Nagyfehér blogja
Vörös Halál
Vörös Halál
Vörös halál a házak közt kilencet szedett,
Kilenc család édesanyát, gyermeket temet,
Kilenc embert borított be a marcangoló iszap,
Oly kegyetlen! Ha elvonul minden holtat kiad.
A házak falán ott virít élet és halál határa,
Attól lejjebb szenvedés, kín, a pokol tornáca.
Felette élet, de milyen? Új kezdet? Koldusbot?
Adj Istenem a régiből egy kicsinke darabot !
Hol a szomszédasszony, a sok kiabáló gyermek?
Néma ablakok néznek rád, erősnek kell lenned!
Hisz a vörös halál elmúlt, már belé bújt a földbe,
Emléke köztünk marad! Ásó, kapa hirdeti örökre.
Devecser, 2010.10.20.
Nagyfehér
Hol vagy TAVASZ!?
Hol vagy TAVASZ!?
A természet nagy tréfamester,
nem kell ehhez sok szemeszter!
A nap süt, ontja sárga sugarát,
Mégis reszketve írom e balladát .
Ki kinéz az ablakon meleget sejt,
Mit a vidám ragyogás magába rejt.
De ha kilépsz az ajtón képen töröl,
Egy napfényből szőtt csábos ököl.
Lélegzeted füstöl, szád kémény,
Beszéded nehéz a levegő kemény,
Istenem! Hol a Tavasz amit láttam?
Mikor kerestem, már nem találtam!
Otthon, 2010.03.06. Nagyfehér
Edzősors
Edzősors!
(Szász Antal emlékére)
Miért csinálod? Teszik fel sokan, sokszor a kérdést,
S érzel bennük sokszor irigységet, de leginkább féltést!
Ennyire ráérsz? Sokat fizetnek? Nincs neked családod?
De mindhiába bántanak, az edzőt mindig a csarnokban találod!
Reggel rohanás, jönnek a problémák kicsinyes gondok,
Otthon, munkahely, élet, mit az aznapi szél összehordott.
Ha jó, ha rossz, minden nap ugyanazt a pár órát várod,
Ha elfáradsz akkor is, az edzőt mindig a csarnokban találod!
Még öt perc, gyorsul a pulzus. -Kezdünk! Hol vannak már? -
Az ajtó nyílik s az öltözőből lassan mindenki kitalál.
Egy-két poén, zrika. - Itt vannak! - megnyugodva látod,
Ha csak egy volna akkor is, az edzőt mindig a csarnokban találod!
S jő a hétvége, a korona, amiért küzdünk és harcolunk,
A győzelem, mikor összekapaszkodva önfeledten táncolunk.
Istenem milyen lassan érik a munkád, valósul meg álmod,
Ha elkeseredsz akkor is, az edzőt mindig a csarnokban találod!
Vereség? Álmatlan éjszakák, ólom nehéz gondok,
Felbugyogott a fekete mélyből s jókedvednek rontott.
De a CSAPAT előtt ne látszódjon, kőkeményen állod,
Nem adod fel soha, az edzőt mindig a csarnokban találod!
Így telik életed, repülnek a napok, a hónapok, az évek,
Lesz még jobb a csapatom! Reménykedsz abban, hogy megéled.
Ha beteg is vagy, s nehezedre esik a kispad mellett állnod,
Nem rogysz le soha, az edzőt mindig a csarnokban találod!
De hirtelen csönd! Nem pattog a labda, nem halljuk a hangod,
Nincs csatazaj, csak a távolban kondul temetési harangod.
Sírod felett társad, barátok, a CSAPAT, kiket lesújtott halálod,
De az EDZŐ köztünk marad, s ŐT mindig a csarnokban találod!
Hajmáskér, 2008. április 10. Nagyfehér
Múzsámnak
Hogy megérts!
A nyár utolsó napjait élem,
s az eljövőt, mi felém száguld félem.
Még nézem a nők minden hajlatát,
de már nem verem szívük ajtaját.
Már nincsenek vad ölelések,
csak a múlt hibáin elmélkedő vad szenvedések.
Most már nehéz látni a sok fiatalt,
ki vad csikóként nevetve tőlem messze nyargalt.
A tükörbe nézve valaki más néz vissza,
életerőm egy nagy mókamester issza.
Egyre több a ránc, s hol a csillogó tekintet,
mi hegyeken nézett át, felhők közt keringett.
Így szenvedek, s mosolyogva várom,
talán még lesz még helyem egy nyíló virágon.
De a virágok ősszel csak ritkán nyílnak,
s ha kitárják szirmukat, öreg méhéket kevéssé bírnak.
Így hát száradó kóron ücsörögve,
nézem, hogyan poroznak a bátrak röhögve.
Lassan elszenderülök a hintázó ágon,
ki ringásával megédesíti álmom.
Álmomban vízen hajózom az ismeretlenbe,
s nem félek, hogy a tenger magába temetne.
Hol gépen szállok fenn az égen,
mindenkit lenézek, mint fiatalon régen.
Máskor egy csípőn himbálózva,
csókkal és öleléssel merülök a habokba.
S akkor a hidegtől felébredek,
a hajnali ködben a magánytól remegek.
Körbe nézek s a szürkeségen át,
a homályos szem messzire barátokat lát.
De hiába szeretem Őket, s Ők is engem,
a lelkemig csak írástudót szabad engednem.
Ki elolvassa s amit, olvas tetszik néki látható,
s lelkem kérgére átszúrt szívet is ró.
De nem akadt egy sem ki nevét felírja örökre,
míg le nem omlok hangosan csattanással dőlve.
Emlékszem a sok leányra, kit szerettem volna szeretni,
őrök ölelésben magamba temetni.
Sokakra azt hittem - „Igen észre vesz Ő az” - ,
de rájöttem mindig, tavasszal múló hó az!
Így megmaradtam olyannak, kit mindenki kedvel,
s odabenn mindig tele üres hellyel.
Gyertek üljetek le közém bátran,
s sokszor csak a mosolygós arcokat láttam.
Igen ez az, mindenkinek örömet szerezni!....
De nékem s vélem ki akar rosszat feledni?
Drága múzsám így fogok meghalni boldog boldogtalanságban,
egy Jó Fiú „Ki biztos boldog a halálban!”
Székesfehérvár, 2006. november 28. Nagyfehér
Már nyugdíjas barátomnak!
Ég a határ
Messzi távol , ég a határ,
A láng bátor tűzoltót talál.
Hiába sziszeg mérgesen felé,
Az kapaccsal bátran indul elé.
A szerszámmal a lángba csap,
A tűz vad tánca alábbhagy.
Indul a legény a következőhöz,
Messzi távol a hegytetőhöz.
Eloltja sorba mentébe mind,
A szél szemébe zsarátnokot hint.
Lassulnak a léptek, nehéz a kéz,
Tűzoltónk megáll s visszafelé néz.
Hol van már az első tűz, fiatalos izgalma,
Mikor megszakadt szívének nyugalma.
Hol van már az első krétaszín halott,
Ki éjszakára nyugalmat nem adott.
Hol vannak az örömök, s bánatok,
Mit az élet számára csak adhatott.
Elrepültek a boldog vidám percek,
Mikor a konyhán a szalonna serceg.
Hol van a harsány reggeli váltás,
Utána a maszek, megélhetés gyártás.
Hol vannak a gőzös összejövetelek,
Ahol mindenki agysejteket temetett.
Ez mind egyre messzebb! Hiába néz,
Az emlékek árnya a füst ködébe vész.
Emberünk szeme ekkor előre vetül,
S egy új világ jelenik meg, legfelül.
Fenn a hegyen béke, nyugalom az élet,
Az unokák mosolyát sokáig megéled.
Egy új világ kapujának kilincsét nyitod,
Mikor belépsz már nyugdíjadat kapod.
A tüzeket mások oltják eztán helyetted,
De társaid a vészben, soha ne feledjed!
Ha mentedben az égre füst eredne,
Jussanak kollégáid vénülő eszedbe!
Székesfehérvár, 2005. január 4. Nagyfehér