Távolodás

Száguldás mámorával küzdünk,
az utak hosszanvasalt lepedői
dübörgés kerekei alá fekszenek.
A fák hajlongó alagútjai
elrejtik majd visszaadják az eget,
falak futnak sápadtan hátra
teret engedve a rohanásnak. 

Néha megcsap a félelem ostora,
belémhatol és rámtelepül
a mindent elhagyás iszonya,
ahogy a tárgyak kiszaladnak
az ablakrámába keretezett képből,
peregnek és változnak a színek,
mint egy felgyorsított némafilmben,
ahogy a gondolatok űzik egymást
az idővel dacolás pillanatában.
A gyors haladás előtti meghajlás
térdre kényszeríti az elmenőt is,
a villanyoszlopok és szélkerekek
egymásnak lesznek stafétái,
amint követik egymás sablonjait.
Már nem tudhatom mi jön velünk
és mi marad magában,
hogy mi mozdulunk vagy a látvány.
Egymásba mosódik táj és suhanás,
és nincs közel és nincs távol sem,
összekúszálódik az idô a térrel,
mélyebbé mélyül a homlokráncolás,
és elhatalmasodik a fájó felindulás,
az örök utazók felismerése,
az örök bolyongóké,
akik elejtik a múltat,
az arcokra írt szókat,
és nemcsak a sajgó tájat,
az öröklétben bújó házat,
a gőzölgő levest az asztalon,
a faliórát a fehér falon,
elhagyják a bozótokat,
az útmenti sáncokat,
az emlékbeszőtt bogáncsokat,
az ízeket és álmokat,
cserélgetik a vágyakat,
mert az útak mérföldjeit őrzők
lelkében lelnek otthonra a gödrök,
de a horizonton sem találnak temetőt.