darkkisvuk blogja

Nekik csak egy tárgy voltam a múltban

Amit el akartak tűntetni

Akkor miért létezek?

Miért vagyok életben?

Amikor ezen gondolkodok

Nem találok rá választ

De a létednek kell, hogy oka legyen

Máskülönben halott lennél

Akkor jöttem rá erre a következtetésre

Azért létezek, hogy minden embert megöljek magamon kívül

Harcolj csak magadért

Élj, hogy csak magadat szereted

Ha a többiekre gondolsz

Egyszerűen engedd, hogy a tapasztalatok irányítsanak

Az az érzés

Semmi se jobb annál ezen a világon

Amíg emberek vannak a világon

Nekem ölnöm kell és folytatni, hogy ezt érezzem

Öröm élni

A létezésem nem tűnik el....

Késő éjjel temetőben botorkáltam
Zsebre vágtam kezem úgy járkáltam
Sötétben a sírokat kerülgettem
Úgy rémlett valamit elfelejtettem

Ekkor valami megcsapta orromat
Nem volt kellemes nárcisz illat
Rothadó tested kellemetlen bűze
Azt hittem menten elterülök tőle

Aszott bőr és sárga rohadt fogak
Nem vagy kopasz csak kicsi a hajad
Össze száradt két kicsi szemed
Egyik mellől kicsi féreg integet

Mellkasodból kilógnak a bordák
Nem tán' spenót volt vacsorád?
Szottyadt száraz testeden
Fonnyadt ruhák feszülnek

Szép kimérten megindulsz felém
Szagod erősödik, közeledsz felém
Giliszta ujjaiddal felém nyúlsz
S most érzem valami felfelé húz

Melletted lépkedve nem féltem
Ezt a sétát egészen élveztem
Gyomrom nem replikázott tovább
Orrom megszokta tested szagát

Majd fejem kis híján bevertem
Egy sírkövet majd' meg fejeltem
Hatalmas vigyorra húztam számat
Hisz nem rég egy zombival sétáltam

Mennyé' 

Menj a picsába mondtad
Én csak mosolyogtam
Feléd emeltem tekintetem
Majd hozzá tettem

Adj térképet s elmegyek
Kérd és vissza se térek
Iránytűt kérnék csak még
S könnyen meglelem a célt

-         Megölted?

-         Igen…

-         Bántott?

-         Nem…

-         De akart?

-         Nem…

-         Ismerted?

-         Nem…

-         És megölted?

-         Igen…

-         Miért?

-         Pénzért…

-         Undorító…

-         Nekem ez csak munka…

-         Féreg…

-         Tudom…

Anya csak egy van. Ezt szokták mondani… és mennyire igazuk van. Nincs még egy személy, akivel ilyen kapcsolatban lehetnénk. Valaha egyek voltunk vele. Neki köszönhető minden. Szenvedett,, kínlódott,, vérét hullatta, azért hogy mi a világon lehessünk. Szerintem ez a csoda. Persze van jó anya és van rossz is. Jó és rossz mindenhol ott lakozik. Egy rossz anyának lehet jó gyereke és egy jó anyának, lehet egy rossz gyermeke. Most hogy távol került tőlem elgondolkodtam… Vajon miféle érzelmeket válthatok ki belőle? Nem viselkedésre gondolok, hanem csak egyszerű jellememre. Gondolatmeneteim közé egy régebbi emlék cikázott be. Én a szobámban voltam ágyamon pihengettem mikor benyitott. Felé fordítottam a fejemet és kérdőn néztem rá. ’Színeseket mosok, neked van valamid?’ Szavai hallatán összehúztam a szemöldökömet, és furcsán néztem rá. Ő csak elmosolyodott és sóhajtott egyet. ’Igaz neked csak fekete ruháid vannak…’ Ezekkel a szavakkal távozott. Én csak elnyúltam az ágyon és behunytam a szemeimet. Milyen ironikus. Nekem csak fekete ruháim vannak Neki, pedig a feketén kívül minden más színű. Furcsa pár vagyunk, meg kell hagyni. Egy idős hölgy mellette egy fiatal, talpig feketében. Az utcán sétálva néha olyan érzésem van, mintha állatkertben lennék, ahol én vagyok a látványosság épp csak rácsok, nem vesznek körbe. Nem számít, hisz ő szereti, ha elkísérem egy útjára, és ha őt nem zavarja, hogy ilyen gyermeke van, engem sem izgat az, ha megbámulnak legrosszabb esetben ujjal mutogatnak. Ahogy érzik… Valahogy ez csak olyan szánalmat ébreszt bennem, amihez már nem tudok mit hozzá fűzni... Csupán tovább lépek. Ha viszont mint külső szemlélődő tekintek magunkra elgondolkodtató dolog… Mintha a halál lépkedne az idős hölgy mellett. Lassan, nyugodtan, mint aki csak az alkalmat várja, hogy magával vihesse… Visszagondolva arra az esetre… Volt valami fájdalmas a hangjában. Sajnálom szegényt. Nem tudom, mit gondolhat pontosan. Úgy érzem, fáj Neki, hogy ilyen vagyok. Nem vagyok olyan, mint a többi korombéli. Nem vagyok hajlandó fel venni színes darabokat. Ő pedig számtalanszor kérdezte már: ’Miért?’ Én csak ezt válaszolom: Tiltja a vallásom. Ez a kellő képen gúnyos egyben humoros válasz, ami a legközelebb áll a valósághoz. Magamban, pedig csendesen hozzá teszem… Mert gyászolom a világot... Ezt persze Neki így sosem mondanám. Nem szeretném vele bántani. Sem ezzel sem mással. Évekkel ezelőtt még minden más volt így a fekete elkerülte a ruhatáramat. Majd aztán ahogy az idő előre haladt és megtaláltam kezdeti stílusomat megjelentek az elő fekete darabok. Ő már akkor sem nézte jó szemmel. Azt mondta: ’Aki feketében jár annak fekete a lelke is’. Én csak mosolyogtam és azt feleltem, ha ez így van, akkor az enyém az. Talán akkor fekete volt. Ha nem is teljesen ott kezdtem megérteni a dolgokat, ami a lelkemre is kihatott természetesen  a színét is beleértve ha már annál tartunk... Most azt kívánom, bár lenne egy fekete lelkem, mint egy feketébe öltözetett testem lélek nélkül… Már csak azért is, mert nem helyeselte a dolgot próbálta kiölni a szekrényemből a gyászos darabokat. Majd hogy telt az idő be kellett látnia, hogy nem tehet semmit sem. Hisz csak gyűltek és gyűltek, ő pedig már semmit sem tehetett. Beletörődött.  Tudom, hisz ő maga mondta. ’Csak érezd jól magad bennük’ Ó drága édes anyám… Be kellett látnod, azt hogy már túl késő. Túl késő, ahhoz hogy megváltoztass. Végül te magad is választottál nekem ilyen darabokat. Bele törődtél, abba hogy ezt a harcot elvesztetted. Viszont… tudom, hogy érzékenyen érinthetett. Mert ezekkel a fekete dolgokkal gyermeked belülről is megváltozott te láttad, tudtad de, tenni ellene nem tehettél. Már nem tiltod többé a dolgot, hisz belátod nem csak múló szeszély ez már az életem része. Nem én akartam hogy így legyen, hidd el nem én… A sors kívánta ő rótta rám ezt, és én viselem. Te, pedig csendben bólintasz, és nem tiltakozol tovább. Nem tudod idő közben mit éltem át, nem tudod miken mentem át… Honnan is tudhatnád mikor sosem beszéltem Neked róluk? Nem hibáztatlak érte, sosem tenném. Tudom, hogy érdekel de, elfogadtad, azt hogy nem vagyok hajlandó róla beszélni. Elfogadtad, hogy nem osztom meg veled az érzelmeimet. Nem osztom meg mit miért teszek. Beszámolok ugyan arról miket követtem el de okokat sosem közlök. Úgy érzem, ez fáj neked a legjobban. Egy lakásban élünk beszélünk egymással anya és lánya vagyunk…mégis… mint két idegen… Csalódtál hogy nem vagyok olyan mint másik gyermeked? Minden bizonnyal. Más a világ szemléletem, mint nekik más vagyok és te is tudod. Ő tökéletes… én nem vagyok. Sosem lehetek olyan, mint ő sosem leszel rám olyan büszke, mint rá… de mit számít… Én nem vágyom rá. Ó drága kedves nővérem… oldalakon keresztül szidhatnálak én, mégsem teszem. Életem tetted tönkre hát légy boldog a tudattal nem érdekel. Számodra mi vagyok? Egy sátánista szektás köcsög… Köszönöm szépen nagyon jól esett, de tényleg. Annyira rád vall kedves… annyira. Mégsem hat meg. Megpróbáltál Ő nála is így bemutatni. Tudod, azért nem fáj, mert ő ebben az egyben nem hitt neked. Becsaphatod, hitegetheted, orránál fogva vezetheted a hazugságaiddal, de itt nem. Ő tudta hogy nem így van és neked is, megmondta majd hozzám fordult és rákérdezett. Én pedig megmondtam hogy tényleg nem az a valóság amit ő állít. Ő akkor mosolygott majd újra magamra hagyott. Nem tudom mit szeretett volna…milyennek képzelt el mikor még magban hordozott... nem tudom… csak annyit hogy most fáj Neki. Talán nem is az, hogy ilyen lettem, hanem az hogy már nem lehetek más. Beletörődött, mert már ő is tudja, nem lehet másképp. Furcsa teremtmények az anyák. Többször mondtad már nekem’… ne félj én, nem bántalak, bánt téged a sors’ Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Viszont mikor újból hallottam elgondolkodtatott. De… Nem feledem mikor egy éjjel így szoltál…’Ne gyászolj soká…’ Mondtad lefekvés előtt és kimentél. Hiszem, hogy tudsz olyan dolgokat, miket sosem mondtam el. Bánt téged a sors… Mennyire igazad van. Nemrégiben erre gondoltam miközben néma zokogásomat párnámba fojtottam rettegve, attól hogy Te mégis meghallasz a túlsó szobában, pedig jól tudtam, hogy már mélyen alszol. Rettegek azokon az éjjeleken mikor a fájdalmat felengedve, hullatom könnyeimet. Félek, hogy te meglátsz engem… Nem akarom, hogy így láss. Úgy érzem, tudod, hogy valami nincs velem rendben de, azt kívánom, sejts, és soha ne szembesülj vele. Nem akarlak vele bántani… Tudom jól, hogy szeretsz. Pár hónapja a számomra legkedvesebb személlyel is megosztottad…’Nagyon megszenvedtem azzal, hogy a világra hozzam… azért ragaszkodom hozzá ennyire…’ Megmosolyogtam a szavaidat. Tudom nem mondanád, ha nem így lenne. Mindig tudtam, hogy fontos vagyok neked, és Te elfogadsz bármilyen legyek, hisz véred vagyok. Elfogadod, még ha neked fáj is, hogy ilyennek kell lennem. Azért fáj, mert ennél jobb létet szántál nekem… Szeretsz engem és én is szeretlek, még ha nem is mutatom ki. Nem teszem, mert már nem tudom. Szeretni sem tudlak, sem téged sem mást, de fontos vagy nekem. Fontos. Rádöbbentem egy átsírt éjjelen. Elvágyom ebből a világból, szomjazom a halált valami, mégis maradásra bír… és ez Te vagy. De az idő múlik és melletted helyet kapott még egy személy… Így itt maradok nem szólok semmit csak tűrök… Miattatok…