domp blogja

néha annyira üres az ember

pedig kifelé rajta lóg egy tábla:

megtelt

ami kifelé soknak hat

belül felszívódik

olykor nyomtalan

ma már

fesztelen tempóban

diktálom a ritmust

nem kántálok hozzá

divatos rigmust

nem lázadok

nem török-zúzok

nem ordítok már

akkor sem ha fáj

és nem szítok viszályt

ma már építeni szeretek

és becsülöm a szépet

nem fitymálom le

a teljeset az épet

csak hogy pukkasszak

már bánt az erőszak

bármi is a jelszó

ha nincs más út

ha csak ez a megoldás

akkor az elv az eszme nem jó

közhelyes életemet

teljesnek érzem

s nem bujkál bennem

ezért semmi szégyen

tudom megvetnek most

a mai ifjú titánok

ám néhány év múlva követnek

mint realizált álmok

éj sötétjében

gyermek szuszog

rácsodálkozom a tudatra

újra és újra

milyen jó ez és megnyugtató

agyamban törött sorok kavarognak

írnám már egymás alá őket

de valami mindig kirángat magamból

„hahó, én is itt vagyok”

nem mondja, de mondhatná is akár

egyedül sem lehetek már

ha senki sincs itt akkor sem

régebben zavart volna ez

ma már természetes

hogy betölti életem

saját belsőm már csak távoli emlék

felidézni mókás-kedves játék

kívülről kis szemével nézem én is magamat

fontosabb hogy a favonathoz értsek

mintsem tollamból kinyíljanak a versek

Anyám

Azt mondják,

Ha valaki elmegy,

Kevesebb lesz

A Földön az ember

Képletesen és számszerűen is

Statisztikákat hazudóan

Anyám, haláloddal

Többek lettünk

Nemcsak én –

Mert ez kétségtelen,

Hiszen véredből és véredért lettem én:

Világrajöttöm felemésztett Téged

De mindenki, aki ismer:

Velem Téged is megismer,

És nyer két barátot

Azt hittem sokáig (főleg kamaszként)

hogy megszülettem bár, de minek,

mert miattad, ki meghaltál miattam)

én már többet nem leszek

Ki kit ölt meg?

Eldönteni nem tudtam

Teltek az évek, átkozottul kemény évek

És mostanra megtudtam a nagy titkot

(tán még nem késő)

Nem haltunk meg – hogy Te élsz, eddig is tudtam –

De Veled én is,

És nem hiába:

Áldozatod nem áldozat volt,

Neked nem, az biztos,

Boldog voltál,

És már én is azzá leszek:

Ahogyan te általam,

OLvasgattam itt a poet.hu-n mostanában "istenes" verseket  - szinte mind erőszakosan hírdette vagy magát az erőszakot, vagy ami még furcsább ily módon: a békét. Isten létéről vitatkoztak, miközben, mint ez lenni szokott keresztes hadjáratoknál (vagy épp dzsihádnál) épp saját istenüket gyalázták viselkedésükkel. Nem írtam kommenteket, annyira elvette a kedvemet minden jól-rosszul megírt, ám szerintem kivétel nélkül rosszul megélt költemény. Alább a magam "istenélménye" - térítőszándék nélkül.

Isten van.

nem hittem én,

sőt tagadtam mások hitét

miközben láttam csodákat

erő-feletti erő támadását

öreg pap megújhodását

elfordultam, letagadtam:

mert hinni nem akartam

mert ilyen világot Teremtőben

hinni undorító árulás

ma már másképp gondolom ezt is:

persze, vénülök, biztos szenilis is leszek

a krisztusi koron túl (bár még csak kicsit)

van Isten – csak én nem ismertem

(most sem járunk össze mondjuk)

nincs is temploma

Láttam, (s tanútételre készen állok)

Isten él kisfiam összekulcsolt kezében

(nem én tanítom, ő hív a templomba,

alig múlt két éves – azt hiszem ez csoda)

otthon reneszánsz Madonna képeket nézegetett

(az albumot nem én adtam oda,

maga kereste meg)

Máriát Anyaként mutatta,

és magaként a Gyermeket

Máriát igazoló

személyes szerető színtiszta világ:

konok kétévesem nekem az istenkirály