Markolunk a semmibe...

Markolunk a semmibe,
szeretünk a levegőbe,
nem érdekel csak a másik felyszíne,
jó nekünk a másik  fantáziaképe.

Boldogok vagyunk,
de miben hiszünk?
Mi a kölcsönös bizalom?
Mikor bízunk a legjobban?
vagy ez mindig van csak már nem akarjuk?

Markolunk a semmibe,
kapszkodunk a levegőbe,
sejtelmünk sincs a szavak súlyáról,
megbántasz én fájok,
s te élsz tovább belém kapaszkodva.

Párkény szélén állok,
de te már rég lelöktél,
megint ugyanaz a kérdés:
miért löktél le, ha magad érzed zuhanni?
Miért belém kapaszkodsz, de én vagyok megbántva?
Mit teszek rosszul, hogy mindenki marSZTALNI AKAR?

önző világ, belém is kapaszkodik,
gyatra egy világ,
mind csak mutogatunk,
nincs élet, csak függőségek és betegségek,
nincs világ csak mély szakadékok,
s egymást lödkösve éljünk világunk,
vagy hűek vagyunk vagy a mélybe mi magunk ugrunk.

Markolunk a semmibe,
nincs reménysugár,
mind csak engem akar,
mind csendben szert tovább.
Nincs feledés, nincs következő lépés.

Zuhanok, érzem, lelöktél, de miért rángatsz vissza?
nem érzem már a karom a görcsös markod alatt,
nincs levegőm, megfojt a bánat,
tönkretetted a lelkem csendes látszatát.
összetörtem.