hópelyhek az ablakpárkányon
Szivárvány
Láttam magam a szemében, mintha csak egy olyan tükörben nézném az arcom, mely valószerűtlenül gyönyörű képet mutat rólam. A lelke csillogott benne. Tudtam, hogy mit érez, a nézése mindent elárult. Tekintetünk egymásba fúródott, s tudtam, hogy ugyanazt látja, amit én is: önmagát, tökéletesen. Nem kellettek szavak, hogy tudjuk, egymást akarjuk. A szívünk egyszerre dobogott, s amikor elképzeltük magunkat együtt, egyszerre állt el a lélegzetünk. Tökély. Nem tudom, meddig nézettük egymást, talán percekig, talán órákig, de egy biztos: örökre el tudtam volna veszni abban az igéző szempárban. A torkomban gombóc volt, féltem megszólalni. A gyomrom öklömnyire zsugorodott, a térdem megremegett minden egyes halk sóhajától. Egyre gondoltunk.
- Szeretlek - suttogtam végül.
Vártam a reakciót, a választ. Hallani akartam, ahogy kimondja, tudnom kellett, hogy hihetek-e a tekintetének. Elmosolyodott, s én úgy éreztem, elolvadok helyben.
- Én is szeretlek. Mindig is szerettelek - válaszolt.
Tudtam, hogy könnyek borítják az arcomat, a boldogság könnyei lepték el. Még ha tudtam is, nem számítottam a vallomására. A lelkem ujjongott. Ez az érzés semmihez sem hasonlítható. Talán egy szivárványhoz, a zuhogó eső után. Bőrig ázva, fázva, de boldogan néztem a szivárványt, s tudtam, hogy az eső kellett ahhoz, hogy létrejöhessen. Eső, nap, szivárvány.
Mélységből
A halálán volt, egyértelműen. Fuldoklott. A víz mindent elborított, nem látta a kiutat, mindenfelé a sötétség volt. Levegő sehol. Nem kapálózott, minek? Túl mély, nincs már levegője, nem tud megmenekülni. Fájt a tüdeje, ahogy összeszorult. Szédült. Vége.
Feadom...? Valóban? Így halok meg? Erre sosem számítottam. Vele akartam meghalni. Mellette. Egy puha ágyban, idősen és boldogan, amint arról beszélünk, hogy az együtt töltött évek megédesítették az élet keserűségét. És most itt vagyok, nem kapok levegőt, ki tudja milyen mélyen a víz felszíne alatt, csak zuhanok lefelé és fázom. Hideg a víz. Meg fogok halni. De ez nem lehet, nem így kell lennie! Én tudom, hogy nem így van megírva. Nem adhatom fel. Túl kell élnem. Érte. Magamért. Értünk.
Halál: ő a legnagyobb játékos. Ki akarja játszani az Istent. Isten viszont mindig jelen van, nem hagyja, hogy azokat az életeket ellopja a halál, melyeknek még fontos feladatot szánt. Az övé pedig nagyon fontos volt: bebizonyítani, hogy a szerelem örökké tart, egy hosszú életen át, s a halál után is. Az utolsó erejével próbálta magát a felszínre húzni. Teljesen kimerült, de akarta. Élni akart. Lehetetlennek tűnő feladat volt, de nem adta fel: nem halhatott meg úgy, hogy nem küzdött az életéért. Rúgkapálás. Húzás. Rúgkapálás. Pánik. Húzás.
Hirtelen levegő töltötte meg fájó tüdejét, szemeit könnyek borították. Sikerült! A tenger mélyéről rántotta fel magát, a halál karjaiból elfutva, akkor döbbent rá, hogy egyetlen kép lebegett a szeme előtt: a szerelme, akitől nem búcsúzott el. Búcsú nélkül nem hal meg. A szerelem képes legyőzni a halált is.
Napsugár a felhők közül
Vannak dolgok, amikért az ember foggal-körömmel harcol a végsőkig. Nem adja fel akkor sem, amikor már haldoklik. Teljesen mindegy, hogy fizikailag vagy lelkileg, de akármennyire is összeomlik, a végsőkig küzd, hogy megtartsa vagy megvédje azt, akit szeret.
Most pontosan arra gondolok, amikor elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk és el akarják venni tőlünk. Talán esélytelenül harcolunk, de mégis, az utolsó csepp reményünket is belevetjük az egészbe, vért izzadunk, beleőrülünk a megerőltetésbe, beleőrülünk a folyamatos kudarcba és még sem adjuk fel, mert tudjuk, hogy nem szabad, hinni kell a győzelemben, hinni kell abban, hogy van odafent valaki, aki szeret és segít. Így küzdök én is. Önmagamban hiszek-e? Azt hiszem, igen. Egyedül Istenben nem hihetek, hiszen ő sem azért van, hogy helyettünk megoldja a dolgokat. Ha én nem tartok ki, Isten miért tenné értem? Megannyi ember van még a világon, aki hozzá fohászkodik segítségért, s ő mindegyiknek segít, igenis segít, ha hiszünk benne. Imádkozni lehet úgy, hogy csak elmondod, hogy mit szeretnél, aztán várod a csodát. De még is, ha azért imádkozol, hogy átmenj a vizsgán, de életedben ki nem nyitottad még a könyvet, még is mit vársz? Segíts magadon és Isten is megsegít!
Igen, így küzdök én. Olykor nem kapok levegőt, úgy érzem belepusztulok, a végső energiámat használom el, a körmeim elkopnak, úgy kaparom magam előre, és még mindig itt vagyok, de haladok. Aztán talán visszajutok ugyanoda, vagy elveszítem a harcot, de mégis hogy adhatnám fel küzdelem nélkül? Ezt nem tehetem. Túl sokat ér nekem az az ember, hogy csak úgy feladjam. Mindenki bolondnak tarthat, ha akar. Sosem mondtam, hogy nem vagyok az. De én esküszöm, érzem, hogy küzdenem kell. Isten is ezt súgja, hogy ne adjam fel. Nap, mint nap padlóra kerülök, és úgy érzem, a remény is elhagy, de aztán Isten mindig nyújtja a kezét, talpra állít, és azt mondja, ne adjam fel, amíg ő van. És én bízom benne.
Mindenkinek ezt ajnálom. Akiket egymásnak teremett az Isten, ha el is választja őket egy időre, nem hagyja elveszni. Ne add fel! Higgy, remélj, és láss csodát! :)