Áfonya - Zsefy Zsanett (cedrus49) blogja

Csak úgy egyszerűen
megint belerobbant a csendbe.
Fészkelődött fotel mélyén
meleget keresve öledben.
Rácsodálkozott asztalodon lengő
friss bejgli illatára,
toboz-fosztotta fenyőd
pironkodó árvaságára.
Körbelebegte.
Girlandot könnyeidből húzva
varázspálcát lengetett.
Csillámporosan mozdult,
lelkeden kúszva kellette magát,
mint ki lehozta az eget.
Bújt, hogy marasztald,
csak hadd legyen örökké veled!
De Te ajtót mutattál neki.

Most kint kullog, és sehogy sem érti,
miért nem szereti őt senki? Őt,

a magányt

Nem csábító a kocsma pultja,
a röhögő borostás vén csapos,
sarokban gubbasztó céda, rongya
több napnak koszától oly' szagos.
 
Lakkos körméről málló festék,
- fogai között megreccsenő -
rágcsálja, közben fél szemével
feltérképezi az érkezőt.
 
Nem csábító a régi erdő,
már szeméthegyektől szenvedő.
Kis mellékutak randi helye
félelmet sugall, ha este jő.
 
Alkohol bűze ül padokra,
szerelmet űzőn, kéretlen.
A mámoros percek kedves foltja,
vallomás íze nem dereng.
 
Nem csábít már, de kényszert érez,
a pohárka bor olyan kevés!
Habzó söréből kortyol gyorsan ,
több korsó nélkül ő mit sem ér.
 
Nem érzi rég, hogy üres minden,
sem ölelő karoknak illatát,
emlék sem maradt mit felidézzen,
csak a szomjas éj karolja át.