bobe0715

  Csend borította a tájat. Az éjszaka hangjai halkan követték ősi dallamukat. Az ösvényt  szegélyező fák is  mély álomba merültek, nem zavarta őket a saruba bújtatott lábak halk zaja. A levegőben mégis érezni lehetett valami különöset, ami a közeledő nagy vihar előjeleként rátelepedett a környékre.

   A menet lassú monoton lépésekkel közeledett.  A talpig fehérbe öltözött emberek sokasága, mint valami nagy felhő hömpölygött a Hold fényében. Néhány lovas poroszkált a menet szélén. Mintha a lovak is érezték volna, az emberekből áradó kétségbeesést, halkan bandukoltak a poros úton. Férfiak és nők egymás mellett haladtak, csak néha hallatszott egy-egy halk jajveszékelés. A csend szinte kézzel fogható volt körülöttük, akár a fájdalom, ami elhomályosította tudatukat.

   A lány a menettel haladt, ugyanolyan csuklyát viselt mint mindannyian. A hosszú fehér vászonból szőtt lepel eltakarta az egész testét, épphogy kilátott belőle. A külvilág fényei, zajai csak apró töredékekként jutottak el fájdalomtól lüktető agyáig. Már nem is tudta mióta menetelnek így. Egy órája, vagy egy napja? Cikázó gondolatai minden más érzékelést háttérbe szorítottak. Élete legnagyobb titkát hordozta, de lassan megbékélt a sorsával. Ura, parancsolója halott…  A világ amiben eddig élt, darabokra hullik szét…