brokkoli blogja

Ha ellobog majd ifjú lángom,
ha majd zokogni sem tudok
s a sok,rommá verődött álmon
deremtten összeroskadok,
vajon a nyugvás tompa kínját
érezni nem lesz oly nehéz?
Vagy vágyom fogom visszasírni
az örök,kínos szenvedést.

Ha ellobog majd ifjú lángom
s örök megnyugvás int felém,
milyen szellem fog felkeresni
testemnek porladó helyén?...
Az örök vágy lángszellemének
árnya kisért majd engemet,
mert,hogy vágy nélkül elhamvadjak,
érzem,tudom,hogy nem lehet!

Van olyan perc,mikor szívünkben
az élet lángja fellobog,
van olyan perc,mikor aszt hisszük,
hogy lehetünk még boldogok.
Szép asszonyarcok hosszú sorban
reánk rgyognak,intenek,
velünk vannak a csókban,borban
Ámor és Bacchus istenek.

De oly múló a mámor üdve,
elszáll az ámító remény,
nem ígér édes boldogságot,
miként a mámor éjjelén.
S míg ánk tolul a végzet átka,
amely lelkünkre visszajár-
szívünk olyan,olyan üres lesz,
mint a mámort adó pohár.

Karollak,vonlak és mégsem érlek el:
itt a fehér csönd.a fehér lepel.
Nem volt ilyen nagy csönd még soha tán,
sikolts belé,mert mindjárt elveszünk,
állunk és várunk,csüggedt a kezünk
a csókok és könnyek alkonyatán.
Sikoltva,marva bukjék rám fejed
s én tépem durván bársony-testedet.
Nagyon is síma,illatos hajad
zilálva,tépve verje arcomat.
Fehér nyakad most nagyon is fehér,
vas-ujjaim közt fesse kékre vér.
Ragadjon gyilkolt fehér,kis kezed:
megállt az élet,nincsen több sora,
Nincs kínja,csókja,könnye,mámora,
jaj,mindjárt minden,minden elveszett.
Fehér ördög lepel hullott miránk,
fehé és csöndes lesz már a világ,
átkozlak,téplek,marlak szilajon,
átkozz,tépj,marj és sikolts,akarom.
Megöl a csöndez a fehér lepel:
Űzz el magadtól,vagy én űzlek el.