Beácska blogja

Az első kép amit megláttam mikor kinyitottam a szemem,
az ügyeletes orvos vádló tekintete volt.Nem mertem körülnézni, úgy éreztem a fejem csak azért nem esik le a helyéről, mert hatalmas párnákkal voltam felpóckolva, nehogy egyből elaludjak. Legalább néhány percig ébren kellett maradnom.Anyám hangját hallottam valahol jobb oldalról, de nagyon távolinak tűnt. Csendesen sírt, valószínűleg nem tudta még felfogni mit tettem, mi történik velem. A sürgősségi osztály orvosa türelmetlenül dobolt a lábával, nézzek végre fel. Szemem résnyire nyitva újból rápillantottam. Tekintete még mindig rémisztő volt. Fejemben megfogalamazódott kérdéseket(Mit keresek itt??, Miért nem aludhatok??, Hazamehetek már??,Miért nem haltam meg??),egyszerűen nem mertem feltenni. De a doktor nem volt olyan szégyenlős mint én.Nekem szegezett első kérdése tömör volt, és lényegre törő:
- Meg akar még halni?!
Válaszomat nem volt könnyű szavakba önteni, főleg úgy, hogy a torkomban sós-kesernyés ízt éreztem, és még beszélnem is fájt. Igyekeztem én is lényegre törő lenni, bár legszívesebben beleköptem volna az arcába, hogy semmi köze hozzá, de nem volt erőm. 
-Hát jó lenne..-nyögtem.
Anyám még mindig pityergett,és én még mindig nem néztem rá.
- Értem -szólt a doki!
- Akkor kérünk egy tolókocsit, és átszállítjuk a pszichiátriára.

Átvittek egy épületbe, ami nagyon ismerős volt.Sokat jártam ide, csak mint látogató.Az a bizonyos városi kórház, amitől, borsódzott a hátam.Halált, rettegést, reménytelenséget árasztott. Úgy éreztem, ettől helyzetem még rosszabbra fordult.Mit csinálhatnának velem egy kórházban, amitől jobban leszek?Mit tehetnek velem az orvosok, mit tehetnek ha én magam nem akarok élni.Nem tudom, hogy kerültem be az ágyba ahol másnap felkeltem, de azt tudom, hogy ez az ébredés sem volt jobb, mint az előző. Ezúttal anyám nézett rám, bár nem vádlón, inkább kétségbeesetten. Hozott egy pizsamát. Kértem, hogy hozzon inni, és hozza be a verseskönyvem, pontosabban azt a kis fekete noteszt, amibe a verseim írtam.Furcsán nézett, de délutánra már a kezemben volt, és azonnal jobban éreztem magam.Maga a kezelés elenyésző jelentőségű, nem állt másból, mint napi három visitből.Én konkrétan reggel és este kaptam 2-2 szem gyógyszert, mondanom sem kell, hogy erős nyugtatót. Hatan voltunk egy szobában, és én voltam a legfiatalabb, a magam tizenhét évével.Ezen teljesen meglepődtem,(bár igazából semmi furcsa nem volt benne),megmozdult valami bennem.
-Mit keresek én itt? - tettem fel magamnak a kérdést.
Költői volt, hiszen tudtam, miért vagyok ott.Megpróbáltam megölni magam.nem sikerült, mert kórházba vittek, és mint minden öngyilkosjelölt, a pszichiátriára kerültem.A barátaim, a rokonaim, és a barátom, tagadhatatlanul mérgesek voltak rám.Nem tudták azonnal megbocsájtani, hogy el akartam dobni magamtól az életem.Sokáig én sem tudtam, megbocsájtani magamnak.

Vannak emberek akik szerint az öngyilkosok bátrak.Mások szerint gyávák.Saját tapasztalataim alapján egyikre sem szavazok.Az ember gyávaságból teszi meg, de rendkívüli bátrorság kell ahhoz, hogy megtegye.Gyávaságból tettem meg, na és persze a betegségem miatt.Na igen! Akárki akármit mond, a depresszió akkor is betegség.Nem hiszti, nem divat, és egyátalán nem stílus. Komoly, és igen is kezelendő betegség, amit kezelhet pszichológus, vagy gyógyszer is, de ami engem meggyógyított, az nem orvos, volt, és nem is gyógyszer.Az írás öröme, a versek szeretete, a szavakkal való játék, a rímek, és az hogy tulajdonképpen rájöttem, én szeretek élni.Néha küzdelmes, néha nem minden fenékig tejfel,de élni akkor is jó és felbecsülhetetlen érték. A depreszió tompította el az agyam, és ez a betegség volt az, amitől nem tudtam csak a rosszra gondolni.Két évig szenvedtem tőle, és még csak észre sem vettem.Szóval beteg voltam, és soha nem gyóyultam volna fel a betegségemből, ha nem találok, valamit ami segít kimásznom a bajból.Írtam, és írtam, szakadatlanul a verseket, és a versek a napok teltével, ott benn a kórházban, egyre vidámabbak, élettel telibbek voltak.És ez nem volt kis teljesítmény, ha hozzávesszük, hogy a pszichiátria nem éppen nem a legkellemesebb hely a világon. Az ablakon rácsok, egytől -egyig mindenhol, és a mozgásterem, a kórház negyedik emeletének egyetlen osztályára szűkült. Rémisztő volt, és sokkoló, hogy be vagyok zárva, minél hamarabb ki akartam kerülni onnan. Boldog voltam, hogy tíz nap után hazaengedtek, és örültem, hogy élek.Tudtam, hogy soha többé nem teszek ilyet. Otthon igyekeztem gyökeresen megváltoztatni az életem, megpróbáltam tiszta lapot kezdeni, és úgy érzem sikerült.

Lassan egy év telt el,és már jó ideje eszembe se jutott, hogy kárt tegyek magamban. Szeretek élni, szeretek utazni, szeretem a családom, a barátaim, még a sulit is szeretem, és vannak céljaim.De az, ami még mindig mentsvár számomra, az nem más mint az írás, a könyvek.Hacsak egy kicsit is rossz kedvem van, előveszem a verseskönyvem, és írok.Ja és mégvalami! A verseskönyvem már nem fekete, azt eltettem, és egy virágmintás zöld könyvecskébe írok. A depresszióm elmúlt, és valahogy nem hiányzik.

ui: A történet minden szava igaz...