b.cermidoff blogja - Az igazgyöngy

 

Fülledt erotika,

túlexponált kép,

az érték helyére

a hatásosság lép.

Dekadens allűrök,

jól bevált pózok,

széles kelléktár,

mellyel átváltozok.

Dohos miszticizmus,

halálos Velence,

sóhajok hídja,

kelepce-szelence.

Rúzsok, rózsák, csókok,

púderszagú bókok,

toronyszobák plafonjáról

alálógó pókok.

Egzotikus kertben

csacsorászó erecske,

szomorúfűz ágán

kecsegve ringó fecske.

Kifinomult sznobéria,

szépen csengő grófi név,

kacérkodó bal szilikon,

kardoskodó harci hév.

Voltaire, Rousseau, Robespierre

rajtam kiakadna

és a kommün biz’ Isten,

hogy kötelet adna.

 

 

 

Vöröslő sziklákon

harmatcseppek

felkelő napon

fényt remegnek.

 

Belakja a sóhaj

e marsbéli tájat.

Öleli a folyót

egy gigászi vájat.

 

Szél húrjain játszanak

zizegő levelek.

Róluk

az aranyló hajnal lepereg.

 

Sugara növeszt

százezer ágat

s csillog a dűnén

harmóniákat.

 

Hegy tetején

a puszta kereszt

egy árva papírost

útnak ereszt.

 

Nyílik a magtár.

S ilyet ki látott?

Igazgyöngy terem

arany virágot.

 

 

 

Leült velem szemben a kétely

és megérintette kezem.

De lepergett rólam e métely

és ő megütközött ezen.

Körbejárt s megforgatott,

mint könnyű levelet

szeszélyes fuvallatok

s mint ízt a lehelet.

Rám kérdezett és megijedt.

Szemében tükröződött Neved.

Félte a mustármag hitet,

mely szabadon arcába nevet.

Kőszikla magasán nékem

szeretetből emelt fedelet

s lett óvó menedékem

gyönyörű szerelmes leveled.

Megrendült ekkor kísértőm.

Elérte vonzásod sodra.

S lenéztél reám megértőn,

mint újszülött képmásodra.

 

Ezek az óriásmolekulák

mosták le a réteget,

melyet az izzó fű végleg

kiégetett.

Jajonganak

az érző idegvégződések.

Mindent, mi emberi

róluk levések.

Hadd legyen

a rozsdamentes gyomornak mákony

kiöklendezni

borgőzös éjszakákon

a közös

gyengéd, szentséges titkokat,

melyeket

a mulató társaság tiprogat.

Kenyeret és cirkuszt!

Ez a becsületem.

Aki engem szeret,

disznók elé vetem.

Egy tál lencséért

kincsem eladom.

Az Isten házában

üres a padom.

Lángszárnyú vadász suhan

a szivárvány alatt.

Árnyat vet a tudósra

egy ismerős alak.

Odabenn az agyban

a zűrzavar éled.

Csődöt mond

a tudomány és a sok képlet.

Mi az,

ami lángol s meg nem emészttetik,

de az ember kérdései

szárnyalni késztetik?

Csapdáról-csapdára

botlanak a paták.

Dobogják

a halandó makacs gondolatát.

Kételkedni mindig

lázadást akarva,

erre tör a büszkeség

kőkemény szarva.

Úgy tűnik,

e hegycsúcs összecsapást sejttet,

ám a tökéletesség

nem ismer selejtet.

És ahol

angyalok ütöttek tábort,

a győztes főnix

egyszarvút zsákmányolt.