkaptam a fejemet. Siettem. Megint láttam azt a furcsa férfit akivel tegnap is találkoztam. Elmentem az iskola mellett és láttam, hogy bemegy az erdőbe. Nem volt egyedül. Vittek valakit. Eltűntek a fák között. Mikor odaértem, ahol ők bementek megtaláltam Phil bácsi karkötőjét. Felvettem és arra gondoltam, hogy lehet, hogy őt vonszolták az erdő felé. De...akkor őt is megölik. Nem hagyhatom. Az erdő felé szaladtam, de valaki visszafogott.

-Kate! Ne!

-Eressz el!

-Kate nem mehetsz oda!

Kiálltásokat hallottam. 

-Ez Phil bácsi! Philip! Phil bácsi! 

-Sziasztok! Mi ez a nagy zaj?

Robert egy másodpercre lazított a fogáson, így kitéptem magam a karjaiból és ahogy csak tudtam futottam. A kiáltások egyre hangosabbak lettek, de már nem Phil bácsiét hallottam. Egy másik férfiét. Csak futottam egy mélyebben az erdőben. Megláttam azt a férfit, akit tegnap, de még mielőtt észrevett volna Robert befogta a számat és visszahúzott. Mi láttuk őket, de ők nem minket. A férfi megfordult és ismét láttam, hogy véres az arca és a ruhája is. Robert elvitt onnan.

-Kate! Megőrültél? Te nem tudod, hogy mit művelnek? Már a múltkor is láttad őt. Miért mentél utána?!

-Megölte Phil bácsit! Láttam a vérét. Meghalt! -sírtam, de Robert átölelt. Nem tudom miért, de furcsa érzés áradt el rajtam. ODabent melegség és a szívem hevesen kalapált, majd kiugrott. Felnéztem és láttam, hogy Robert rám mosolyo. Csak öleltem és most először azt éreztem, hogy biztonságban vagyok vele és most tőle sem kell tartanom. 

-Csss! Ne sírj! Nem a bácsikád vére volt az.

-Tessék? -ekkor megváltozott minden. Újra eszembe jutott, hogy a bácsikámat megölték és veszélyben vagyok.

-Valamit el kell mondanom.

Megfogott és a kocsija felé vitt.

-Eressz el! Hagyj békén!

-Cathetrine! Erről tudnod kell!

-Nem! Nem érdekel! A nagybátyám meghalt. Hagyj békén! -elszaladtam és nem jött utánam, de nem az erdőbe, hanem a lakásunkhoz. Üres volt a háromszintes ház. Bevallom féltem, de mindenemet összecsomagoltam, még Phil bácsi holmiját is és megnéztem mikor indul innen vonat. Holnap reggel. Addig valahogy csak kibírom. Leültem a számítógép elé és beszéltem az otthoni osztálytársaimmal. Elmondtam nekik, hogy amint tudok haza megyek és hogy Phil bácsi eltűnt és valószínűleg meghalt, de a furcsaságokról nem mertem írni nekik. Zajt hallottam lentről. Lementem, de nagyon féltem. Mikor a lépcső alján voltam megláttam Phil bácsit az ajtóban.

-Phil bácsi! -hanogsan kiáltottam és odaszaladtam megölelni, de ellökött magától és én elestem.

-Hagyj! Ne gyere közelebb!

-De..Phil bácsi. Annyira aggódtam érted. Hol voltál?

-Dolgom volt.

-Dolgod? Nem jöttél és hagytad, hogy aggódjak. Megtaláltam a karkötődet és azt hittem meghaltál. 

-Meghaltam.

-Tessék? Phil bácsi! Mi van veled?

-Csak maradj távol tőlem! 

-De...-akarata ellenére odamentem és megöleltem őt. A falhoz nyomott és fél kézzel felemelt majd elhajított. A lépcsőre estem. Nagyon megütöttem magam. Fájt mindenem, de mégis felálltam. Sírva néztem rá és láttam, hogy neki is fáj, amit tett.

-Olyan lettél, mint az itteni lények. 

-Sajnálom, de...

-Én is. Azért haza fogsz jönni ugye?

-Nem lehet.

-Szükségem van rád.

-Sajnálom kicsim, de azzal az életed veszélybe lenne.

-Értem.

-Mond azt, hogy meghaltam. Majd írok egy papírt és elintézem, hogy valami normális gyámod legyen.

-Köszönöm.

-A felső szinten leszek, addig kérlek menj el! MEnj el ebből a városból. Ahogy csak tudod és senkinek ne beszélj erről a helyről. Nem vagyok teljesen olyan, mint ők így egy ideig tűrtőztetem magam, de még csak most lettem az, így veszélyes velem lenned. Menj!

Felmentem a szobába és lehoztam a holmimat. Mikor ránéztem a bácsikámra sírva fakadtam és meg akartam ölelni, de a szeme hirtelen piros lett mikor közelebb léptem felé és furcsa mély hangot adott ki. MEgijedtem tőle.

-Phil bácsi!

-Kate menekülj! -rohant be Robert a konyhából és fogta le Phil bácsit.

-De...

-Csak menj az állomásra!

-Phil bácsi!-Ijesztő volt így látnom a bácsikámat. Száját hátratolta és előrenyomta fogait. Arca dühös volt és szemei pirosak. Megfogtam a bőröndömet és meg sem álltam az állomásig. Még nem jött vonat, így leültem és vártam. Megvettem a jegyet. Úgy öt perce ülhettem ott, mikor megláttam Robertet. Próbáltam eltakarni magamat, hogy ne vegyen észre, de leült mellém.

-Szia!

-Szia!

-Hogy vagy?

-Szerinted?

-Fogalma sincs. Nem látok a fejedbe. Nem tudom mit gondolsz. Ez elég idegesítő.

-Úgy csinálsz mintha más fejében tudnál olvasni.

Rám nézett és csak mosolygott, de szemei tágabbak lettek.

-Nem. Az nem lehet. Te...

Csak bólintott. Adott egy könyvet.

-Csak holnap reggel jön vonat. Itt akarsz aludni?

-Nem ez volt a tervem.

-Olvasd el ezt a könyvet és elvinnélek hozzánk.

-Robert tudom hogy itt valami különös dolog történik. Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne hozzátok mennem.

-Nézd Catherine! Azt érzem, hogy köztünk egy különleges kapcsolat kezd kialakulni. Nem kell haza menned. Maradj itt arra a két hónapra még.

-Hogy engem is megöljenek?

-Nem fognak. Vigyázok rád. Vagy talán bennem sem bízol?

-Már nem tudom.

-Olvasd el a könyvet és gondolkozz az ajánlatomon. Itt leszek csak sétálok egy kicsit, de látni foglak akkor is ha te nem veszel észre.

Kinyitottam a könyvet. Címe: Legenda vagy valóság? Leírt néhány olyan lényről, melynek létezését nem bizonyítja egyetlen konkrét dokumentum adat vagy tárgy, de mégis úgy vélik a tudósok, hogy igenis léteznek ilyenek, mint például a vérfarkas, a vámpírok, a sárkányok vagy egyéb hasonló lények. Minden tulajdonság, ami az itteni lényekre jellemző az a könyvben megtalálható valamelyik misztikus lény tulajdonságaként. Rájöttem arra is, hogy Robert és Tylor mik és mi lett Phil bácsi. Ők vámpírok. Összerezzentem a gondolattól. Még soha nem mondtam így ki és most még utána is gondoltam. A fiú, akiről pedig hallottam és hallottam üvölteni. Ő pedig vérfarkas lett. Akkor bizonyára léteznek a többi misztikus lények is, mint a trool vagy akár a yeti. Ez hülyeség. Nem lehet. Odamentem az egyik számítógéphez és rákerestem a városra. Kiderült, hogy a város nevevalójában nem Skrof volt, hanem Bloodless(Vértelen). Ettőlfurcsa érzésem támadt és veszélyben éreztem magam. Rákerestem Maria Stewart-ra és az első amit kiadott, hogy Maria Stewart ide költözött és néhány nappal érkezésük után eltűnt, majd megtalálták testét, amiből hiányzott a vér. Először azt hitték állat támadás, de egyre gyakoribbak voltak a környéken az ilyesfajta támadások és egyszer láttak egy férfit, aki épp akkor ölt meg egy másikat és ő bizony bevallotta, hogy mindenért ő a felelős és nincs egyedül. Megegyeztek, hogy csak a városban vadászhatnak és máshol nem. Így aki idejön az veszélyben van. Csak ültem és bámultam a képernyőt. Robert odajött és kikapcsolta a gépet.

-Eszednél vagy? Ha más látja meg hogy miket nézel bizony már rég aggódhatnánk, hogy hogy támasszunk fel.

Csak ültem mereven és néztem a kikapcsolt gépet.

-Jól van na. Csak vicceltem. Gyere! -megfogta a karomat és felsegített, de elrántottam a karomat.

-Jéghideg a bőröd.

Csak megfogta a karomat ott ahol volt póló és úgy húzott el.

-Mit akarsz?

-Csak gyere! Most elviszlek hozzánk.

-Én...

-Ne aggódj már ennyire. Nem lesz baj. De előtte elmehetünk sétálni ha gondolod.

-Jó, de mégis hova?

-Ahova csak szeretnéd. Az az igazság, hogy már nem tudom távol tartani magam tőled. Ezt kellene tennem, de nem megy. Nem vagyok elég erős.

-Rendben.

-Gyere! Ülj be a kocsiba!

-Hova viszel?

-Bízz bennem! Vagy nem bízol?

-Próbálok.

Csendben ültem a kocsiba, de az erdő szélénél megálltunk.

-Gyere!

-Az erdőbe?!

-Ne félj! Nem lesz baj.

Nem gondoltam volna hogy aa halálnál is rosszabb történhetne velem, így mentem utána. Úgy három percet sétáltunk mikor egyszer csak megfogott és a hátára dobott, majd hihetetlen gyorsaságal futni kezdett befelé. Aztán felfutott egy hegyre. Közben olyan egyenletesen vette végig a levegőt, mintha éppen csak lassan sétálna. Mikor felértünk levett a hátáról. Annyira felkavarodott a gyomrom és megfájdult a fejem, hogy mikor lerakott szédülni kezdtem és alig álltam meg. Robert kapott el.

-Hé hé! Jól vagy?

-Csak...mindjárt jobb lesz...

-Ne haragudj! El felejtettem szólni, hogy csukd be a szemed.

-Ok. Nem baj.

-Majd legközelebb.

Szóval úgy tervezi, hogy lesz legközelebb is. Remek. Kedvelem őt. Akkor is ha tudom, hogy micsoda.

-Itt vagyunk.

-Világos van.

-Igen. Ide csak te mehetsz ki. Gondoltam megmutatom ezt a helyet neked, ahol biztonságban vagy.

-Miért nem jöhetsz ki?

-Ez hosszú történet.

-Van időm.

-Itt akarsz éjszakázni?

-Robert én tudom hogy mi vagy?

-Oh, komolyan? Érdekelnének az elképzeléseid.

-Gúnyolódsz?

-Dehogy. -odajött és mivel háttal álltam hátulról átölelt-soha nem gúnyolnálak ki. Mit gondolsz mi vagyok?

-Nem gondolom. Tudom. Robert minden jel azt mutatta és rájöttem, hogy te vámpír vagy.

Néhány másodperces csend következett. Lazított az ölelésén végül elengedett.

-Félsz tőlem?

-Azt hiszem már megbízom benned.

-De attól még félsz?

-Nem.

-Akkor eljössz hozzánk? Ott alszol és meglátjuk reggel, hogy hogyan tovább.

-Én...

-Gyere!

Leültünk a fűbe és ő átölelt engem. Rám adta a kabátját és magához húzott.

-Nem szeretném ha megfáznál. Nagyon fontos vagy nekem.

Ránéztem és csak mosolyogni tudtam. Néhány másodpercig csak bámultam rá. Káprázatos szépsége bámulatba ejtő volt. 

-Kérdezhetek?

-Egyet te egyet én.

-Rendben. Miért változik a szemed színe?

-Biztos hogy ilyesmiről szeretnél velem beszélni?

-Igen. 

-Ahogy gondolod. Szóval ha valaki még újonc a vámpírok közül, mi úgy hívjuk őket, hogy újszülött, akkor nekik még vörös a szemük, de ha már régebb óta vámpírok akkor aranybaarna szemük lesz és minél éhesebbek, annál feketébb lesz.

-Oh értem.

-Nem akarlak megijeszteni.

-Semmi baj. Elvégre most készülök hozzátok. Jobb ha tisztában vagyok ezekkel.

-Igen. Régóta élsz a bácsikáddal?

-Igen. Még nagyon kicsi voltam, mikor valaki megölte a szüleimet, de engem életben hagyott.

-Nem is nyúlt hozzád?

-Csak egy vágást hagyott rajtam. De ez két kérdés volt szóval most én jövök kettővel.

Mosolyogott és oldalra húzta a száját. Ettől egy másodpercre elállt a lélegzetem is. Csak bámultam.

-Halljam.

-Miért nem mehetsz ki a napra?

-Mert akkor mindenki megtudná mi vagyok.

-És én láthatlak napfényben?

-Biztos, hogy ezt akarod?

-Igen.

Felállt és levette pólóját. Csak ültem ott és bámultam gyönyörű és hófehér testét. Valóban káprázatos volt. Csodás. Kisétált a napfényre.

-Tessék. -testét, mintha ezüsttel borították volna. Vakítóan csillogott, de ezüstös színben.

-Káprázatos. Gyönyörű.

-Oh Kate!

-Megvolt a két kérdés. Most én jövök. Szereted a veszélyt?

-Nem szeretem, de vonzom a veszélyt. Mint a mágnes. Mindig történik velem valami balszerencsés. Azt olvastam, hogy minden vámpírnak van valami különös képessége. A tiédről már tudok, de a családodé?

-A családomé. Hát...Az apám Peter túlságosan közvetlen az emberekkel. Egyetlen embert sem ölt még meg. Az ő különleges képessége, hogy bármilyen helyzetben higgadt tud maradni még az emberi vér látványán, szagán is. Az anyám Rachel ő túl gondoskodó. Mindenkit úgy ápol, mintha a saját gyermeke lenne. A testvéreim pedig, hát...Kellan az erős. Hihetetlenül. Minden vámpírt felülmúl. Jackson az érzelmekre képes hatni. Nikki makacs, de nagyon. Csak az számít amit ő elgondol. Makacs és önfejű és különösen szép. Ashley pedig látja az emberi döntéseket a jövőre nézve. Emellett pedig mindegyikünk különleges képessége, hogy mi nem emberi hanem állati vérrel táplálkozunk.

-OH. Értem.

-Valami baj van? Sok volt ez így egyszerre ugye?

-Kicsit. De semmi baj.

-Szereted a napsütést?

-Ha nem éget a Nap csak süt akkor igen, de ha nagyon meleg nem. Hány éves vagy?

-Tizenhét. Maradsz akkor a szünidőben?

-Ezt még át kell gondolnom. Mióta vagy vámpír?

-1920 óta. Tüdőgyulladást kaptam és nem tudtak kihozni belőle. Folyton lázas voltam és nem gyógyultam meg. Meg sem tudtam mozdulni és mivel háború volt senki nem foglalkozott velem, de Rachel ott volt, mert elvesztette a testvérét és megtalált engem is. Arra gondolt, hogy megment és átváltoztatott. 

Órákig beszélgettünk még és sokmindent megtudtunk egymásról. 

-Catherine már sötét van. Gyere! Akkor legalább ma nálunk alszol.

-A családod nem hiszem, hogy örülne nekem.

-Nem lesz baj. Már szóltam nekik.

-Oh. 

A hátára vett és csak annyit mondott:

-Csukd be a szemed!

Hátának nyomtam arcomat, de éreztem, ahogy süvít a szél. Szerintem gyorsabban mentünk, mint egy versenyautó. Mikor megérkeztünk leült velem a fa mellé és az ölébe vett.

-Tartsd még kicsit csukva a szemed. Ne aggódj majd hozzá szoksz!

Nem válaszoltam, de bőre hidegsége jól esett.

-Téged nem zavar, hogy én egy ember vagyok?

-Nem. Illetve bevallom csábít a véred illata, de tudok uralkodni magamon, ahogy a családom is.

Beültetett az autójába és elindultunk. Azt hiszem elaludtam a kocsiban, mert már csak arra emlékszem, hogy megálltunk és Robert az ölébe vett.

-Robert?!

-Ne félj! Nehéz napod volt. Aludj csak!

-Tegyél le! Kérlek!

Letett, de azért belém karolt, hátha szükségem lenne rá. Kinyitotta nekem az ajtót és hihetetlen tág és hatalmas ház fogadott.

-Ez meseszép.

-Oh köszönjük. Szia! Én Rachel vagyok.

-Ő Kate! Ő az anyám Rachel, az apám Peter és a testvéreim Nikki, Ashley,Kellan és Jackson. Jackson a legifjabb köztünk. Neki a legnehezebb.

Fél lépést hátébb léptem, amin Kellan mosolyogni kezdett.

-Ne aggódj, vagyunk elegen, hogy megakadályozzuk, ha rád ugrana.

-Oh. -furcsa módon nem féltem, de rossz érzésem lett mikor Nikki rám nézett. Furcsa tekintete volt. 

-Kate-nek nehéz napja volt. Most jobb ha lefekszik. Ash? Tudnál adni neki valami hálóruhát?

-Persze. Nézd ott a fürdő. Használd nyugodtan. Itt van hálóruha.

-Köszönöm szépen. Nagyon kedvesek hozzám.

-Persze, hiszen Robert barátja vagy. Egy elbűvölő teremtés.

-Nagyon köszönöm Asszonyom.

-Oh nehogy magázz minket.

-Köszönöm Rachel! -ránéztem Peterre, aki bólintott és mosolygott-Peter!

A fürdőben gyorsan végeztem. Ashley ruhája pont jó volt rám. 

-Bocsi, de nincs hálóruhám, így egy pólót és egy nadrágot tudtam csak adni.

-Tökéletes.

Bementünk egy szobába.

-Ez az én szobám. Itt aludhatsz. Kihúzható a kanapé. Én elvagyok a fotelben.

-A fotelben akarsz aludni?

Robert rám mosolygott és megpuszilta a homlokomat. Jéghideg ajkát éreztem a homlokomon. Furcsa, bizsergő érzés volt. 

-Kate szerinted Ash-nek miért nincs háló ruhája? Mi nem alszunk. Nem tudunk.

-Soha?

-Soha.

-Akkor mit csináltok éjszakánként?

-Más vámpírokkal találkozunk, játszunk, túrázunk vagy épp vadászunk.

-Értem.

Kihúzta nekem a kanapét és megágyazott. 

-Aludj csak! 

Lefeküdtem és pár perc múlva már aludtam is. 

4

Reggel mikor felébredtem egyedül voltam a szobában. Felültem és körül néztem. Robert ekkor jött be az ablakon. Megijedtem és hirtelen oda fordultam, aminek az lett a vége, hogy leestem a kanapéról.

-Jaj ne haragudj! Megütötted magad? -Robert azonnal a karjaiba vett és felrakott az ágyra.

-Semmi bajom. 

-Mi a terved mára?

-Mi legyen? Nem szeretnék visszamenni az itteni iskolába.

-Szóval nálunk maradsz?

-De csak ha valóban nem okoz problémát senkinek sem.

-Nem okoz.

-Jacksonnak és Nikkinek sem?

-Miért épp őket emelted ki?

-Jackson a legifjabb köztetek és neki a legnehezebb. Nikki pedig láthatóan nem kedvel.

-Nézd! Nikki nem fogadta el, hogy mi lett belőle és nem kedveli azokat akik nem menekülnek azonnal ez elől. Te pedig bejöttél egy vámpírokkal teli házba.

-Szóval azért nem kedvel, mert nem menekülök előletek?

-Valahogy úgy.

Hangosan korgott a gyomrom.

-Huh! Erről megfeledkeztem. Mikor ettél utoljára?

-Reggel.

-Kate! Legalább te szólhattál volna. Gyere!

Megfogta a kezemet, ami meglepett, mert eddig a karomat fogta meg most pedig kézenfogva mentünk le a konyhájukba.

-Rachel! Van itthon valami étel?

-Készültünk és vettem műzlit meg tejet. Mondtad, hogy Kate azt szokott reggelizni.

-Ezt honnan tudod?

Megint a csábos mosolyával nézett.

-Mióta itt vagy figyellek. Éjjel és nappal.

-Ez komoly?

-Nem. Mikor először megláttalak meg akartalak ölni, aztán vonzódni kezdtem hozzád és beléd szerettem.

-Tessék?

Odajött és magához húzott. A két karjába zárt.

-Csak óvatosan. Ne mozogj!

Jeges lehelletét éreztem az arcomon, aztán puha ajkát az ajkamra tette. Megcsókolt. Azt hittem elájulok. Néhány másodperc múlva összeestem. Még jó hogy szorosan tartott, így nem vágódtam el.

-Kate jól vagy?

-Jól. Én csak...nem is tudom.

-Azt hiszem mind a kettőnknek hozzá kell még szoknunk.

Mosolyogva a székre ültett és elkészítette nekem a műzlimet.

-Egyél csak!

Lassan elkezdtem kanalazgatni. Robert csak nézett. 

-Amíg megeszed, addig beszélek Kellan-el.

-Rendben.

Épp hogy kiment megjelent az ajtóban Ashley.

-Szia Kate!

-Szia!

-Hogy aludtál?

-Köszönöm jól.

-Jó étvágyat!

-Köszönöm. 

-Úgy örülök, hogy Robert rád talált és hogy együtt vagytok.

-Tessék?

-Talán nem szereted Robertet?

-Én...

-Jackson megérzi az ilyesmit. Tudod minden vámpírnak...

-Tudok a képességeitekről.

Ashley rám mosolygott, de Nikki bejött és elrontotta ezt a hangulatot.

-Remek, akkor remélem tudod, hogy nekem mi az és nem is szeretnél már itt lakni, mert tudod, hogy már napok óta nem vadásztam és...-odajött mögém és éreztem lehelletét a fülem mellett.

-Nikki ne ijesztgesd Kate-t!

Mérgesen Robertre nézett és kiment a konyhából.

-Ne félj tőle! Nem fog bántani csak nagy a szája. Rád akar ijeszteni.

-Kösz Ashley.

Robert hátulról megölelt.

-Megetted?

-Igen. Köszönöm.

-Remek. Akkor gyere! Öltözz át és elmegyünk.

-Hova?

-Majd meglátod.

-Hoztam neked néhány ruhát és betettem Robert szekrényébe. -mondta széles mosollyal Ashley.

-Köszönöm.

Robert kiment míg én átöltöztem és mikor végeztem leültem az ágyra. Megcsináltam a kanapét. Robert csak ezután jött be.

-Jaj Kate megcsináltam volna.

-Miattam lett használva, így az én dolgom.

Szorosan megölelt és néhány percig így álltunk. A hátára vett és én már magamtól becsuktam a szememet, de azért rám szólt.

-Csukd be a szemed és kapaszkodj erősen! 

csak néhány percet mentünk és megálltunk. Kinyitottam a szememet és Phil bácsi lakásán találtam magunkat.

-Robert? Mi folyik itt?

-Segítettünk a bácsikádnak. -belépett az ajtón.

-Phil bácsi?!

-Ne félj Catherine!

-Philip sokat vadászott, hogy mostanra csillapítsa szomját, és biztonságosan veled lehessen, de azért jobb ha én is itt maradok a közelben. A konyhában leszek. Ti menjetek a nappaliba.

Bementem és próbáltam messzebb kerülni Philtől, de le sem vettem róla a szememet.

-Kate én úgy sajnálom!

-Ne sajnáld! A lényeg, hogy élsz. Látod? Mégis láthatlak.

-Igen. Robert és a családja nagyon kedves.

-Igen.

-Van köztetek valami?

-Hát....

-Szereted?

-Most már úgy érzem, hogy mindennél jobban.

Phil bácsi rám mosolygott és másodpercek töredéke alatt mellettem volt és már csak azt éreztem, hogy erősen megölel.

-Phil...Phil bácsi! -mintha meg sem hallott volna, de én már nem kaptam levegőt.

-Phil...Phil..bácsi!

Robert bejött és rászólt.

-Philip!

Elengedett.

-Oh, ne haragduj kicsim! Nem vagyok tisztában még az erőmmel.

-Semmi baj.

-Jól vagy?

-Igen.

-Azt hiszem mi most elmegyünk, de majd még jövünk.

-Rendben. Várni foglak titeket.

Edward a hátára vett és már suhantunk is. Lassan kinyitottam a szememet és az erdőben száguldoztunk. Már nem éreztem, hogy rosszul lennék. Nyitva hagytam a szememet és csak nézelődtem. A mellettünk elhaladó fák egybe mosódtak és olyan volt, mintha egy álomban lennék. Egy álombéli utazásra emlékeztetett. Mikor megálltunk már magamtól elengedtem őt.

-Nyitva volt a szemed?

-Igen.

-Nem vagy rosszul?

-Nem. Kezdek hozzá szokni ezekhez.

Csábos mosolyát vette elő és kézenfogva sétáltunk az erdőben. Elmentünk arra a helyre, ahonnan csak egy lépés a napsütés. Ahol már voltunk együtt. Sokat beszélgettünk és úgy éreztem már nem tudnék elszakadni tőle. Most már vele kell, hogy maradjak. Kiderült, hogy ha át akarnak változtatni egy embert csak meg kell harapniuk, de nem mindig tudják megállni, hogy ne szívják ki a vérüket csak megharapják az embert. Nem tudom miért, de az én vérem valahogy jobban csábította a többinél, de mégis megállja, hogy rám vesse magát. 

-Mi az? Olyan csendes lettél. Min gondolkozol?

-Semmi.

-Kate! Tudni szeretném. Te vagy az egyetlen akinek nem látok a fejébe és nem tudom mit gondol mi jár a fejében.

-Bevallom én ennek örülök. Sokkal jobb, mintha minden röpke gondolatomat is meghallanád.

.Engem zavar.

-Jaj Robert!

Megfogta a karomat és lerántott a földre. Persze ügyelt rá, hogy ne üthessem meg magamat. Magára rántott.

-Jesszus! Te megőrültél?!

Oldalra fordultunk és szorosan magához húzott. Már talán kicsit fájt is a szorítása, de olyan jól esett közel tudni őt magamhoz, hogy nem szóltam. Csak néztem tökéletes arcát.  Megfogta államat és ajkát ajkamra helyezte. Megcsókolt. Bizsergés járta át minden porcikámat, de most nem ájultam el, sőt. Úgy éreztem most azonnal rávetem magam. De azért óvatos voltam és nem tettem. Mikor ajkunk elvált egymástól hozzá bújtam és feküdtünk a fűben. A karjai között feküdtem. 

-Most mire gondolsz?

-Robert nem fogom percenként elmondani, hogy mi jár a fejemben. De most csak arra gondoltam, hogy milyen jó lenne ha ez a pillanat örökre tartana. Ha soha nem kellene visszamennünk és mindig itt lehetnék a karjaid között.

Robert ellenálhatatlanul mosolygott és megpuszilta a homlokomat. Nem mertem csak úgy megcsókolni, mert ő érzi, hogy mikor lehet. 

-Lassan mennünk kell.

-Miért? 

-Neked ebédelned kell, nekem pedig meg kell beszélnem valamit a családommal.

-Mit?

-Ne akarj mindent tudni!

-Csak te tudhatsz mindent?

-Hű, milyen haragos valaki! -hátára vett és már mentünk is a Lenuc ház felé. Robert szobájának ablakán mentünk be. A többiek a nappaliban voltak, így kézen fogva lementünk hozzájuk. Nikki mintha villámokat szórt volna felém. Kellan csak vigyorgott, mint aki azt várja, hogy mikor csinálok valami hülyeséget, amin ő jót nevethet. Ashley barátságosan integetett és Jackson merev arccal bámult. Peter és Rachel pedig kedvesen mosolyogtak.

-Sziasztok!

-Sziasztok!

-Haza hoztam Kate-t, hogy ebédeljen. Ashley kérlek maradj vele. Úgyis tudod, hogy mit szeretnék megbeszélni a többiekkel.

-Tudom. Gyere Kate!

Leültetett a konyhában és melegített nekem ebédet.

-Milyen volt a délelőttöd?

-Fantasztikus. 

-Robert nagyon szeret téged. Mióta veled van teljesen más. Vidám és felszabadult. Régen nagyon magának való volt, de most...

Egyszerre nevettünk ezen.

-Én is szeretem őt. 

-Tudom. Jackson mondta, hogy érzi, hogy majd meg halsz a vágytól hogy Roberttel légy, mikor nincs veled és ha vele vagy akkor mintha mámortengerben úsznál.

-Húh Ashley. Ezt gyönyörűen mondtad. 

-Jackson fogalmazott így.

-Hát...nem csodálom, hogy összejöttél vele. 

Ezen ismét csak nevettünk.

-Kérdezhetek valamit?

-Persze Kate! Barátnők vagyunk.

-Miről beszél Robert a többiekkel?

-Kate tudod, hogy szeretlek és te vagy a legjobb barátnpm, de erről nem beszélhetek. 

-Miért titkolóztok? Rólam van szó?

-Nem mondhatom el Kate! Ne is faggass!

-Ashley miért titkolózik mindenki? Miért nem mondjátok el nekem is?

-Mert ez a családot érintő kérdés volt és te nem tartozol közénk.

-Nikki! Kate Roberttel van, tehát hozzánk tartozik.

-Hozzám biztos hogy nem.

-Köszönöm Ash! Befejeztem.

-Biztos, hogy elég volt?

-Igen.

-Csomagolok néhány szendvicset délutánra. Robert máris a konyhapultnál volt. Mire észbekaptam már három szendvics volt a kezében becsomagolva.

-Hova megyünk?

-Itt akarsz maradni? Nézhetünk filmet.

-Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne itt maradnom.

-Ne foglalkozz Nikkivel. Nem érdemes.

-Persze. Nem kell velem foglalkozni, de legalább a családra gondolhatnál. Ha kiderül ez az egész végeznek mindannyiunkkal. Tudod milyenek a Litruvik.

-Litruvik?

-Szóval erről nem beszélt neked mi?

Csak néztem hol Robertre, hol Nikkire. 

-Nikki kérlek! Úgy éreztem jobb ha kicsit később tudja meg.

-Elmondaná valaki, hogy mégis miről van szó?

-Nyugi Kate! 

-Gyere! Felmegyünk a szobába és megbeszéljük. Elmondom.

Megfogta a kezemet és felkísért. Az ajtóból még visszanéztem és Ashley-n aggódást véltem felfedezni.

-Valami rosszat fogsz most közölni velem ugye?

-Nyugodj meg! Tudod hogy nagyon szeretlek ugye?

-Azt hiszem.

-Nézd megbízol bennem és szeretjük egymást. Nem akartam még elmondani csak ha már régebb óta együtt vagyunk.

-Mit?

-A fő vámpírcsalád a Litruvik családja. Ők figyelik minden egyes vámpírcsaládot. Persze nem folyamatosan, de időnként váratlanul megjelennek. A vámpírok törvényében az áll, hogy egy vámpír nem állhat össze egy emberrel. Semmilyen okból kifolyólag. Azt már elfogadták, hogy a mi családunk a ritka vegetáriánusok közé tartozik, de emiatt többször ellenőriznek minket. Félő, hogy ha tudomást szereznek rólad, akkor mindannyiunkkal végeznek.

-Mi? Szóval Nikki ezért utál.

-Kate ez...

-Talán valóban jobb lenne ha elmennék.

-Mégis hova?

-Vissza! Haza!

-Phil bácsikádhoz nem engedlek. Túl veszélyes.

-Nem oda. Haza haza. Vissza Niphox-ba( Itt van az állandó lakhelyem, mert itt csak nyári iskolába jártam volna)

-Oh. El akarsz menni?

-Nem. De ezzel megvédenélek téged és a családod.

-Tudunk magunkra vigyázni.

-Robert!

-Jó. Csak nyugodj meg és felejtsd el!

Aznap már csak Rob szobájában voltunk és beszélgettünk. Megbeszéltünk mindent. Együtt maradunk történjen bármi is.

-Nem akarlak elengedni.

-Ne félj! Melletted leszek, ameddig csak jó neked.

Lágyan megsimogatta arcomat és két keze közé vette. Megcsókolt.

6.

Reggel mikor kinyitottam a szememet Robert ott ült a fotelben. Mellettem egy tálca, amin ott várt a reggeli műzlim és egy szál vörös rózsa. 

-Jó Reggelt!

-Jó Reggelt! A reggelid szivem!

-Oh köszönöm szépen. 

-Olyan békésen aludtál. Nem volt szivem felébreszteni téged, pedig már lassan dél van.

-Dél?! Huh akkor ez már felér egy ebéddel.

-Lehetséges.

Egymásra néztünk és nevettünk. Későn feküdtem le, mert sokat beszélgettünk Roberttel.

-És mi a mai program? Gondolom kitaláltál mára is valami olyat, amitől elájulok.

Eszembe jutott az első csókunk. Elmosolyodtam.

-Mi az? Csak nem az első ...

-Csókunk jutott eszembe. 

-Kitaláltam mára is valamit. Megint az erdőbe, de ma kicsit máshogy nézzük meg.

-Ezt hogy érted?

Hátára dobott és már mentünk is. Már tetszett, mikor így közlekedtünk, mert csak egy elmosódott foltot láttam. Mikor megálltunk kitisztult. Időnként még szédültem egy kicsit, de másodpercek alatt helyre jöttem.

-Hogy vagy?

-Remekül.

-Rendben, akkor most kapaszkodj, de erősen!

Felmásztunk egy nagyon magas fára és fáról fára ugráltunk. Egy szakadék szélénél álló fához értünk. A tetején lévő ágon álltunk. Robert segített leülni és csak bámultam a tájra.

-Robert ez mesés! Ilyen nem is létezik.

-Pedig de. Csak az emberek nem képesek ide felmászni és itt üldögélni.

-Nekem most mégis lehetőségem adódott.

Hozzá bújtam és néztük a tájat, közben tovább beszélgettünk minden féléről. Közelgett a nyár vége. Tudtam, hogy lassan vissza kellene mennem Niphoxba. Ha csak erre gondoltam mintha megrúgtak volna. 

-Megint szomorú vagy. Mi a baj?

-Robert mi lesz nyár végén? Nekem vissza kellene mennem Niphox-ba, de akkor...

-Csss. Te vissza fogsz menni Niphoxba. Én itt maradok, de minden nap elmegyek hozzád a házatokhoz és meglátogatlak. Csak ez a megoldás létezik. Ha itt maradsz óriási veszélyben leszel, ha én megyek el innen akkor is. Csak ez a megoldás létezik.

-Változtass át! Tégy azzá ami te is vagy.

-Kate! Miket beszélsz?!

-Veled akarok maradni.

-Nem akarhatsz ez lenni. Nem lehet egyetlen barátod sem. A méreg iszonyatosan fáj. 

-Nem számít.

-Kate ezt nem lehet. 

-Robert kérlek! -meg akartam ölelni, de féltem, hogy leesek, így megkapaszkodtam.

-Jobb ha most leviszlek.

Lementünk a fáról és ott kezdtünk el beszélgetni.

-Robert! Legalább gondold meg! Nem lehet. Neked embernek kell maradnod. Nem lehetsz egy ilyen szörnyszülött, akinek figyelnie kell az örökké valóságig hogy nehogy túl közel menjen egy emberhez. Nem akarhatod ezt.

-Én csak téged akarlak! Ha ez kell hozzá ám legyen.

-Nem veszem el tőled az életet. Neked még élned kell, öregedned.

-És ha én ezt nem akarom.

-Kate kérlek!

Robert a fék felé fordította a fejét! Egy férfi jött ki onnan. Tylor! Szemei pirosak voltak, de ruhája tiszta.

-Hello Rob!

-Tylor!

-Látom épp kajálni készülsz....hiszen már láttam ezt a csajt. Csak most jut eszembe, hogy te vega vagy. Akkor enyém lehet ugye? -hirtelen ott termett mellettem.

-Felejtsd el!

-Ne légy irígy! Nem egyedül jöttem. Te nem eszed meg, akkor pedig ne is játszadozz vele! Az emberek sem állnak le játszadozni a füstölgő hússal, hacsak nem...hű, te beleszerettél ebbe az emberbe. 

-Tylor...!

-Sziasztok! -két másik férfi és egy nő lépett elő.

-Robert add át nekünk ezt az embert!

-Ugyan Rob! -az egyik nő odajött és simogatni meg tapogatni kezdte Robertet, aki testével óvott engem-tudod, hogy úgysem tehetsz mást. Emlékezz csak velem sem tudtál mit kezdeni.

-Az teljesen más volt.

-Persze, mert engem már így ismertél meg. Ez a kislány tudja, hogy ki vagy? Azt is tudod, hogy bizony a mi fajtánkkal is jóban van. Bizony pici lány. Robert a pasim volt. Tíz évig voltunk együtt.

-Jess! Hagyd abba!

-Úgyis mindegy. Vége van Robert! Köszönj el tőle! -két erős kar ragadott meg és már száguldottunk is. Robertet a két férfi fogta le.

-Robert!

-Kate!

-Ne bántsátok őt! Nem érdekel velem mit tesztek, de őt hagyjátok békén!

A tisztásra vittek és leraktak a földre.

-Fölösleges elfutnod. Úgyis utólérünk.

Csak ültem a tisztás közepén, míg a két nő úgy futkosott körülöttem, hogy csak néhány apró neszt hallottam és a nevetésüket. 

-Ugye nem bántották őt?

Megjelent a két férfi is, de Robert sehol.

-Mhhh milyen finom az illatod. -térdelt mellém az egyik. Felpattantam.

-Ne siess apróság. Mi ráérünk.

-Ugye nem bántották őt?!

-Ne aggódj! Semmi baja. Viszont nem tudja hova hoztunk és mire ideér addigra már csak a testedet találja majd meg.

Jéghideg keze megmarkolta a nyakamat és felemelt. Alig kaptam levegőt. Az egyik nő gyomron vágott. Csak ütöttek és ezen nevettek. Végül abba hagyták és gúnyosan vigyorogtak rám. Piros szemük csak úgy villogott. Ismét elkapta a nyakam és a magasba emelt.

-Búcsúzz el az életedtől, mert most átadlak ...

Nem tudta kimondani, mert mind a négyüket megtámadták. Hörgéseket hallottam. A földre huppantam és köhögni kezdtem, mert levegő után kapkodtam.

-Kate! 

-Ash?!

-Most már ne aggódj! Minden rendben lesz!

Furcsa volt, hogy most az ő hátán suhanok. Kecses mozgása elkápráztatott. Robert is elegáns és kecses, de Ashley mesébe illő volt. Elérkeztünk hozzájuk. A nappaliban ültünk.

-Jól vagy?

-A többiek! Ha bármi bajuk esik én...

-Ne aggódj semmi bajuk nem lesz. 

Jackson is belépett a szobába.

-Szia Kate! Minden rendben?

-Én...Robert...a többiek?! Miért nem jönnek már?!

-Csak nyugodj meg! -megtapasztalhattam Jackson képességét, mert megnyugodtam. Féltem, de nyugodtabb lettem.

-Ez a te műved?

Csak rám nézett és mosolygott, de a szoba túlsó végén volt.

Berontott Robert. Azonnal oda szaladtam hozzá és megöleltem.

-Robert!

-Kate!

Bejöttek a többiek is.

-Semmi baj! Csss! Senkinek nem esett baja. Azokért a vámpírokért, pedig nem is kár.

Szorosan megöleltem. Percekig álltunk így, de Peter hangja félbeszakított minket.

-Jó látni, hogy mindenki egyben van, de azt hiszem most Kate jobban szeretne veled kettesben lenni.

Rám nézett és csak bólintottam. Felkapott és már a szobájában is voltunk. Leült a fotelbe és az ölébe vett. Fejemet a vállára hajtottam és csak pihentem. Megnyugodtam már. Karjaiban tartott és ez megnyugtató volt.

-Jól vagy?

-Már igen.

-Annyira sajnálom. Tényleg. Én...

-Nem a te hibád. Robert felejtsük el! Komolyan.

Lágyan megcsókolt és felálltunk. Még mindig az ölében voltam. Átvitt az ágyra és lefektetett. Egyre jobban átadtuk magunkat az élvezeteknek.

7

Mikor felébredtem Robert karjaiban voltam. Tökéletes volt a pillanat. Nem nyitottam ki a szememet, de Robert tudta, hogy már fent vagyok. Jéghideg keze végigsimította arcomat, az ajkaimat és az államat. Végül a nyakamon megpihent és kinyitottam a szememet. Aranyló barna szemeibe néztem. 

-Jó reggelt! -megcsókolt.

-Jó reggelt!

-Gyere! Készítek neked valami reggelit!

-Ne még! Olyan szép ez a perc. 

Kopogtak.

-Amit most elront valaki.

Jackson jött be a szobába, hogy behozza nekem a reggelit, amit Rachel készített. Én még a takaró alatt voltam és csak felültem, de alig látszódtam ki a meleg takaró alól.

-Remélem nem zavartam meg semmit. -láttam rajta, hogy azt remélte mégis.

-Nem, dehogy.

-Maradj csak itt egy kicsit ha gondolod.

-Rendben. 

Ashley is bejött és leült közénk. A tálcámon tojás volt és kenyér. Épp a tojást akartam felvágni, mikor megcsúszott a kés és elvágtam az ujjamat. 

-Oh...néhány másodperc után már láttam is ahogy előbukkant a vér. Jackson szemei vörösek lettek és hörögni kezdett. Robert a falhoz vágta őt, míg Ashley kirohant velem és a másik szobába vitt.

-Tessék! Állítsd el! -egy rongyot adott és egy ragtapaszt.

-Köszönöm.

-Jesszus, te meg hogy nézel ki?! -Ashley meglepedten nézett végig rajtam. Éreztem, hogy néhány helyen fáj a testem, de nem tudtam miért. Most azonban megláttam, hogy a ruhám megszakadt néhány helyen és lila foltok borítanak el. Csak bámultam magamat, majd Ashleyre néztem.

-Ezt ő tette veled?

-Én....

-Kate ti...?

-Most ez nem számít! Menj nézd meg Jackson-t!

Ashley kiment, de ekkor már nyílt az ajtó és Peter jött be.

-Peter! Mi...

-Ne! Kate ne mondj semmit!  Jézus hogy nézel ki?! Robertnek igaza volt. Valóban állat módra viselkedett.

-Ez nem érdekes. Mi van Jacksonnal?

-Meg van. Nem kell aggódnod érte. 

-Robert?

-Ő már nehezbb esett. Most elment. Azt mondta ki kell szellőztetnie a fejét. Jackson is vele ment.

-Ez jó ötlet?

-Ők tudják.Nézd Kate! Fel kell dolgoznia, hogy bántott téged. Ez neki sokkal jobban fáj, mint gondoldnád.

-Én...Nem is éreztem. Nem is emlékeztem erre. Mármint arra, hogy bántott volna. Talán kicsit erősebben fogott. De nem bántott. Bárkivel megesik. Még akár egy emberrel is. Életem legszebb perceit töltöttem el vele. Még soha nem voltam olyan boldog. Komolyan. Ha Jackson itt lenne biztosan ő is igazolna, hiszen érezné.

Peter átölelt és próbáltak nyugtatni. Már délután volt mikor belépett Robert az ajtón.

-Robert! -meg akartam ölelni, de elhúzódott. Még soha nem tett ezelőtt ilyet.

-Gyere át kérlek a szobába! Beszélnem kell veled. Ash kérlek beszéld meg ezt Peterrel.

Mikor átértünk becsukta az ajtót, mintha ez számított volna bármit is. Úgyis hallotta mindenki amiről szó esett a szobában.

-Robert én...

-Csss! Szeretnék mondani valamit. Ne szakíts félbe kérlek! 

Csak bólintottam.

-Gondolkoztam és hidd el nekem is nagyon fáj, de az lesz a legjobb ha elmész. Peter majd haza visz téged és beszélek Phillel ő meg majd telefonon megbeszéli veled a továbbiakat.

Csak álltam és mereven bámultam magam elé.

-Tudom, hogy rossz, de hidd el ez a legjobb. Nem foglak többet bántani vagy veszélynek kitenni. Már összecsomagoltam a holmidat és Peter odalent vár a kocsiban. Sajnálom és kérlek ígérd meg hogy vigyázol magadra! 

Nem tudtam megszólalni.

-Kate! Kérlek ígérd meg!

-Jó.

-REndben. Ígérem nem okozok több bajt. Ég veled!

-Robert ne tedd ezt! Hallod! Nem hagyhatsz el! Vagy...talán nem szeretsz? Mond ki ha így van! Mond a szemembe, ha csakjátszottál velem, hogy megszerezz magadnak! -ahogy ezt kiabálltam a fejéhez ütöttem a mellkasát. Nem ellenkezett, de nekem fájt. Mintha egy kőtömböt ütögetnék, de folytattam-Nem hallottad?! Valami magyarázatot kell adnod nem gondolod?!

-Igazad van. Nem szeretlek. Csak arra kellettél.

Mintha minden egyes szava amit kiejtett a száján egy hatalmas szúrást ejtett volna a szívemben. Csak álltam meredtem és néztem rá. Odajött és megpuszilta a homlokomat azt súgva:

-Vigyázz magadra! -megfordult és kiment a szobából. Percekig csak álltam és vártam. Hátha visszajön és azt mondja, hogy csak egy rossz vicc volt és szeret és nem akar elveszíteni. De nem jött. Nem tudom mennyi ideig állhattam ott, de az arcom már teljesen nedves lett az arcomon végigfolyó könnyáradattól. Robert szavai jártak a fejemben. ,,Nem szeretlek! Csak arra kellettél!"

-Kate! Oh Catherine! Szedd össze magad! -Peter próbált kizökkenteni, de rá se néztem.

-Kate! Kate nézz rám!

-Eressz el  kérlek! Csak vigyél haza!

-Jól vagy?

-Csak vigyél haza, hogy Robert haza jöhessen. -megfogta a karomat és lekísért. Ashley szomorú arccal jött és ölelt meg.

-Ne! Kérlek! Nem akarok búcsúzkodni. Nagyon megkedveltelek titeket és nagyon örülök, hogy megismerhettelek titeket, de ennyi volt.

-Ne mond ezt! A családunk tagja vagy.

-Ashley ne mond ezt! Peter mehetünk?

Bólintott és az ajtó felé indult.

-Köszönök mindent. Sziasztok!

Kimentem és beültem a kocsiba. Peter megfogta a kezemet az úton és próbált vígasztalni. Én csak az ablak felé fordultam és néztem ahogy elhaladunk a borús és esős városkából és haladunk a napos Niphox-ba.

-Nem lesz ebből bajod?

-Sötétített az üveg. Kate sajnálom. Kedvelünk téged és valóban a családunkhoz tartozol.  Hiányozni fogsz nekünk.

-Ti is nekem, de valóban nem tartozom a családodhoz Peter. De már itt is vagyunk. 

Megálltunk és kiszálltam.

-Köszönöm Peter!

-Még látjuk egymást!

Mikor megfordultam eltűnt mögöttem a kocsi.

-Kate! Catherina! -A legjobb barátom Daniel futott hozzám. Mikor odaért azonnal megölelt.

-Szia Daniel!

-Te jó ég! Hogy nézel te ki?! Mit műveltek veled? És Ki?

-Semmiség! Kérlek csak had pihenjek le! 

-Rendben. Ezt add ide!

Elvette a csomagomat és behozta a házba.

8

Mikor beértem csak felmentem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Amint lefeküdtem sírni kezdtem. Hiányzott Robert. Mintha kivágtak volna belőlem egy darabot.

-Kate! Mi történt? Kérlek mond el!

-Daniel! Kérlek most ne faggass!

Csak ült az ágyam mellett és nézett. 

-Nem vagy éhes?

-Nem.

-Későre jár. Haza kell mennem, de holnap reggel átjövök és megbeszéljük a dolgokat jó?

-Daniel várj! Nem maradnál ma itt velem? Kérlek! Nem szeretnék egyedül maradni.

Rám kacsintott és felhívta az édesapját. 

-Daniel előbb te mesélj el nekem valamit! Alig voltam el három hónapot és kétszer akkora vagy mint mikor itt hagytalak. Ez hogy lehet?

-Azt hittem elég lesz ha később mondom el, de látom észrevetted.

-A legjobb barátom vagy. Még szép ha észreveszem az ilyesmit.

-Az igazság az, hogy mikor elmentél megtudtam a városról mindent. Gondolom te is tudod, hogy mifélék laknak arra. 

-Mifélék?

-Kate a te pasid mi? Egy vérszívó. Egy pióca.

-Ne beszélj így róla!

-Bocs. Csak tudod az én fajtám nem jön túl jól ki velük. Sőt. Ellenséges viszonyban állunk.

-A te fajtád? Dan miről beszélsz?

-Szóval miután elmentél nagyon beteg voltam és apu elmondott mindent. Féltem. Azt hittem nem láthatlak többet, de mivel a pasid és a családja azok amik gondoltam talán ez sem rosszabb.

-Miért? Daniel mit akarsz mondani?

-Szóval beteg voltam és megtudtam miért? Kate nem csak a volt pasid természetfeletti lény.

-Tessék? Te is vá...

-Nem vagyok vérszívó! Hova gondolsz? Én egy alakváltoztató vagyok. Bármely állat alakját képes vagyok magamra ölteni.

-Dan ez most vicc?

-Úgy nézek ki mint aki viccel? Kate sajnálom. Megrázó lehet ezt így hallani, de nem tudtam, hogy én is onnan származom, ahol most voltál. Nem tudtam, hogy Skrof-ban születtem, ahol minden születendő gyermek kap valamilyen idézőjeles ajándékot. Én ezt kaptam.

-Bármilyen alakot fel tudsz venni?

-Csak állatokét.

-Értem.

-Kate én nem szeretnélek elveszíteni attól mert...

-Dan! Nem érdekel mi vagy. Azt tudom, hogy a legjobb barátom vagy.

Ásítottam egyet,mert már nagyon álmos voltam. 

-Azt hiszem kicsit sokminden történt ma veled. Feküdj le aludni.

Lefeküdtem aludni. Mikor felkeltem lementem megnézni, hogy itt van e még.

-Daniel!

-A konyhában vagyok.

Mikor beléptem éreztem a palacsinta illatát.

-Hű. Te tudsz palacsintát készíteni?

-Mi az hogy? Na ülj csak le és máris adom.

-Te is eszel velem ugye? Vagy te is valami mással... táplálkozol?

-Veled fogok enni. Az én étrendem csak annyiban változott, hogy annyit eszem egyszerre mint amennyit máskor egy év alatt. Mindig éhes vagyok. -ezen ő nevetett én csak mosolyogtam. Az előttem lévő tányérra tett hat darab palacsintát.

Csendben elkezdtünk enni. Dan próbálta visszafogni magát, de nagyon gyorsan evett. Mintha nem is rágna csak nyelne. ÉN négy palacsinta után feladtam.

-Nem vagy éhes?

-Daniel ez már így is több volt, mint kellett volna.

-Megehetem?

-Persze.

Csak nevettem rajta, mert megevett vagy harminc palacsintát. Elmosogattunk. A nappali felé mentünk, mikor hirtelen éles fájdalmat éreztem a hasamban és az oldalamban. Összegörnyedtem és odakaptam.

-Kate jól vagy?

-Nem tudom. Belenyilalt valami a hasamba és az oldalamba. A mellkasom már azóta fáj, hogy ő szóval, hogy mióta kimondta és mióta elment. -ahogy erre gondoltam még jobban fájt a mellkasom. Gyorsabban vettem a levegőt.

-Kate! -magához húzott és megölelt. Bőre nagyon meleg volt.

-Lázas vagy?

Rám mosolygott. 

-Nem. Melegebb a hőmérsékletem, mint általában másoknak.

-Értem.

-Jobban vagy?

-Azt hiszem igen.

Megszólalt Daniel telefonja. Az édesapjával beszélt. Megígérte, hogy haza fog menni hamarosan.

-Biztos hogy jól vagy?

-Most nem fáj. Azt hiszem a meleg jót tett neki.

Rám mosolygott és megölelt. 

-Menj csak! 

-Ha bármi van hívj fel! Ahogy tudok jövök.

-Köszönöm. 

-Amint tudok jövök.

Elment. Egyedül voltam. Egész nap sírtam. Nagyon fájt a mellkasom és a hasam is furcsán fájt. Nem akartam felhívni hiszen csak most ment el. Lefeküdtem és összegörnyedve feküdtem az ágyamon. Arcomon sűrűn folytak a könnyeim.Aznap már nem jött el Daniel. Másnap reggel sem. Már este volt, mikor megcsörrent a telefon. Felvettem.

-Szia Kate!

-Szia Ray! -Daniel apja volt az.

-Hogy vagy? Dan mondta, hogy tegnap kicsit rosszul voltál.

-Megvagyok köszönöm. Daniel?

-Hát igen...Daniel! Nincs valami jól. Csak azért telefonáltam, hogyszóljak nem fog tudni most egy darabig átmenni hozzád.

-Hogy? De mi baja? 

-Hamar rendbe fog jönni ne aggódj!

-Ray! Odamegyek.

-Ne! Jobb ha most nem jössz ide.

-Akkor kérlek mond el mi történt?

-Ez most hosszú. Amint tud meglátogat. Addig ne gyere ide!

-De...-letette. Első gondolatom az volt, hogy oda megyek, de a fájdalom egyre élesedett. Leültem és felhúztam a térdemet. Nagyon fájt. Jobban, mint tegnap. Végül nem tudtam beülni a kocsiba, hogy elmenjek hozzá.

9

Eltelt egy hét. Nem fájt semmim így gondoltam beülök a kocsiba és megnézem hogy van Daniel. Épp az ajtóban voltam, mikor megláttam őt, amint egy nagy motorral megállt a házunk előtt.

-Daniel!

-Kate!

Odarohantam és a karjaiba emelt. Pörögtünk és még mindig szorosan a karjaiban tartott.

-Hogy vagy?

-Remekül. Már semmi bajom. Neked?

-Megvagyok.

-Van kedved menni egy kört?

-Ha nem nekem kell vezetni. -nevettünk.Megpuszilta a fejemet és felültett a motorra.

-Kapaszkodj!

Erősen átfogtam a derekát. Élveztem a sebbességet, de eszembe jutott, ahogy Roberttel suhantunk az erdőben és a szél az arcunkba vágott. Ahogyújra feltörtek bennem az emlékek ismét fájni kezdett a mellkasom. A hasam furcsán viselkedett. Végre vissza értünk a házhoz. Levett a motorról és ahogy letett a földre szaladtam is be. Meg sem álltam a mosdóig. Iszonyatos hányinger kapott el. Daniel a fürdőszoba ajtajában állt. Bekopogott.

-Kate jól vagy?

-Csak adj pár percet kérlek!

-Bemenjek?

-Ne! -nem akartam, hogy így lásson.

Rendbe szedtem magamat és kimentem.

-Jól vagy?

-Igen. Csak elkapott a hányinger. De már jól vagyok. 

Megöleltem és leültünk a nappaliban. Egész nap csak beszélgettünk. Nagyon közel kerültünk egymáshoz. A legjobb barátom volt és minden nap együtt voltunk. Rengeteget aludt is nálunk. Éreztem, hogy többet is szeretne a barátságnál, de tudta, hogy én nem. Lassan vége lett a nyári szünetnek és elkezdődött az iskola. 

10

Daniel reggel értem jött és elkísért az iskolába. Mindenki a nyári élményekről beszélt.

-Sziasztok!

-Kate! Mesélj te is valamit! Milyen volt Skrof-ban?

-Hát...ne haragudjatok de nem szeretnék erről beszélni.

-Tudjátok hogy Phil...

-Oh ne haragudj!

-Semmi baj.

Nem akartam azt hallgatni, hogy mindenki a szép élményekről, az új barátokról és a szerelemről beszél. Daniellel félre ültünk egy padra. 

Egy hét kellett mire úgy tudtam bemenni az órákra és beszélni bárkivel is, hogy nem fájt a mellkasom, de még így is minden nap émelyegtem és hánytam. Általában reggel és este. Már teljesen benne voltunk az anyagrészekben. Épp biológia előtti szünetben ültem. Biológián egyedül ültem, mert a padtársam másik osztályba ment. Juliett és Flor ültek le mellém.

-Szia Kate! Hú láttad az új srácokat a suliban. Állítólag testvérek, amin nem is csodálkozom, mert mindannyian olyan helyesek. 

-Elolvadok tőlük.

-Lányok kiről beszéltek?

-Te még nem láttad?

-Ezért van olyan rossz kedved.

Becsengettek. A tanár úr bejött és mindenkit csendre intett. 

-Gyerekek tudom, hogy már elkezdődött a tanév és már egy hónapja járunk iskolába, de tegnap költözött a városba egy új család és ma jöttek először itt iskolába. Bemutatnám nektek új társatokat Robert  Lenuc.

-Ő az Kate!

-Írtó dögös!

Csak mereven bámultam. A mellkasom fájni kezdett és rámtört az émelygés. Azt mondogattam magamnak, hogy lélegezz mélyeket! Lélegezz mélyeket! Mr. Sreto mellém ültette le. Le sem vette rólam a szemét. Nem szóltunk egymáshoz, de éreztem, hogy nehezen tudja megállni. Mikor kicsengettek felálltam és el akartam menni, de Robert felállt és utamat állta.

-Kate beszélnünk kell.

-Kell?! Nekünk semmit nem kell. -kikerültem és ott hagytam. A folyosón találkoztam Ashleyvel és Jacksonnal. AShley azonnal átölelt.

-Kate! Úgy örülök hogy látlak.

-Sziasztok! Ashley kérlek eressz el! Mindenki minket bámul.

-Nem számít.

-Ash!

Elengedett és kérdőn nézett rám. Nem tudtam mit csinálni ott hagytam őket. Befordultam a sarkon és megláttam Danielt. Néhány másik alakváltó barátjával beszélgetett. Nem foglalkoztam vele és oda siettem. Megöleltem őt és szorosan hozzá bújtam.

-Kate! Kate mi történt?

-Itt van.

-Ki?

-Az egész Lenuc család.

-Mi a Lenuc család?! Rosszul vagy?

-Dan kérlek segíts! 

A karjai között voltam, amikor mind az öt Lenuc testvér megjelent a fordulóban. Az émelygés olyan hirtelen rámtört, hogy csak a közeli mosdóig futottam és már ki is jött belőlem minden. Megmostam az arcomat és kimentem. A Lenuc-ok úgy tettek, mintha csak beszélgetni álltak volna meg. Daniel pedig várt az ajtóban.

-Jól vagy? Most már valóban el kellene menned orvoshoz. Mióta visszajöttél beteg vagy.

-Jól vagyok...-még ki sem mondtam és úgy éreztem, mintha három elefánt ülne a mellkasomon. Nagyon fájt és levegő után kapkodtam.

-Kate!

-Dan...vi..vigyél...ha...haza...ké...kérlek!

Szó nélkül felkapott és már vitt is. A motorjára ültünk. Most nem maga mögé ültett, hanem előre. A nyakát karoltam át, így nem estem le. Mikor elértünk hozzánk befektetett az ágyra. Összegömbölyödtem.

-Kate hozok egy kis vizet.

Amint kilépett a szobából az ablakomnál megjelent Robert és a többi Lenuc.

-Kate! -Robert közelebb lépett, de a fájdalomtól már alig láttam. -Kate én...

-Mégis mit csináltok ti itt?! Menj Kate közeléből! Kate itt vagyok. Mit csináljak?

-Dan segíts! Még nem fájt így soha! Ezt nem bírom ki! Dan! A kezed! Kérlek! Húzd fel a pólómat és csináld!

Észrevettük, hogy dudorodik a hasam, de arra gondoltam, hogy azért mert sokat eszem és éreztem hogy nincs rendben velem valami. Biztos valami hülye betegség. Most felhúzta a pólómat és meglátták a Lenucok is. A hasam akkora volt, mintha már legalább négy-öt hónapos terhes lennék. Mindegyik csodálkozva nézett.

-Menjetek innen! Nem hiszem, hogy Kate szeretné ha ezt látnátok. Robertet úgy vitték ki, mert ő még mindig csak bámult.

11

Ketten maradtunk Daniellel. Másnap reggel elvitt a kórházba, ahol alaposan megvizsgáltak. Meg is ultrahangoztak.

-Kate nem vettél észre furcsa jeleket. Szédülés, hányinger, vagy többet ettél esetleg?

-De igen. Ezt mind.

-És nem gondoltál arra, hogy talán állapotos vagy?

-Nem. Az lehetetlen.

-Pedig igaz. Nézd csak meg. A hatodik hónapban vagy. Három hónap múlva kisbabád lesz.

-Nem. Nem lehetséges.

-Nem szeretnéd a babát? Talán a párod nem akarja?

-A párom szakított velem hat hónappal ezelőtt és nem tud a babáról, ahogy eddig én sem.

-Oh értem. Hát ez szomorú. Szeretnéd esetleg örökbe adni?

-Nem. Semmi képpen. 

Daniel az ajtó mellett várt rám.

-Na? Komoly? Nagy a baj? Kate mondj már valamit!

-Daniel én...én terhes vagyok.

-Mi?!

A könnyeimtől nedves lett az arcom.

-Ne kérd, hogy megismételjem!

-Hogy lehetséges?

-Nem tudom csak kérlek vigyél haza. Kérlek!

Az úton meg sem szólaltunk. Mikor haza értünk őt felhívta az édesapja és haza kellett mennie.

-Biztos, hogy megleszel?

-Daniel! Semmi bajom nem lesz. 

-És a fájdalmaid?

-Megpróbálok meglenni ha ismét előjönnek.

-Azért még jobb ha maradok egy kicsit, mert le kell hogy ülepedjen neked is amit mondott az orvos.

-Daniel hogy lehetséges ez?

-Nem tudom Kate! De valamit tudnod kell.

-Mit?

-Ülj le kérlek! Lehet, hogy nem a legjobb al