Ahogy a világot látom...

Ha valaki figyelne rám elmondanám,
Elmondanám, hogy mennyire fáj,
Ha valakit igazán érdekelne mi van velem,
Látná rajtam, hogy zokog a lelkem...

Könnycseppek gördülnek végig az arcomon,
Szinte még érzem érintését a vállamon.
Magam előtt látom ahogy néz rám s mosolyog,
Úgy,ahogy nézni,s mosolyogni csak rám szokott.
Hallom már azt is, ahogy a gitár húrja pendül,
S már tudom, hogy hangja is mindjárt felcsendül...
Ohh igen a hangja,mintha teljes testével átkarolna,
Így nem érezhettem magam egyedül soha.

A hajód már egészen eltávolodott,
S én egyedül e kis szigeten maradok...
 
Boldog napok és napsütéses órák,
azt mondtad ezek fognak majd várni ránk.
így jöttünk mi erre a kis szigetre,
az elhagyatott óceán közepére.
hol csak te és én létezünk,
s egymásba fonódik két kezünk.
te a mennybe repítettél engem,
én a magasba emeltelek téged...
 
De nem mondtad, hogy ha elbukom
elveszítek mindent,
hogy ha felszínre kerül botlásom,
egyedül leszek itt bent
hogy nem nézel majd ugyanúgy rám,
mint régen,
nem mondtad h a jövőben ez vár
majd engem.
 
Boldog napok és napsütéses órák,
azt ígéred ezek várnak újra ránk.
kétségbeesetten reméled inkább mint ígéred,
mégis egyre távolabb érezlek magamtól téged.
hallom szavaidon, látom tetteiden, érzem,
érzem mert te vagy a hiányzó részem,
s most hogy megtaláltalak,
tudom hogy el nem hagyhatlak.

Itt van Ő és itt vagyok én,
két különböző s mégis egyforma lény.
Harcolunk egymással magunkért,
s harcolunk magunkkal a másikért.
Értelmetlen küzdés a csatatéren,
érzéseket hajszolva a szívben,
összetörni majd újra felállni...
Ohh miért nem tudjuk megálni?
Igazából tudjuk mi is a választ:

Nem mi döntünk arról, hogy a szív kit választ...

Zuhog az eső és dörög az ég,
Villámok zuhataga miatt egy ház ég.
Magasra felcsap vérvörös lángnyelve,
Fel akar érni, fel egészen az égbe.

Tűzben áll a felhő és a föld,
Forrósága mindenkit megölt.
Keserves sikítás visszhangzik,
a bőr perzselődik és izzik.

Úgy tűnik, mintha nem is eső esne,
Könnycseppek hullanak csak a földre.
A mennydörgést elnyomja a sírás,
Csak egy hallatszik már: a kínlódás.

A távolban egy nő felvisít,
Ő nem bírja elviselni a kínt.
Késéért nyúl most a fiókba,
Vére már a padlón szétfolyva.

Lángvörös az ég, a föld, a test,
Egy nő vérből a falra fest.
Villámot, esőt, haragot, sírást,
De Te ebből csak gyengeséget látsz.

Egyedül…

Itt állok már nélküled,

Itt volt a végem,

Itt éreztem mérgedet,

Kísért a vérem.

Egyedül.

Egyedül…

Vártam rád éveket,

Nem jöttél,

Kívántam szépeket,

Rám lőttél.

Egyedül.

Egyedül…

Szívtad a véremet,

Akartál,

Feladtam kincsemet,

Elhagytál.

Egyedül.

Egyedül…

Küzdöttél értem,

Legyőztél,

Kellettem énem,

Meggyőztél.

Egyedül.

Egyedül…

Nem értem okát,

Szívem eldobták,

Testem használták,

Lelkem gyilkolták,

Egyedül.

(Hirtelen haragból)