clara blogja

Vagyok orkán a háborgó tengeren,
csapzottan hányódva céltalan.
Hajthatatlan,az idővel is dacoló
riadt tekintetű, őrjitő félelem.

Vagyok a napsugár érlelte
napraforgó, ki kecsesen hajlik
a lágyan ringatózó szélben,
odasimulva tarka mezők ölébe.

Vagyok hűs esőcsepp az
égen úszó felhők bársonyán,
s vigasztaló hang , ha a bánat
kopogtat majd lelked ajtaján.

Odakint csend honol,csak egy lélek kóborol,
szakadt tarisznyájában egy falat kenyér,
amerre visz az út, szórja szerteszét,
faágon didereg egy kismadár, talán enni kér.

Sirályok rebbenek a tó felett, ahogy alattuk
roppan a jég,lerázza a fáról a hólepelt a szél,
mint egy gyönyörű hölgy, ki aktjához ülni kész,
vászonra ecsettel festeném, oly csodálatos e kép.

Festenék várdombon vidáman csúszkáló gyermeket,
kacagva szánkózó, hógolyozó kicsi lányt, ahogy
sapkája pottyan a hóba,s keresi kipirult arccal,
aztán gondol egyet és hempereg a frissen esett hóban.

Kertek alatt éhes kutya csaholva oson magányosan,
piros házak kéményének füstje száll messze-messze,
jégvirágos ablakon át kukucskálnak a holdat kémlelve,
lassan itt az este,megpihen a táj,nyugszik a természet.