Démoni éjszakák

 Doris ártatlanul pislogott a vakító fényárban. Nem volt ismerős a környezet, hiszen a kunyhó amit éveken át látott és a környéke egyáltalán nem így néz ki. Drew boldog mosollyal nézett rá, örült hogy nem látja bajtársát olyan allapotban, mint pár perccel azelótt.
 - Jól vagy? - kérdezte Drew
 - Remekül - jött a válasz - bár a mellkasom még mindig veszettül szúr. - masszírozta magát Doris fintorogva. - Elmondanád hogy mi történt velünk?
 - Hát persze! - nevetett fel Drew aggódva, mégis felszabadultan. - Emlékszel arra amikor elaludtunk a kunyhóban?  Még most is alszunk, ez is most csak álom. Egy olyan álom amit mi irányítunk. Először nem tudtam hogy hol vagyunk, csak azt láttam hogy szenvedsz afák között vergődve. Téged kerestelek de nem láttalak és nem is éreztelek. Egyszer csak mintha áram ütött volna belém, úgy jött a felismerés hogy itt vagy valahol a közelemben, mert éreztelek és tudtam hogy fáj valamid. Aztán amikor megtaláltalak, te zihálva feküdtél a földön és nyitott szemmel vonaglottál a fájdalomól. Nem tudtam hogy hogyan térhettél volna magadhoz, pofozgattam az arcod, de semmit nem érzékeltél, így próbáltam lehiggadni, és egy másik emléket felidézni. És lám, most itt vagyunk! Neked semmi bajod, és a démon se jöhet ide, mert ez itt mi vagyunk. A mi elménk! Hát nem fantasztikus? - lelkendezett Drew - most már éjjelente soha többet nem kell aggóndunk a démon miatt, mert mi irányítunk! -
 Doris csendben és figyelmesen hallgatta Drew beszámolóját. Az neki is rémlett hogy egy erdőben voltak, de hogy pontosan mi történt, azt nem tudta. 
 - Figyelj csak Drew! Mi van akkor ha most csak szerencsénk van? Honnan gondolod hogy a démon nem fog minket éjszaka megkínozni? Attól még mert nappal, sértetlenül sikerül valami, nem biztos hogy nyomás alatt is sikerülni fog. - mondta Doris, és erre Drew lehorgasztotta fejét és kétségbeesett homlokráncolásba kezdett.
 - Igazad van! - mondta végül ki Drew - sajnálom de van hogy belelovalom magam olyan dolgokba, amibe nem kellene és hamar iszom a medve bőrére... Még jó hogy itt vagy nekem és nem egyedül kell szembenéznem a bajjal. Jobban fogok hallgatni rád, és ígrem hogy igyekzni fogok! Nem csapongok.
 - Jajj, ne vedd már magadra ennyire bolond lány! - mosolygott Doris - tény hogy kicsit túl lelkes voltál, de ez aranyos volt, tetszett. Örülök hogy összehozott veled a sors. Különben most is szenvednék.
 A két lány megértést és hálát érzett a másik iránt, jól érezték magukat most hogy nem esik az eső és nem kínozza őket senki.
 A réten az idő gyönyörű volt. A fű zöldje, a virágok illata és a meleg langyos szellő gazdag illata feledtette az azelőtti fájdalmat néhány pillanatra. A méhek és bogarak halkan döngicséltek a távolban, s a szikrázó napsütés átjárta fáradt lelküket. Leültek napozni és nevettek nagyokat örömükben. Így telt el egy kis idő amikor a nap mintha megváltozott volna... Nyugat felől elborult az ég: olyan fekete fellegek kerültek fel az égboltra mintha fekete tintával festették volna. A méhek elnémultak, fenyegető szélvihar söpört végig a mezőn, elhagyásra kényszerítve az illatos nektárokat nyalogató különös szárnyasokat is. Doris és Drew egymásra néztek rettegve. Beütött a baj. De miért vagy hogyan?

 Ahogy Doris elaludt egyből egy zivarban találta magát. Egy megrémült lányt látott futni az erdőben, egyből felismerte Drewt. Utána kiáltott de nem hallotta Drew. Azonnal fogta magát és már majdnem utol is érte, de amikor hozzáért sajgó fájdalom áradt szét Doris testében. Olyan volt mintha izzó vas folyt volna az ereiben. Lába már nem bírta tartani a testét, álmában ájultam rogyott össze a zivaraos ég alatt. Drew érezte hogy valami más most mint azelőtt. Érezte hogy Doris bajban van. Nem tudta hogy hol van és mi lehet a baja, de lassan kezdett ráhandolódni Doris gondolataira és érzéseire. Érezte hogy fáj neki, de valahogy ha a szemét becsukta... nem látta hogy Doris mit lát... sötét volt. Mert a szeme csukva volt. Azonnal feledve a zivatart és a rémületét Drew visszafordult megkeresni Dorist. Nem kellett sokat keresnie, mert Doris pár fával odébb a hátán feküdt és vergődött. Olyan volt mintha magánál lenne, mert a szeme ide oda cikázott közben hatalmasakat nyögött fájdalmában. Drew pofozgatta óvatosan Doris arcát, aki most éppen tágra nyílt szemekkel nézte Drewt, de semmit nem fogott fel az egészből.
Az egész helyzet olyan groteszk és tragikus volt. Most sikerült újra összekapcsolódniuk, de ismét van valami ami gátolja a közös munkájukat. Talán ebbe is a démon szól bele? Hogy tudja az agyukat ilyenkor is uralni? Hiszen a démon csak éjszaka kínoz minket... de nem szabad feladni. Ha most megszakítanák az álmot, megint csak nem jutnának sehova. Folytatni kell a rémálmot...
 Drew összeszedte magát és lehiggadt. Ha nem az emlékre koncentrál amelyben találták magukat Dorisszal, hanem a démon legyőzésére, talán akkor sikerül egy új álmot megalkotni ahol ők ketten irányítanak mindent, akkor a rémálmok irányíthatóvá válhatnak. Ha ők irányítanak, akkor nem a démon fogja őket kínozni, hanem egyszer és midnenkorra leszámolhatnak ezzel az egész őrülettel.
 Drew nem gondolt a zivatarra, egy szép napsütéses időre gondolt, egy mezőre: virágok nyílnak és már a nyár melegével van átitatva minden. Doris ott feküdt mellette. Már nem zihált és nem vonaglott a kíntól. Békésen szuszogott ájultam a fűben... Drew  óvatosan megsimogatta Doris fejét. Keltegette mint az édesanya a gyermekét, ha nem akarja hogy hirtelen keljen fel, és megijedjen tőle. Doris elkezdett mocorogni, majd az erős napfény miatt nagyon lassan nyitotta ki a szemeit. Nem tudta hogy mi történt vele. Csak azt tudta hogy nagyon fényesen süt a nap, és  látta hogy ott ül mellette Drew. Nem értett semmit sem. A feje sajgott és alig látott, de azt már érezte hogy haladtak már előre. Nem tudta hogy miben vagy hogy, de ez már egy másik fejezet... :)

 Drew és Doris kénylemesem elhelyezkedtek a tágasnak nem mondható hálószobában,  és nekikészültek az alvásnak.
 - Te álmos vagy? - kérdezte Drew Dorist.
 - Nem mondhatni... de képesek vagyunk rá, mert meg akarjuk oldani ugye?
 - Hát... úgy valahogy... mégsem vagyok még álmos... Tudod mit? Beszélgessünk! Mert esténként ha nem tudtam elaludni otthon kiskoromban, akkor Anyuval mindig beszélgettünk. Mire a lényeghez értünk volna én már mindig aludtam... -- Drew nosztalgikus arccal meredt a semmibe.
 - Biztos jó volt... Én mindig a barátomhoz szöktem át... vagyis ahhoz akit azt hittem hogy szeret... és mégsem... csak egy voltam a sok közül... és ezt nem akarom... nem hiszem hogy lenne még olyan valaki aki engem képes lenne úgy szeretni... Hiszen látod hogy milyen lettem? Csúnya és torz...
 - Ugyan már Doris! Ezt sosem tudhatod! Lehet hogy majd a sors a sok szenvedésedért kárpótolni fog mindenért amit eddig ellened elkövetett, de én... Látod még kijutni sem tudtam éppen úgy mint Te! Sokkal gyengébb és butább vagyok... így érzem... Néha egy kicsit irigyellek is... Hiszen igaz hogy elcsúfítottak ezek a szörnyű állatok - a denevérek - de hatalmas szíved van, annak ellenére amit átéltél, és nem felejtettél el embernek lenni! Úgy gondolom hogy ez mindennél fontosabb! Nekem se családom, se senkim csak egy ágról szakadt kis senki vagyok, nincs hozzátartozóm, nincs rokonom, vagy ha van is rég elfelejtett, és mindenki magamra hagyott, kivéve egy öreg halász bácsit innen a faluból. Ő az aki segít nekem mindig, vagyis hoz minden napra valami kis ennivalót. Igaz nem fogok tőle elhízni, de legalább gondoskodik valamennyire rólam.
 - Mondd már el kérlek! Honnan ismered ezt az öreget? Hogyhogy hoz neked enni minden nap? Ez nem teljesen világos számomra.
 - Igazából, Doris, az úgy van hogy ez a halászbácsi anyám egyik legjobb ismerőse volt. Mi ettől a helytől kb 10 kmre lakunk, ezt a települést úgy hívják hogy Tápiószentnémedi, én pedig Tápiószentszabadin laktam. Anyával mindig átjöttünk gyalog vagy akár biciklivel hogy meglátogassuk az öreget, és midnig kaptunk halat meg tojást. Mi pedig mindig hoztunk neki malachúst és marhahúst. Mert az öreg nagyon szerette a kettőt... Aztán egyszer Anyu mondta hogy egyedül hozzam el neki az ünnepre szánt birkahúst, és segítsek elkészíteni a bográcsos finomat, amikor útközben egy hatalmas vihar volt. Be kellett hogy jöjjek az erdőbe hogy a fák alatt menedéket találjak az eső elől. Addig bolyongtam amíg rá nem találtam ezt a kis viskót... Gyorsan bejöttem ide és megvártam hogy az eső véget érjen. Vége is lett a felhőszakadásnak, de nem tudtam kijönni. Nem értettem hogy miért vagy hogyan, de az ajtó nem engedett, és az ablak sem! találtam pár rést, de nem fértem ki rajtuk... Így maradt a kétségbeesett kiáltozás... Először nem hallottam senkit, és próbáltam még hangosabban kiáltozni. Aztán láttam hogy az öreg errefelé jön. Kiabáltam neki hogy észrevegyen, és rámtalált. Próbálta rámtörni az ajtót és pajszerral felfeszíteni, de nem ment. Végül megbeszéltük hogy minden nap reggelente hoz nekem élelmet... Most pedig itt vagyunk... Nem tudom hogy Anyu mit gondolhat most rólam... lehet hogy azt hiszi hogy meghaltam... mert ha járt volna itt Némedin, akkor tudná hogy itt vagyok... de nem jött... sosem... és már nem is fog jönni... soha. - mondta Drew és lassan becsukta a szemeit, elaludt.
 Doris csak csendben hallgatta Drew történtetét, nem akarta megszakítani, mert tudja jól milyen az amikor egy több éve húzódó dolog a lelkedet nyomja... nagyon tud fájni... a képeken merengve lassan becsukta a szemeit és belemerült a közös álmukba Drewval...

 Doris és Drew amennyit csak tudtak enni mindent megettek, jól meg is telt a hasuk és már mozogni is alig bírtak. Mind a ketten arra törekedtek hogy minél kevesebb mozgással tudjanak elpakolni, és amikor Drew hanyattesett a székkel mert a kést próbálta elrakni a mögötte álló konyaszekrény polcába... mind a ketten hahotázásban törtek ki. A lustaság mint egy vírus támadta meg őket. Drew feküdt a földön és nevetett, Doris pedig a széken ülve fogta a fájó hasát és lassan már egy lovat megszégyenített volna nyerítésével... Végül lassan könnyes szemekkel felállt Doris és felsegítette Drew-t a földről.
 - Jól vagy Drew? Nincs bajod? - kérdi Doris miközben a szemét törölgeti.
 - Hát persze, jól vagyok! -- nyögte ki Drew, majd magában kuncogott tovább.
 - Akkor most elpakolok rendesen, aztán ha megnyugodtunk akkor elezdünk gondolkodni hogy hogyan is győzzük le a bestiát.
 - Rendben, és köszönöm Doris hogy segítesz nekem!
 - Figyelj csak, a veszély már engem is fenyeget barátném! Szóval összekapjuk magunkat és minden tudásunkat belevegyítjük a tervbe! - mondta elhatározott arccal Doris.
 A két lány átballagott a nappalinak csúfolt szobába és leültek a kanapéra.
 - Jól van. Akkor most gondolkodjunk együtt! - mondta Doris - A legutóbbi álmunkban amikor mind a ketten aludtunk akkor te is láttál engem? Te a virágot szedted édesanyád sírjára, és én pedig távolról közeledve, de megérkeztem hozzád igaz?
 - Igen Doris, így volt. Csak nem tudom hogy miért viselkedtem olyan furcsán. Mintha nem is én lettem volna... Én nem így szoktam viselkedni! Sokkal megértőbb vagyok, vagyis... azt hiszem... tudtam hogy te vagy az, és azt is tudom hogy mit kellene tennem, de mintha valaki más beszélt volna helyettem... De ez csak egy álom volt nem?
 - Nem tudom Drew. Pont erre gondoltam, hogy lehet hogy nem csak egy álom volt. Lehet hogy nagyon misztikusan hangzik, és hihetetlenül, bár, én sem vagyok benne biztos, de...
 - Mondd már ki mire gondolsz Doris! - vágott közbe Drew
 - Szóval... tudod lehet hogy a tudatunk valamilyen közös dolog miatt - nálunk ez a kapocs a démon - a tudatunk összekapcsolódott. Én arra gondoltam, hogy jó lenne megtanulni azt hogy álmunkban, vagyis, amikor összekapcsolódnak a tudataink és ugyanazt álmodjuk, akkor mind a ketten megtanuljunk tudatosan cselekedni, és összefogni. Ezt természetesen csak nappal tudjuk csinálni, mert éjszaka a démon poklában szenvedünk mind a ketten, de ha ezt elsajátítjuk, akkor éjszaka is talán meg tudjuk keresni egymást a pokolban, vagy... szóval ahol vagyunk, és talán ha elég ügyesek vagyunk akkor le tudjuk győzni a démont. Persze ehhez nagyon sok gyakorlás és energia kell, nem szólva az elszántságról és az akaratról... Benne vagy Drew? Drew?
 - Jaaa, itt... ittvagyok. Tényleg nagyon furcsán hangzik... - mondta egy kis késéssel a lány - de... lehet benne valami. Te honnan vagy ilyen okos? Én azt hittem hogy ez csak egy buta álom... csak nem tudtam hogy mit keresel benne, de ez is csak egy álom volt. De... valahogy hiszek neked! Bízom bened. Nem tudom hogy miért vagy honnan, mert még azt sem mondhatom hogy elsőre szimpatikus voltál, hiszen leütöttelek és rettegtem tőled, de azóta valami változott... tudom hogy jó vagy! Hiszek benned! - mondta Drew és elmosolyodott. Doris egy apró könnycseppet préselt ki furcsa vágású szemén.
 - Tényleg hiszel bennem? Én jó vagyok?.... neeem, nem vagyok jó... ha tudnád hogy miket tettem... igaz csak állatokkal, de... én... én egy szörnyeteg vagyok!
 - Jajj, dehogy vagy szörnyeteg! Gondolj a reggelre! Gondolj arra hogy milyen szép is az élet! Hiszen megváltoztál mióta nálam vagy! Vagy tévednék? - nézett rá kérőn Drew Dorisra.
 - Hálás vagyok neked Drew. Nagyon hálás vagyok! Tudod... igen. Szerintem is változtam. Úgy érzem újra ember vagyok. EMBER! Sosem éreztem magam ennél jobban. Tudod az utóbbi öt évben... egyfajta denevér és ember korcsa voltam... nagyon furcsa volt eleinte, aztán megszoktam... az éj gyermeke voltam, és bántott a nap fénye. Távolról meghallottam bármilyen kis neszt, és a gyorsaságom is hihetetlen volt. Az érzékszerveim kiemelkedőek voltak. Most fogd be a füled ha nagyon szereted az állatokat, de... állatok vérét szívtam. Miután kiszívtam a vérét, megnyúztam, megsütöttem és megettem a húsukat. Nagyon rossz és magányos életem volt, és különc... igazából nem tudom hogy szeretlek e vagy nem, meg azt sem tudom hogy szükség van e rád, de... tudom hogy ezt kell tennünk ahhoz hogy mind a ketten kiszabaduljunk innen...
 - A szavaid sértőek Doris!
 - Tessék? Mit mondtam sértőt? - értetlenkedett Doris
 - Nem tudod hogy szeretsz-e meg hogy van-e rám szükséged? Ez a sértő!
 - Ne haragudj Drew! Tudod öt évig voltam egyedül... öt év hosszú idő... kicsit talán meg is őrültem... nem tudom... kérlek ne haragudj... Akkor elfogadod a tervet? Nekikészüljünk?
Drew egy kicsit megenyhülve nézett Dorisra.
 - Rendben. Lássunk neki!

Folytatása nem tudom mikor... :p, de igyekszem minél hamarabb! =)

 Doris és Drew felébredtek, egyszerre közös álmukból, egymásra néztek és csodálkoztak.
 - De te...
 - Mit kerestél...?
 - Hogy hogy...?
Egyikük sem értett semmit. Végül Drew megkereste a kosarat amelyet minden nap ugyanott talál a lyuknál, és reggelit kezdett el készíteni. Doris is felkelt, és kibámult az ablakon.
 - Akkor most én is egy rab lennék? Ide vagyok bezárva éppen úgy mint Drew? Nem vagyok már szörnyeteg? Már nem szeretem a vért, és nem kell vadásznom? --- Dorist elfogta a vad öröm érzése. Végre boldog volt, és ember teljes egészében! Úgy mint azelőtt volt. Most akár vissza is mehet az otthonába? - összeráncolta homlokát - Nem, most nem tud innen szabadulni. De hogy lehetne ezt a valamit megállítani? Mivel tudná leállítani a szörnyű álmokat? Hogyan lehetne legyőzni a démont ami kínozza Drew-t és őt minden éjszaka? És kitől tudnának segítséget kérni? Ki hinne nekünk? Éjszaka álmunkban egy szörnyű démon kínoz minket... biztos kinevetnének hogy jó a fantáziám, és azonnal otthagyna mindenki... Különben is, senki sincs itt a környéken akit érdekelne a sorsunk, tehát a segítség talán kilőve... Akkor mit csináljak? Mit csináljunk?! Nincs semminek semmi értelme. Hogy hogy ugyanabban az álomban voltam Drew-val? Szegény lány semmit nem értett, de legalább megtudtam a nevét...
 - Kész a reggeli! Éhes vagy? Doris! Ugye Dorisnak hívnak? Kérsz reggelit? Csináltam vajas kenyeret egy kis kakaóval. Most az öreg ilyen reggelit hozott. Neked is csináltam látod? Gyere lássunk hozzá, mert a végén a kakaó kihűl.
 Asztalhoz ültek, csendben falatoztak. Mielőtt nekiláttak Doris elmormogott egy halk 'jóétvágyat' majd rögtön nekilátott a vajas kenyérnek. Nagyon jól esett neki az ennivaló, úgy érezte hogy már rég elfelejtette hogy mi is az hogy reggeli. Mohón tömte a szájába a kenyérkét, és közben a gyomra örömtáncot járt, hogy végre normális ételt eszik. Nagyon ízlett neki a szegényes koszt is, hiszen eddig nagyon primitív módon fogyasztott mindent...
 Drew látva Doris mohóságát elmosolyodott és boldog volt. Van egy lakótársa végre. Egy barátnője, aki igaz elég furcsa szerzet, de most már nincs egyedül ebben a borzasztó helyzetben. Boldog volt Drew, néhány év után végre boldog volt... De még mindig nem értette hogy miért voltak ugyanabban az álomban... Semmi nem volt világos neki, de azt tudta hogy a démontól még mindig nem szabadult meg így, csak azt tudta, hogy már ketten vannak egy ellen. Valahogy biztos sikerül majd együtt legyőzniük, talán ha összefognak, és egy tervet eszelnek ki együtt... Sikerülhet! Persze hogy sikerülhet! Sőt biztosan sikerülni fog!

Folytatása hamarosan! :)