bel_corma blogja

Az ihlet érzéki örvénye ölel,
hisz homlokon csókolt a múzsa,
csemegézek csodás rímekből,
ha rajtam ragyog rózsás rúzsa.

Bőre pőre, pillantása perzsel,
orcájára a vágy varázsol pírt,
a hév hatalmába kerít engem,
s óvatosan megfogom a papírt.

Hangja búgó, fátyolos, feloldja
gátjaim, képtelenség kibírni,
elönt a mámor, s remegő kézzel
most elkezdek verseket írni.

Az ihlet elillant, de múzsám itt
marad, finom ujjai fogják kezem,
s én puhán, lágyan csókolom,
hálásan, hogy elvette eszem.

Lágyan érintettél engem

bársonyos hanggal,

s éltető fényt adtál te bús,

kék szemű angyal.

Sápadó lelkem tükrében

lángoló színed

fájdalom, mert bennem dobban

bánatos szíved.

Az elmúlt napokban/hetekben sokan megtapasztalhattuk azt a "furcsa" érzést, hogy már nem vonzanak minket azok a dolgok, amelyek eddig lekötötték a figyelmünket. Nem tudjuk, mi lehet ennek az oka, csak azt érezzük, hogy érdektelenné váltak a számunkra. Helyettük mással foglalkozunk. Az életről, a lélekről elmélkedünk, vagy épp ilyen témájú cikkeket olvasgatunk a neten. Keressük a helyünket ebben a változó világban. Feltámadt bennünk az a fajta vágy, hogy fejlődjünk, és - adott esetben - "jobbá" váljunk. Bizonyos helyzetekben érzékenyebben reagálhatunk „dolgokra”, - ugyanakkor az együtt érzés, és a megbocsátás is lényünk részévé válhat. Hullámzó érzelmeink olykor mennyei magasságokba repíthetnek minket, - máskor pedig a legnagyobb mélységeket élhetjük meg. Az érzelmi káoszt csak tovább fokozhatja a közéletben, és a politikában is tapasztalható zűrzavaros helyzet. Olykor úgy érezhetjük, hogy az egész világ "megbolondult", és körülöttünk minden átalakul, - és ezt a saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk. Ez sokszor akár még "félelmetes" is lehet számunkra, hiszen nem sejtjük, hogy mi lesz a vége. Sokan félünk a változástól és az új, ismeretlen dolgoktól. A régi - mára már alig működő - megszokásainkba próbálunk kapaszkodni. Viszont az élet, és a természet alapvető törvénye az átalakulás. A régi, elavult sémák időről-időre megszűnnek, - hogy átadják a helyüket a frissebb, és működőképesebb dolgoknak. Az új élethelyzetek pedig, egyben új lehetőségeket is kínálnak nekünk. Nos - mivel mást amúgy sem tehetünk, - a legjobb, ha elfogadjuk ezt a  fajta változást. Vagy – ha elég nyitottak vagyunk rá, - megpróbálhatjuk élvezni!

Csábító csókjával
ébresszen a hajnal,
simogassa bőröd
aranyló ujjakkal.

A rózsák titkaik'
suttogják a szélnek,
s illatos álmaik
szívedhez elérnek.

Átölel a tavasz,
s te gyengéden hagyod,
lelkével kényeztet,
mert ez, a te napod!

Azt mondják, hogy a sors mindig olyan lelkeket sodor egymás mellé, akiknek - az adott időben, és élethelyzetben - épp szükségük van egymásra. Miért találkoznak?  Azért, hogy - a tőlük telhető legjobb módon - segíthessék, támogathassák a egymást. Hogy mivel? Csak azzal, amiben tehetségesek... Amiben a legjobbak. Azzal, ami épp hiányzik a másik életőből ahhoz, hogy fejlődhessen a jelleme, továbbléphessen a sors által reá kiszabott úton, vagy épp túléljen egy reménytelen, és kilátástalan élethelyzetet...Később - amikor már megtették ezt, - gyakorta különválnak az útjaik, de ez az elválás korántsem fájdalmas... Azért nem, mert mindketten a legjobbat adták önmagukból a másiknak, és ezáltal gazdagabbá színesebbé tették egymás jellemét... Emlékezni pedig, csakis a szépre érdemes!