boxing blogja
Rab vagy madár, hát ne szállj!
Ablakomon kopog a fekete lágyan hulló hó, most mindenben csak a rosszat látom, s bár előre tekintek a jövő ködében sötétség honol, s hol sötétség van ott nincs szeretet, csak émelygés, csak létezés, de ez önmagában nekem nem lehet elég!
Szabó voltam nemrég, nincstelen, kinek munkája, tűje s cérnája volt elég. Vártam pici házikómban, kitekintve. Vártam hogy eljöjjön a csillag mi betölti a Föld hajnali fényét, s én legyek kinek imáit meghallja,s faból élőt varázsol, vártam, de az idő múlik s gyorsan szalad, nem lettél senki ezt ne is tagadd!
Adj hát szárnyat, hogy repülhessek, adj erőt, hogy magamba nézzek, adj szívet hogy szeressek!
Most hát a tükröt tartsd magad elé, szilárdan tartsd, mert az vagy te ott, senki más. Ne álmodozz, ne várd a csodát! Nem nőttél még fel buta gyermek, hisz nincsen kalitkába zárt szabad madár, ezt jól tudod, csak úgy erőt nem adhatok, hogy magadba láss, ne várd hát a csodát! A szíved nem kell keresned már ott van neked, csak éppen a tiéd még apró, pici hajtás, hát öntözgesd szorgosan, beszélj hozzá halkan s lágyan!
Taposott éveim elfogynak, mint tollamból a tinta, már nem látok mást csak a véget, mi betakar ahogyan édesanya gyermekét. S már szépnek látok mindent mi körülöttem él s lélegzik, mint megannyi örökmozgó csoda, úgy járja át lelkem az élet minden pillanata!