Dp blogja

Előttem álltál és én néztelek:
te voltál az, kit láttam már talán.
Nem figyeltél. A hátad és kerek
hátsód mutattad. És az almafán
az alma voltál, mit megenni jó,
vagy félbehagyni hogyha nem kell, mert
megráncosít az oxidáció.
S míg várakoztunk, egy furcsa gellert
kapott a gondolat. Velem leszel
ki háttal állsz a sorban és közel
vagy. Pár dekányi párizsit veszel,
kenyeret, sajtot három kiflivel;
gyümölcsöt, mi mindent megédesít.
Előttem állsz tudom, de nem vagy itt.

utoljára már csak én láttalak
tested volt csak ott előttem
és szemedet szürke felhő fedte el
hiába lőttem ki százszor elsütött hülye vicceim feléd csak én röhögtem
kint a nyár ontotta
vissza a betonból a hőt
gyerekzsivajban olcsó papucsok
csattogtak tova a strand felé
ahol az erős izmos férfiak csobbantak bele a hűsítő vízbe
lefröcskölve a gyönyörű
bikinis lányokat
ilyen gyönyörű lány voltál te is
lefröcsköltelek - nem a vízzel -
tél volt és behúztuk a függönyt
a kályha pattogva ontotta a hőt
ágyba bújtunk
s úgy tűnt szeretjük egymást
így is volt talán
tested volt csak ott előttem
és szemedet szürke felhő fedte el
és lőttem
és százszor elsütöttem
hittük hogy nyár van
de most itt a tél
csak én látlak
és ki tudja merre jársz már

Bár szeretnélek. Nekem ez nem megy.
Nem. Pedig könnyebb lenne úgy talán
mindannyiunknak. A szerelemnek
döntenénk a hátunk, és a magány
nem itt - a szomszédban dúlná szét az
életet. Álmatlanságunk álom-
má szelidülne s azt hinném: szép vagy.
De közös létünk én nem találom.
S ha te jönnél, én futnék előled
vissza se nézve, vissza a múltba,
ahol még nem kívánt mohón szemed,
se szád, és hol lelkem visszahullna
az egyedüllét holt mezejére.
Ezt szeretném. Bár így lenne végre.

Jöttél s emléked reményeit adtad
nekem. A tegnap voltál és a holnap.
Hanyatt feküdtem, néztelek: alattad
voltam. A csípődet fel és le toltad.
Úgy voltuk együtt, mint akiknek teste
nem is kívánja a fájó örömöt.
A függönyt behúztuk. Itt volt az este
mikor a testem a tiédbe törött.
S a gyönyör után mellénk bújt a bánat,
kivel pihegve szórtuk szét az estét.
Csupán a vágyak vágtattak utánad;
nem írta ezt a verset, csak az emlék.
És ha újra jönnél, mit is mondanék?
Elfakult, gyűrött, és szürke lett a kép.

Midőn a vonatról leugrott, mondván: megérkezett; átszállás nélkül – mivel közvetlen járat ment oda – és körülnézett, kopott és összefirkált falakat látott, kitört üvegű ablakokat, az ajtó helyét, igen; itt volt régen a jegykiadás, ma pedig már csak AIDS-et lehet itt kapni – jutányos áron – és hiszékeny lányokat erőszakolnak meg e padlón, akik nem biztos, hogy bánják ezt, vagy nem is emlékeznek borgőzös fejükkel semmire; vállára akasztotta kézipoggyászát és sietős léptekkel indult a falu központja felé, ahol az öreg templom áll csukott kapukkal: egyedül él ott az Isten, bezárva a tolvajok elől.

Rohant az úton, a kapuk előtt: réglátott arcok bámulták; nem ismerték fel – idegen lett –, s köszönését csak a kutyák nyalták fel az aszfaltról. A távolban látszott már a ház: az ablakok ferde szemhéjjal, félig nyílt, öreg szemmel néztek vissza rá; haldokló vénember volt a régi otthon, üresen, elhagyottan szívta magába az ősz utolsó langyos melegét; magába szívta, amíg tehette, a tél elveszi maradék erejét, s ki tudja, látja-e még a tavaszt. A kapu nyikorogva engedett, ő belépett s az elhanyagolt lugas sápadt fürtjeit látta; csippentett egy szemet, megkóstolta: savanyú volt, mint minden e tájon. Benyitott az ajtón, zárva volt – persze, kihalt a ház – gondolta; tudta ezt, de hátha, mégis. A zsebét kotorászta, a kulcsot kereste, és eszébe jutott az a nyár: forrón, égetőn tűzött a nap, paradicsomok piroslottak a kút káváján százszám; az élet íze, milyen szép is minden. Zajt hallott, jöttek, rohanni, száguldani kell, irány a pálya! Felkapott néhány gyümölcsöt, az egyikbe beleharapott, s az édes lé végigfolyt tiszta ingén: nem érdekelte; nyár volt. Kifutott a többiek után, már várták. Pattogott a labda, az iskola messze még, kit érdekelt a tudás, kit érdekelt! Végigbaktattak az udvaron, be a pályára, rúgni a bőrt. Jól ment a játék azon a napon: számolatlanul rúgták a gólokat, a csapat is simán győzött, és este a vacsora is jólesett.

A kezében volt a kulcs, nem tudta bemenjen-e? A távolban látta meg a pályát: üresen, elhagyottan, kopott és rongyos hálókkal álltak a kapuk a sápadt őszi fényben; mire várnak még, és ki pókhálózza ki a vinklit? Szemébe tűnt a kocsma; beszélgetések zaja hallott, kilépett a kapun, betért. Félrészeg alakok támasztották a pultot: köszönt, megbámulták. Kért egy korsó sört, leült a sarokba. Rágyújtott.