diogeneshordoja blogja

Hulló hajfütjeiden

Szikraként lobbanó Élet.

Átizzad a  Fény,

Ezer-színben úszol.

Leérsz hozzám , kérdem?

Megtört napom

Már lebukott

Vörösben égnek

A sirályok a víz felett

Fellobbansz még

Ó, Égiek!

Hangod, csendes sóhaj.

Mint üvegdelfin, feltörsz az égre

majd lejtmenet. 

Formátlanul csobbansz

az ég tükrében.

Hiába fognálak,

kifolyik kezemből

Pazar-léted,

Még feltörsz az égre!

S hirdeted :

Az érzés örök dráma

S mi mindig „csak”

az „örök színpad”

főpróbáin vagyunk.

A hold ma este titkokat szór le az álmokba.

Lassan hullanak akár a hópihék, melyek

színtisztára mossák a lelkeket.

Lassan vegyül a két elem, az álom s titok.

Finom illat terjeng a térben az időn át.

Lehull hozzád is. Türelem. Rózsát terem.

Ínyencség, csodás köret, égi lakoma.

Megkóstolom hát lassan: érzem a kígyóméreg ízét,

 a keserűség facsarását, a hiányt, a tátongó űrt.

A mikrokozmoszban az idő kicsiny fészkében meglapul

azonban a szerelem csírája, az összetapadó viszonzás.

Kevesek kiváltsága ez.

Ellentétes ízek cikáznak érzékeinkben.

A hiány csípő íze elhatalmasodik lassacskán.

Csattanó hang szeli át a hajnal álmosságát.

A gravitációnak engedelmeskedő vörös csíkok lassan

átfestik a kék tapétát.