b.krisztian blogja

távol még a Szenteste. távol még az esély,
hogy kikerüljön a kredencből a tavalyról
megmaradt, mélyen alvó fél-mákos sütemény.
távol még a Húsvét. távol még az esély,
hogy kikerüljön a kredencből a tavalyról
megszerzett, kicsit poros tojás, csokoládés.
oly közel a Szilveszter, minden nap az nekem,
lencse, s némi szakadós virsli – nem a kedvencem.

a szervektől lassan búcsút vesz a sok vér,
a sejtek kakaskodnak az utolsó cseppért.
ajkad, mi eddig dobogott érett eperként
lila fátyolt terít magára, s arcod koporsóért
kiált...dőlni már a rideg földbe el, büszkén,
ne lássa senki tovább, hogy fakul e szépség!

a sejtek vad várháborút vívnak fejemben,
az önvallomás rozsdát köpülne valahol.
a kora hajnal, ha frissítő párát is nyom,
szétázik a temperás leporelló, elkúszik
a rengeteg szín: tanulni feketének, tanulni
fehérnek, s netán összeérnek valamikor,
a szürkén kívül nem lesz semmi maradandó

a büszke óriás grammatikát keres a homokozóban,
kezében a lapát, a vödör, de hiába ás, hiába minden;
nincs még csak szaga sem annak a grammatikának.
a büszke óriás, minthogy szavakat nem tud tapasztani,
vödörrel csap, lapáttal csap, haragja pattan széjjel,
majd bölcsen ülve csak várat épít – nem kell a nyelvtan,
nem kell a ragasztó. a vár elrohan, el az első széllel,
s a büszke óriás szavakat se nyög. helyette csend van.

a limonádéból hiányzik a citrom,
a cukor a pohár alján kuruttyol.
a büszke óriás zubbonyban az ég
alatt, s nem ismeri a Napot, se az éjt,
s ha majd összemossa ott az az idő,
s ha majd a limonádéba citrom dől
s ha majd a cukorra rátámad a kanál
akkor se érti meg magát a büszke óriás