dora... blogja

Előszó  

Megpróbálok sosem gondolni arra, hogy „mi lett volna ha…”. Pedig sokszor lett volna rá okom. Életem rengeteg forduló ponttal volt tele. Felesleges a múlton rágódni. Ami történt, megtörtént és változtatni amúgy sem tudnék rajta. Harminckét éves vagyok. Van egy férjem és egy gyönyörű, 5 éves kislányom, akit mindennél jobban szeretek. Művészeti szerkesztőként dolgozom, az egyik legolvasottabb havi női magazinnál az Elle-nél. Szeretem a munkám, élvezem, amit csinálok. Kiegyensúlyozott az életem. Egy lakóparkban lakunk Budán, a Duna parton. Nincs okom panaszra. De azért néha mégis eltűnődöm a múlton… mi lett volna, ha apám nem hal meg? Mi lett volna ha anyám nem kapja meg azt a remek állást Budapesten?  Mi lett volna, ha nem költözünk el? És mi lett volna ha, nem a leges – legelső napomon nem néz rám az a hatalmas, gyönyörű, csillogó szürke szempár… valószínű ugyanazt az unalmas érettségi előtti életet éltem volna, mint a kortársaim nagy része.  De így volt pár nagyszerű hónapom. És megismertem az igazi szerelmet. Ennél többet igazán nem kívánhatnék.    Megpróbálok sosem gondolni arra, hogy „mi lett volna ha…”. De ez ma mégis eszembe jutott, amikor a lányomért mentem balett órára. Meleg, őszi délután volt, a langyos, lágy szellő simogatott, és ahogy átvágtam a parkon megláttam egy férfit. 30-35 év körüli, magas, barna hajú, vonzó pasas volt. Semmi különös nem lett volna benne, gyakran látni Budapest utcáin jóképű férfiakat… de ahogy az arcára néztem egy pillanatra megállt bennem az ütő és úgy éreztem magam, mint 15 évvel ezelőtt, azon az esős szeptemberi napon. A férfinak ugyanolyan gyönyörű, szürke szeme volt, mint amilyet csak egyszer láttam életemben. Kísértetiesen hasonlított Rá, az én első szerelmemre. Ahogy elhaladtunk egymás mellett rám nézett, és mintha az ő arcán is átsuhant egy árnyék. De mindez csak egy másodpercig tartott aztán már mind a ketten mentünk is tovább. A pillanat elszállt és folytattam a nap hátralevő részét. Hazavittem a lányom, főztem vacsorát, átnéztem a magazin szerkesztését, beszéltem telefonon a férjemmel, aki üzleti úton van. Lefektettem a kislányom aludni, majd én is lezuhanyoztam és bebújtam a takaró alá. Olvasgatni akartam még egy kicsit, de nem tudtam koncentrálni. Egyfolytában az a férfi járt a fejemben. Mi van, ha Ő volt? Ennyi év után visszajött Magyarországra? És ha tényleg így van mért nem keresett meg? Sok évnek kellett eltelnie mire felejteni tudtam valamennyire, most pedig újra felzaklat a gondolata. Eszembe jutott, hogy mi lett volna, ha nem kell elmennie… együtt terveztük a jövőt, ami akár egy üveggolyót a pillanat műve tört darabokra. Minden eszembe jutott most… a költözés… az első napom a suliban, amikor megláttam. Megrohantak az emlékek és tudtam, hogy ezzel ajtót nyitottam a múltamnak. A múltamnak, amit már réges-rég lezártam magamban…   

♦♦♦   

A kocsink már a ház előtt állt és a bátyám már a bőröndöket vitte ki a csomagtartóba. Én álltam az üres szobám közepén és némán folytak az arcomról a könnyek. Bele gondolni is szörnyű volt, hogy itt holnaptól már más embereknek fognak lakni. Anyám új állást kapott Budapesten és nem sokat kellett gondolkodnia ahhoz, hogy elfogadja. Apám meghalt, amikor én 5 éves voltam, nem éltek már a nagyszüleim sem. Nem voltak nagybátyáim, nagynénéim. Csak mi voltunk egymásnak hárman. Hiányozni fog Hajdúböszörmény. Hiányozni a fog az iskolám, az osztályom, a tanáraim és a barátaim. Nem valami könnyű gimnáziumot váltani pont akkor, amikor végzős lettem. Ha belegondolok abba, hogy hétfőn én leszek az új lány, a kis béna… már a gyomrom előre görcsbe rándul. Ekkor hallottam meg anyu hangját közvetlenül mögülem:
- Saci… ha készen vagy… akkor indulunk. – Ő is a könnyeivel küszködött. Robi, a bátyám az előszobában állt. Neki könnyű volt. 3 éve egyetemista Pesten. Ő csak örül annak, hogy többet nem az albérletben kell laknia, hanem mi is ott leszünk.  Még utoljára körbenéztem a házunkban, az udvaron, aztán kiléptem a kapun és beszálltam az autóba. Ahogy anyu elindult, belőlem kitört a zokogás. Senki nem próbált meg csitítani. Nem emlékszem arra, hogy meddig sírtam, de azt tudom, hogy valahol Polgár környékén aludtam el…  
   Végigaludtam azt az időt, amíg felértünk Budapestre és csak akkor ébresztett fel, amikor az új otthonunkhoz értünk. Budán, egy új lakóparkban, 3 szobás lakás. A környék csodálatos és a házunk… hát be kell, valljam gyönyörű. Anyu egy lakberendezőre bízta a belső terek kialakítását és a nő mindent úgy csinált, ahogy mi szerettük volna. A szobám sajnos nem túl nagy, nem olyan, mint Böszörményben volt, de a saját ízlésem szerint volt berendezve. A fal nap sárga, és nem volt benne még két összeillő bútor sem. Ezt én akartam így. Az ágy rács barna, bordó ágyneművel, a gardrób piros, az íróasztalom halványbarna. De a kedvenc bútordarabom mégis az óriási könyvespolc volt. Rengeteg könyvem van és mindent elhoztam. Mindig is az olvasásba menekültem, bármilyen problémám volt… most azt hiszem nagy szükség lesz rájuk. Felhoztuk a bőröndöket, kipakoltunk, telefonálgattunk, hogy sikeresen megérkeztünk. Mindannyian nagyon fáradtak voltunk. Ettünk valamit, lezuhanyoztunk aztán ki – ki a saját gondolataiba mélyedve elvonult a szobájába, lefeküdt és hosszú álomtalan álomba süllyedt...