"csak úgy..."

Ész kerekedik-e fölüle a szívnek
Midőn fáradt hajnalon elméd borulva
Lángtól, félelemtől csapzottan, sikongva
Nyögöd fájó, s be szép értelmét a létnek.

Szavakat mormoló, imádkozó vének
Méltatnak véredtől sikamlós süvölvényt
Vakon rívó élet szabott neked törvényt,
S görcsben átkozódsz a segítő pribéknek.

Azt adod, mi nincs már; sikító fajodnak
Arcod mosolyt torzul, lelked siklik rajta
Eszedbe jut Márja, Jézus és a pajta
Mindahányan hátat fordítnak bajodnak.

Felocsúdsz a mélyből, még sincs maradásod
Szíved dobbanása mind örök zálogban,
Szépen fájó kép maradsz múló álmokban
S talán értelmes volt gyötrődő halálod.

Fazekas Mihály

A perzsa fejedelem


Egy bölcs perzsa fejedelem olykor magában
Mélyen szokott gondolkodni kertre nyílt ablakában.
Egykor ilyen állapotban töltvén el egész napot,
Naplement tájban magához rendeli a főpapot.
Világosítást kívánok - úgymond - némely isteni
Titkok felől, miket magam nem tudok megfejteni.
A főpap magát előtte illendőn meghajtotta,
A szultán pedig elkezdett beszédét így folytatta:

Szultán:

Igaz-é, amit Istenről mond az Ő prófétája,
Hogy ő csak a jót szereti és a gonoszt útálja?

Főpap:

Az ő szentsége kútfeje ezen nagy igazságnak,
Ő hozzá még árnyéka sem férhet a hamisságnak.

Szultán:

Igaz-é, hogy a mi hitünk sorsosit tartja jóknak,
Akik velünk ellenkeznek, azokat gonoszoknak?

Főpap:

Úgy van. Valakik nem hisznek az ő prófétájába,
Nem mehetnek bé mennyei szép paradicsomába.

Szultán:

Hát az igaz-é, hogy oly nagy hatalmú akaratja,
Hogy mindazt, valami neki nem tetszik, elronthatja?

Főpap:

Oh felséges szultán! ezek mind olyan igazságok,
Melyekről a menny, föld, tenger örökös bizonyságok.

Szultán:

Jól van. Hogyha amit akar, ő mindazt megteheti,
A hitetleneket pedig - mint mondád - nem szereti:
Miért nem törli el őket? Ezen nehézségemet
Fejtsd meg, de vigyázz, meg ne csalj, meg ne bántsd Istenemet!

Főpap:

Hogy e fontos kérdésedre nyomósan felelhessek,
Engedd meg uram, hogy tőled én is egyet kérdhessek.

Szultán:

Halljam!

Főpap:

Az ott ékeskedő virágok seregében,
Melyiknek van elsősége Felséged tetszésében?

Szultán:

Annak, mely amott pompázik deli méltóságában,
Nagy megelégedésem van színében és szagában.

Főpap:

Mit felelne rá Felséged, ha kérdené valaki,
Hogy a többit átaljában miért nem hányatja ki?

Szultán:

E nevetséges kérdésre az volna a feleletem:
Azért, mert a kedves mellett a többit is szeretem
És mi adna elsőséget kellemetességének,
Ha körüle vetélkedő szépségek nem lennének?

Főpap:

Így tehát maga Felséged megfelelt én helyettem,
Mivel a mindenhatóról én is azt felelhetem:
Ő azokat kedveli, kik vallásunkat követik,
De a többit is irgalmas szemei szenvedhetik.
Sőt azokat csak azért is meghagyja bölcsessége,
Hogy köztök jobban kitessék vallásunk dicsősége.

Szultán:

Úgy van-é az, amit szólasz, Isten jámbor szolgája?

Főpap:

Úgy van uram, tőle hozta szentséges prófétája.

Szultán:

Parancsolom tehát, menten főtörvénynek írassék:
Minden vallás országomban tiszteletbe tartassék.

Ihletekben, ötletekben és sikerekben
gazdag, boldog új évet kívánok
mindenkinek!

Hallga csak! Mily varázsos hangja
 Van ma a szentestének
Kacaj hallik mindfelől legszebb
Napján ennek a télnek.

 Örül kicsi és nagy, buzgó módon
Csomagot bontogatva,
S azon nyomban egymást, jókedvvel
Játékra hívogatva.

 De álljunk meg egy szóra! Hiszen
Itt vannak azok is,
Kiknek, mint máskor, ajándék
Most sem adatik.

 Nem vágynak ők másra, csupán csak
 Egy szerető szóra,
Talán egy tál ételre, s hozzá
Meleg takaróra.

 Vannak itt gyermekek, kik oly
Szegényen élnek,
Ha szabadna kérniük, akkor
Sem kérnének.

 Rájuk gondolok; néha keserves,
Szomorú létükre,
Bár rányomhatnám a szenteste örömét
Egész életükre.

Csak mert régóta a kedvencem...

Fazekas Mihály:  Az érzékenységek


Látás

Ahol jő, kit régen óhajtva lesek,
Ő, akit szüntelen lelek s keresek.
Képzelődésemnek serkenj hajnala,
Testben jő lelkemnek őrző angyala.
Most tehát, most két szemem hívek legyetek
Ti is minden érzéseim jertek, nézzétek.
Csak te nyomorult kéz, szegény ajakok,
Bár lelkemnek nehéz: legyetek vakok.

Hallás

Hangicsál a kincsem nyájas énekkel,
Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel,
Inak feszüljetek vont húr módjára,
S mind együtt pengjetek édes hangjára.
Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai
De ha rólad szót nem tesznek szép ajakai,
Érzéseden kívül hagyd zengéseket,
Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket!


Szaglás

Irígylem kis virág állapotodat,
Boldogul letört ág szép halálodat
Kincsemnek éltedet keblébe tetted,
S fűszeres lelkedet rá lehelletted.
Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe
Szedted, drága jóvoltodat töltsd hát szívembe.
Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte,
Mert e jó illatot kincsem lehellte.


Tapintás

Szemem nem láthattad, mégis fénylettél,
Fülem nem hallhattad, mégis csengettél,
Orrom s szám ízlése csak vesztegültél:
Mégis mi rébzés ez? hogy felhevültél?
Játszodjatok víg szívemmel minden csepp vérek,
Mert egy édes érzésemmel egekig érek:
Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá,
Szorítni találtam, s visszaszorítá.


Ízlés

Kézfogás, orr, fül, szem mind elbujhattok,
Már engem többé nem csalogathattok.
Látjátok véremnek pezsgő forrását,
Bétöltém szívemnek főkívánságát.
Tudjátok-e mi lehetett, amit ízlétek?
Aki még nem érezhetett, angyali étek!
Boldog, ha addig lés, míg meg nem talál,
Mennyei jó ízlés: forró csók valál.


Kívánság

Kép! amely szívemet tükörré tetted,
Hang! amely eremet mind megpengetted,
Balzsamos lehellet! Gyenge szorítás!
Melyekhez még kellett egy boldogítás.
Édes csókok forrósági, égi harmatok!
Ti, érzésim kivánsági, mi a hijjatok?
Csak középpontotok egy jó szív legyen:
Életem rajtatok mennyekbe megyen.