bogyo15 blogja
Az álmok útján
Minden úton megvalósíthatod álmaidat. Döntsd el, merre szeretnél menni, mérd fel a következményeket, majd minden erődet belevetve vágj neki. Bízz magadban, még akkor is, ha nagyon fáj.
Vállald a felelősséget, s közben tudd, hogy jó irányba haladsz. Harcolj minden erőddel azért az álmodért, amit már régóta szeretnél valóra váltani. Soha ne add fel! Légy békében önmagaddal, fogadd el, és szeresd azt az embert, aki vagy. Hiszen többet tudsz, mint hinnéd!
Ha a megpróbáltatások alatt kissé elfáradsz, ülj le egy kidőlt fatörzsre, pihenj egy kicsit. Közben gyűjts erőt, s gondolj arra, hogy máris mennyi mindenen küzdötted át magad, és ezt is csak a benned lakozó akaratnak köszönheted. Jusson eszedbe, hogy az erőd soha nem fogy el, mindig képes vagy tovább menni, s lásd meg azt, hogy ezeket csodák formájában is megélheted.
Isten mindig veled van. Hiába fentről néz, mindig lát téged, mindig segít neked. Mindig melletted áll, még akkor is, ha kételkedsz benne. Ha pedig a szervezetedben újra megmozdul a túltengő hormonok hada, folytasd az utadat amint óriási buzgósággal és kitartással nemrég megkezdtél. Igaz, hogy újabb akadályok bármikor az utadba kerülhetnek, de a lényeg csak ennyi: Bízz magadban!
S ha a hosszas megpróbáltatások után végre teljesült álmod, légy nagyon boldog! Légy büszke magadra, miközben végiggondolod, mennyit küzdöttél, hogy végig kitartottál, s hogy vállaltad a kockázatot. Amikor teljesült az álmod, boldogan kezdhetsz egy újabb harcot a következőért. Hiszen ez az életünk!
Amikor teljesül az álmod, lásd be boldogan, hogy a helyes utat választottad. Az egyik helyes utat. Hiszen nincs helytelen út, nem is volt, és nem is lesz soha. Mindegyiken érhetnek csalódások, de ezek csak az élet próbatételei. Így tanulsz meg egyszer kiállni önmagadért. Valakinek csak egy évbe telik, valaki egész életében ezért küzd - a lényeg mégis ebben rejlik - a küzdés és a kitartás, ami nélkül mit sem ér az élet. Lehet hogy vannak, akik örülnek annak, hogy eléjük pottyan minden a semmiből, amit csak szerettek volna, de lehet hogy olyanok is vannak, akik még a legalapvetőbb dolgokért, ,,álmokért” is küzdelmet folytatnak. Ebben rejlik az élet öröme. Amikor minden maradék erőddel küzdesz, s eléred amire vágytál.
Bármiért lehet küzdeni. Egyesek új életért, mások boldogságért, sokan vannak, akik pénzért, de vannak olyanok is, aki a napi élelemért küzdenek. Ők is elindultak az álmok útján, majd mikor kitartóan végigértek rajta, beléphetnek a kapun, ahol megtalálják azt, amire vágytak.
Merj elindulni ezen az úton! Jusson eszedbe, hogy az egy helyben állással semmire sem mész, indulj el, küzdj, és legyél boldog. Emlékezz arra, hogy nincs helytelen út, minden út helyes, csak merj kockáztatni. Fogadd el, ha hibázol, hogy ezután újra képes legyél tanulni az élettől. Minden holnap egy új nap, amelyben újra küzdhetsz, kitarthatsz, hogy közelebb kerülj az álmodhoz: - Legyen az boldogság, pénz, vagy akár egy szelet kenyér.
Mikor újra visszatér a sötét ösvényre
Lent kóborolt következő este is. Megfogadta az őrangyala tanácsait, de valahogy nem jött be. Tudta, nem változhat meg elsőre minden, de nem támogatta senki. Senkinek nem merte elmondani, mi bántja. Magába fojtotta, nem is értette miért. És most újra itt van, s bolyong a végtelen sötétben.
Tegnap még csak seb volt, ma már...egy nagy nagy hosszú szakadás...
Ment, és egyre csak ment a sötétben, miközben tétován kereste a választ a számtalan megoldatlan kérdésre. Nyugodt volt, és nagyon szomorú. Azon gondolkodott, vajon megtalálja-e még újra a boldogságot, s hogy milyen újra boldogan élni.
Kereste azt a szálat, amellyel megtalálja a kiutat. Elmondta minden bánatát, kiöntötte szívét, kapott tanácsokat, és próbált cselekedni, de még így is orra esett. Sok mindent magára vett, és ebből adódott minden probléma. Tudta hogy meg fog változni, és hogy boldog lesz, de talán nem tett eleget azért, hogy ez hamarabb megvalósuljon. Viszont nem is ez okozta a legfőbb problémát. Épp ellenkezőleg... Már nem tudta, mi jó a másiknak, és hogy mi tévő legyen.
Csak sétált a nagy sötétségbe, remélve, hogy a holnap új fényt hoz majd az életébe, ami teljes egészében megvilágítja őt belülről. Ami rávilágítja őt a boldogságra...
Sötét ösvény
Sötét ösvény
Este egy lány sétált azon az elhagyatott úton. Fejét lehajtotta, nem figyelt semmire, csak búsan ballagott a nagy sötétségben. Egyáltalán nem érdekelte, hogy nem látta az utat, hiszen nem is akart sehová sem eljutni. Céltalanul kóborolt idegen helyeken, s közben gondolkodott, tűnődött azon, miért ezt a sorsot kapta.
Valami megváltozott körülötte. Azt érezte, valami lehúzta őt a sötét mélységbe, ahonnan még nem találta meg a fényt. Eddig kereste, de már kissé belefáradt.
Viszont nem akarta feladni, csak egy kicsit megpihent. Eltűnődött az eddig történt eseményeken, lepergett benne minden egyes jó és rossz pillanat.
Sétálás közben leült. Először tapogatózott, de mégsem érdekelte, hová ül...Neki mindegy volt.
A távolba meresztette szemét, de nem látott semmit csak sötétet, és feketeséget. Folytatta az elmélkedést, és végül arra jutott, hogy nem érti, miért érdemelte ezt. Újra lehajtotta fejét, és hangosan zokogni kezdett.
Azt hitte, nem találhatja már meg többé a fényt, amin keresztül kijuthat a szomorúság börtönéből.
Nagy fényesség támadt körülötte, amire rögtön felkapta fejét. Egy terebélyes szárnyú angyal állt előtte, és mosolygott rá. A lány gyorsan letörölte könnyeit, majd pislogott párat. Alig hitt a szemének.
Hiszen nehéz volt hinnie abban, hogy a sötét, magányos ösvényen egyszer csak megjelenik valaki (illetve valami), aki ráadásul mosolyog, miközben ő sír.
Szóhoz sem jutott az ámulattól, de nem is kellett beszélnie, mert az angyal nyugtatni kezdte:
- Szia Kisleány! Én vagyok az őrangyalod. Mivel láttam, hogy nem vagy túl jó állapotban, ezért gondoltam a segítségedre sietek.
A lány kikerekedett szemekkel nézett rá, és próbálta elhinni, hogy ez a valóság.
- Nagy bánatodban erre a sötét ösvényre menekültél. Megnyugtatlak, nem te vagy az egyetlen. Ha tudnád, nagyon sokan vannak még itt emberek rajtad kívül. Van például, aki minden este ellátogat ide, csak hogy sétáljon. A bánatos emberek mindig ide jönnek, ha egy kis magányra vágynak. Itt nyugodtan sétálhatnak, sírhatnak, és elmondhatják bajaikat az angyaloknak, akik segítenek azokat megoldani. Látom te még csak elsőnek vagy itt, azért nézel így rám.
- Ő, hát, igen... - nyögte a lány.
- Akkor most figyelj rám. Szépen elmondod, mi bánt téged, és az idő alatt jó barátok leszünk majd.
A lány amilyen nehezen kezdte, olyan magabiztosan beszélt a végére. Elmondta minden bánatát, kiöntötte a szívét, és sírt addig, ameddig volt könnye. Az angyal meghallgatta, és ellátta annyi jótanáccsal, amennyit a lány még életében nem kapott.
Hosszú órák elteltével jól megismerték egymást, és tényleg barátok lettek.
- Köszönök minden egyes tanácsot, amit adtál, minden vigasztaló szót, és ígérem, ezentúl boldogabban fogok élni.
- Nekem ne köszönj semmit... Csak magadnak köszönheted.
Ekkor a lány felébredt. A napon beszűrődtek a nap sugarai, a madarak csiripeltek, és a távolban egy szerelmes dal szólt. A nyitott ablakon friss levegő áramlott be, amit mélyen magába szívott, majd elgondolkodott az álmán.
Becsukta a szemét, és mindent pontról pontra el tudott képzelni. Mindegy egyes pillanat és mozdulat olyan volt, mintha élőben történt volna vele.
Végiggondolta a jótanácsokat, majd úgy érezte, megkönnyebbült. Egy nagy teher esett le a szívéről. Tudta, hogy vannak bökkenők az életében, tudta, ez is az volt, de tisztában volt vele hogy most merre kell tovább indulnia.
Az álmok országa
Az álmok országa
Egy hideg éjjelen történt. A környéken csend honolt, mert már mindenki álomra hajtotta fejét, s igyekezett kipihenni magát másnapra.
Az utca üres volt, csak néha lehetett látni egy-egy embert, aki bizonyára sietett haza, hogy mihamarabb lepihenhessen.
Csak egy lány, s egy fiú ült a padka szélén, szorosan egymás mellett. Szótlanul nézték az füves árkot, s közben az álmok országába kalandoztak gondolataik.
Néha egymásra néztek, de csak tanácstalanságot láttak egymás szemében. A helyzet titokzatos volt és sivár, mégis teli érzelmekkel és boldogsággal. Csak ezek a szép dolgok elbújtak egy vékony fal mögött, nehogy megtalálják őket.
A lány azon tanakodott, vajon meg tudja-e valaha becsülni a legeslegszebb ajándékot, amit az élettől kapott.
A srác pedig szerette volna tudni, mit érez a lány. Hogy merre kalandoznak el a gondolatai, s hogy mi állhat annak útjába, hogy végre belé szerethessen.
Az időt a végletekig sem sajnálta volna, kitartó volt, és megfogadta, hogy addig harcol a boldogságért, amíg azt meg nem kapja.
A fiú épp erre gondolt, mikor felkapta a fejét, és suttogó hangon beszélni kezdett a lányhoz. Belekezdett valamibe, amit hosszú percekig mesélt. Mikor a végéhez ért, újból csend lett. A lány nem szólt semmit, csak némán bámulta a füvet, melyen tükröződött a lámpák fénye.
A fiú csalódottan felemelte fejét, és felnézett a csillagokra.
Nem gondolt semmire, csak nézte őket, s gyönyörködött bennük. Pár perc szemlélés után a lány valamit suttogni kezdett, majd tekintetét ő is az égre emelte, így már együtt nézték a csillagokat.
Kicsit később a suttogás már folyamatos volt. Csak jöttek a hosszabbnál hosszabb történetek egymás után. Hiába volt zavaros a helyzet közöttük, mindez erre a pár órára eltűnt, mert a mosoly vette át a helyét e különös érzéseknek.
Néha egymásra néztek, és megcsókolták egymást. Maga a lány sem tudta, miért tette, egyszerűen csak jól esett neki. Szégyellte magát, de most ez sem számított. Keze a fiú kezébe olvadt, lábuk pedig időnként összesimult.
A hideg miatt a fiú pulcsiját a lány vállára terítette. Ő is fázott, de ez nem számított. Szerette őt, és bármit megadott volna érte, ez volt a legkevesebb.
Az idő folyamatosan telt, egyre hidegebb lett, és későre is járt. Indulni kellett.
Felálltak, és megölelték, majd megcsókolták egymást, mintha már hónapok óta együtt lennének. De nem...semmi sem számított. Sem az idő, sem a valóság.
Ők ketten csak megtalálták egymást az álmok országában, és eltervezték, hogy nem akarnak visszatérni oda, ahonnan jöttek.
Az álmok hazájában megtalálták a boldogságot, így megtalálták egymást. Hiszen egymásnak jelentették a boldogságot.
Utolsó találkozás
Utolsó találkozás
Felhős este volt. Az eső nem esett, de hideg szél fúj a messzeségből. Az udvaron nyüzsögtek az emberek gyertyákkal, és egymást lökdösték, mert ők akartak belépni először a nagy épületbe.
Elgondolkodva sétáltam, amikor még távol voltam mindentől. Éreztem a hideg szellő fuvallatát az arcomon. Tudtam, hogy ez a szél el fog tiporni valahová mélyre. Azt hittem, belefúj egy meredek árokba, vagy egy végtelen tengerbe. A szívemen pedig élősködött az a boldogtalan folt. Szerettem volna eltüntetni, de lehetetlen volt. Semmit nem tehettem, mert minden lépés felesleges lett volna.
Mikor beléptem az épületbe, keresni kezdtem tekintetemmel. Szerettem volna még egyszer látni, és mélyen a szemébe nézni, hogy még sokáig emlékezhessek rá. Szerettem volna még egyszer megfogni a kezét, megsimítani az arcát, esetleg megölelni… Szerettem volna még utoljára egy kicsit vele lenni, beszélgetni, hallani a hangját…
Tudtam, hogy lehetetlen. A remény még ott élt mélyen belül, de mind hiába.
Ahogy gondolkodtam, rájöttem: mégis megtaláltam őt… Ott volt a szívemben, és nem mozdult onnan.
Az idő egyre gyorsabban telt, és tudtam, közeleg az utolsó…
Fogtam a gitárt, és kimentem az udvarra. Leültem egy székre, és vártam hogy történjék valami. Közben persze bájosan mosolyogtam a többiekre, mintha boldog lennék.
Szememmel gyakran a kijáratot néztem, és vártam… Türelmetlenül vártam, és igyekeztem nagy levegőt venni.
Egyszer csak kilépett. Rögtön kiszúrtam csillogó szemeit, és mivel tetszett a látvány, nem akartam róla levenni szemeimet. Nem akartam kihagyni, ahogy rám néz. Mindezt hiába vártam, nem történt meg. Hiába néztem őt, nem nézett rám. Hiába sóvárogtam utána, nem jött vissza többé…
Beállt a helyére, majd röhögni kezdett haverjaival. Legszívesebben odamentem volna hozzá, s megcsókoltam volna. El akartam neki mondani, mennyire szeretem őt. Addig öleltem volna, addig csókoltam s fogtam volna a kezét, még meg nem érti, mekkora fájdalmat okozott nekem. Addig néztem volna a szemébe, amíg újra össze nem kötjük a fonalat, amit nem is olyan rég elszakadt. Azt a fonalat, amitől a szívem vérezni kezdett, és azon az estén is megállás kapta a sebeket.
Elkezdődött… Mi következtünk. A tűz ott lobogott közöttünk, ezért sokszor csak homályosan láttam az arcát.
Megfogtam a gitáromat, és játszani kezdtem. Ekkor éreztem át igazán a fájdalom keserű ízét. Nem tudtam elképzelni, mi lesz nélküle. Mi lesz velem, ha nem látom őt, ha nem nézhetek a szemébe.
A szél leejtett valahová olyan hirtelen, hogy csak most kezdtem észrevenni, mi történt velem. A hosszas suhanást valami megszakította, én meg leestem. A szél pedig ment tovább, mintha mi sem történt volna. Mintha nem hagyott volna el semmit az úton, s mintha teljes lenne minden pillanata az életében.
Én pedig ott maradtam a földön, és sírtam. Sírtam, mert vérzett a szívem, és mert nem tudtam elviselni az élet további megpróbáltatásait. Nem tudtam, hogyan menjek tovább.
Csak játszottam, és közben őt néztem. Tudtam, hogy nem jön vissza, hisz már rég elsuhant. Csak mikor erre gondoltam, valami újra és újra megfájdult ott belül…
Hirtelen vége lett a számnak.
A nyüzsgő tömeg szép lassan kezdett újra bevonulni. Elindultam én is, mert sietnem kellett, de valaki hirtelen megfogta a kezem.
- Várj még egy percet, kérlek! Csak még utoljára szeretnék szemeidbe nézni, utoljára szeretném így szorítani a kezed, és egy utolsó ölelést szeretnék adni.
Megragadtam a karját, és elvonszoltam a kijárat felé. Megálltunk egymással szemben, én pedig szerettem volna kinyitni a számat, de nem ment. Ehelyett a szemem lábadt könnybe, ő pedig megölelt.
Olyan szorosan, ahogy még soha… Olyan szeretettel, mint még soha…
Összeszedtem magam, és jó erősen megszorítottam a kezét. Tudtam… Ez jelképezte, hogy mi ketten örökké együtt maradunk. Mi egymásnak vagyunk teremtve, és senki sem választhat el egymástól.
Ő viszonozta a szorítást, majd megcsókolt. Szerelmesen, szenvedélyesen, boldogan…
Ő megcsókolt, én pedig felriadtam. Éppen a gitár kopott húrjait piszkáltam, miközben elképzeltem, mi lesz, ha bemegyek az épületbe.
Elhessegettem magamtól a szerelmes gondolatokat, majd tényleg elindultam az épület felé.
Ahogy a lépcsőre értem, láttam, hogy mellettem megy. Rám nézett, majd én is rá. Néha lekaptam róla a tekintetemet, nehogy véletlenül rájöjjön, mit érzek iránta, de még így is láttam a szemem sarkából, hogy engem figyelt.
Addig néztük egymást, míg beértem az ajtón. Pár perc alatt elkészültem, és gitártokkal a hátamon indultam el hazafelé a sötétben.
Felnéztem, és láttam egy csillagot. Kívántam volna valamit, de tudtam, úgysem teljesül, így inkább folytattam utamat. Kiléptem a kapun, majd megálltam egy pillanatra. Utoljára láttam ezt az épületet. Utoljára láttam őt.
Láttam magam előtt az alakját. Ott ált az udvaron, és nézett rám.
Még utoljára halkan megmondtam neki, hogy szeretem, majd ő eltűnt.
Fájdalmasan visszanéztem rá, majd megtöröltem könnyel telt szemeimet, és kisétáltam a kapun. Tudtam, hogy már nem találkozunk többé, és fájt… mert hiányzott már most is. De mégis láttam arra az esélyt, hogy talán könnyebben elfeledhetem zöldes szemeit.
2009. 05. 10.
Hevesi Mónika