Búcsúzó

Fájdalommal elmegyek,
Helyemen lelkem nem marad.
Testemet is csak nézheted,
Mert az már halott marad...

Szánalommal most feladom,
Ugy sincs értelme semminek!
Lelkemet az ördögnek adom,
Ugysem kellek senkinek...

Átvernek mindig az emberek,
Koponyámmal rájuk vigyorgok!
Halál világban majd felkelek,
És soha nem leszek boldog...

Fényt sem vet rám semmi,
Vagy tán, egy boldogító gondolat.
Nem tudok már enni!
Elhalok, izmaim elsorvadnak...

De ami megöl az nem holmi eféle...
Ami megől engem az a semmi.
Nem ragájos korság szeszéje,
Hanem, hogy már nincs értelme élni!

Félni kéne... de mitől? Ohh!
Én már semmitől nem tudok.
Egyedül azbánt, hogy magamra maradok,
és magányban, úgy halok.

Téged véletlenül se bántson,
Foglalkozz azzal akit szeretsz!
Még véletlenül se fájjon,
Majd hullámra, jót nevess!

Ezt akarta a sors, bár korán sem fényes...
Ha ez kellet neki, én megadom
Vegyünk hát búcsút ami nem érzéses,
Szívemet majd úgyis... az ördögnek adom.