Szívharang
feljajdul egy néma harang
búgó hangon ismerős dalt énekel
kopott kötél húzza testét
nagyobb súlyt tán soha többé nem bír el
táncot jár az árnyékával
ide-oda részegként csak tántorog
omló falú kápolnában
hol nincs más csak számkivetett verssorok
nem oly rég még büszkén búgott
fémes teste arany ködben lebegett
elhagyta őt kedves társa
s szél lóbálja a vigyázó kéz helyett
mint a felborított bölcső
elvesztette gyermekeit, álmait
remegő lábai tartják
szerelméről s otthonáról álmodik…
romokban az oltár földre
dobva ketté hasadt törött feszület
poros padokon serényen
imádkozik a magány s az őrület
kicsi gyertya világít
nem látni a rozsdás harang könnyeit
mélyre mart betűk őrzik a múltját:
hatalmas fényes templom állt egykor itt…
Egyéb