Áfonya - Zsefy Zsanett (cedrus49) blogja
VéleményB.U.É.K. a Poet Minden Tagjának!!:)))
Ne bogarássz az elmúlt évben!
Zárd le magadban, jó lesz mesének!
Élvezd a percet, ahogy a mutató
ugrik egyet- s onnan lehet már minden jó!
B.U.É.K.!
2010!!!!
karácsonyi álmok
1
Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
a tündérek a nyújtózó éjre
kapaszkodnak és suhannak tova,
iránytűjük a csillagok sora.
Szárnyalnak hangtalan utcák fölött,
álmosan pislogó házak között,
szétszórják a tél szikrázó porát,
belopnak szobánkba ezer csodát.
Gyerekkori álmunkban fehér lovat,
rajta a herceget, s a szökőkutat,
palota kertjébe a sok kis manót,
kamaszkorunkban fess udvarlót.
A szívünkben őrzött titkolt vágyakat,
tengerben fürdőző hableányokat,
levegőben sikló sárkányrepülőt,
egyenesbe gyűrt 'jövendő időt.
--------
2
Mikor a sóhaj ráfagy a létre,
utcasarki lámpa vibráló fénye
melengeti a fázós lelkeket,
betonfal tövén kuporgó testeket.
Álmukban újból apró gyermekek,
kiket nem ver apjuk, s anyjuk is szeret,
kikre nem köpnek, s el nem kerülik,
a világból júdásként ki nem vetik.
Kiknek volt múltjuk, s a mát csak álmodják,
kiknek földön is pokol jár, s nem a boldogság,
gyakran semmin múlt, hogy senkik legyenek,
kiknek a jövő se több, de lehet, kevesebb.
Kiknek a karácsony sem nyújthat vigaszt,
- elítéljük őket, mint igaz a gazt-,
kiknek a helyében soha sem lehetsz,
s elhisszük mi mind, ostoba emberek.
Utolsó ölelés
( Vers a polgárháborúkban, háborúkban vétlen, szenvedő gyerekekért)
Vér és hamu lassan száll le, s a szív csak nem csitul.
Mély kék fátylán, éjféltájt már a Hold elővonul,
Könnyes ágyán, felhőpárnán villám járja át,
Sajgó vállát meg-megrántván kúszik, megy tovább.
Milliárdnyi csillag között aranyló fényözön:
Csillámporos égboltra fest csóvát egy üstökös.
Megtört fényű holdsugárra gyermekszem tapad,
Nem fogja fel, nem érti meg a vér miért reá ragad?
Bomba tépte két kezét az égre nyújtaná,
S szinte látja, szinte érzi ott fenn várnak rá.
Menne már, mert fájdalmát csak anyja értheti,
Menne már, de apja él, s sehogy sem engedi.
Imádkozik, s egyre csak egy kis csendért könyörög,
Imádkozik, ne hallja már ahogy az ég dörög,
Ne hallja a haláltusát, bombarobbanást,
Testvérei nyöszörgését, apja sóhaját.
Imádkozik, hogy útja végén az anyja várjon rá,
Hogy két karjába kapva ott, fenn enyhítse bánatát.
Két karjával - ami már nincs - átölelné őt,
S letörölné anyja arcán a leömlő könnyözönt.