daver blogja

Feleséged szilvalekvárral vár a házatok előtt,

Hűs tenyerében mállik az idő,

Te férgek és szakadárok között

Alszol, de nem hagy az erő.

Mindennap arra ébredsz, hogy mikor

Lőnek agyon vagy dolgozol halálig,

De erőd még mindig nem hagy el.

Ellátsz az erdőig, fáig,

S csak remélni tudod, hogy holnap is látod.

Nem félsz a haláltól, de mégsem viseled,

És mindig csak Fannit, Fannit várod,

Várod, hogy ebédet főzzön neked.

Hexametert írsz sötétben, félholtan,

Sort sor alá tapogatva, de erővel,

Élet és halál közt őröl egy kő,

S te csak várod, hogy a megváltás mikor jő el…

Feleséged még mindig

Szilvalekvárral vár a ház előtt,

És a te bátorságodból merít minden nap erőt.

Bár te elmentél, még mindig itt él az emléked –

S ha tudnád, a lekváros kenyered ennéd meg.

Nem váltott még tízszer évet,

Nem látott még tízszer havat,

Nem tartott tíz ünnepséget,

Nem volt férfi, aki arat,

Nem volt legény tízszer a gáton,

Nem volt soha erős ember,

Sokszor nem volt a barátom,

De futásban mindig elver,

Nem volt erős, magas gyerek,

Szégyenlős, pedig tud sokat,

Kit én sajnos dühömben

Sokszor megverek;

Nagyon szeret engem és másokat.

Gerincre épül a testünk/Tegnap egy gödörbe estünk

Mellünket tartják a bordák/Fejünkre a földet hordják

Magasból omlik le a vállunk/Nem lehet többé kimásznunk

Tenyerünk tenyérhez illik/Gödörben fekszünk a sírig

Semmi sem változik talán,

Mert még mindig itt egy fenyőtüske,

Zene szól, és a szoba falán

Rengeteg kép. Aztán az emlékezés füstje

Megvakít örökké, és csak illatokat látok,

Mennyei érzés ez a szinesztézia,

Nem tudom, nem értem, (nem nézhetek rátok!)

Hogy aki szomorú, mért nem érzi a

Szeretetet? Hát te érezd az enyém,

Reggel, délben, és minden egyes nappal,

És ha öreg lesz ez a tenyér,

Akkor is egyenesen állok majd és emelt kalappal.

 Nem fáj neki? Hagyja,

Hogy püföld? Szinte atomokra

Hasad szét,

És mindenki meghallja neszét.

Vagy csörög, vagy dübörög nagyon,

És csak akkor szép, hogyha mellette ragyog

Akár a zongora, akár a hegedű,

Akár a gitár; bár néked szép így egyedül.

Ütöd egy bottal, lüktet és pumpál,

És nélküle táncolni sem tudnál,

Üsd hát, hogy atomokra hasadjon szét!

Hadd hallgassunk zenét, komolyat vagy könnyűt,

Csak ahogy a dob ordít, ne legyen szörnyű,

De hallja mindenki, mindenki a neszét!