Ahogy a világot látom...

Te vagy a gyógyír minden szenvedésemre,

Védelmet kell nyújtanom neki, és részben magamnak is. Saját magamtól kell védenem, mert túl értékes, túl értékes ahhoz, hogy elvesszen bennem, bennem, az örök gyerekben. Ki csak tüzet gyújt, de megtartani nem képes, s hamuvá válik körülötte minden. Nem lehetek önző, Ő túl védtelen, szívét adná szívtelen énemnek, s elfogadnám, majd visszadobnám, ha új dobbanást hall a testem. Mégsem tudom elüldözni, figyelmeztetni, hogy fusson, rohanjon, míg hozzám nem láncolja ezernyi apró bolondság, mert újra mosoly szállt szememre, s minden egyes pillanatban elveszek az Ő tekintetében. Túl drámai ez, nem méltó gyermekhez, ki faleveleken ugrál felfelé, s mindet a mélybe taszítja, hiszen súlyát elbírni egyik sem képes még. Bár lennék habkönnyű, mindenkinek megfelelő, nem csak egy darabig, de örökké, s e kusza szöveg végre értelmét lelné valakiben, értelmét lelné bennem, nem csak elsüllyedne a rengetegben. 

Lehet hogy az én hibám, vagy csak ilyen vagyok és kész. Azt hiszem nem szeretem az embereket, talán magamat sem. Nem szeretem, hogy beszélnek, hogy isznak, hogy hangosak, hogy áskálódnak. Nincs bennük semmi szeretnivaló. Valószínüleg bennem se sok van, de magával hamarabb békül ki az ember,mint az egész társadalommal. Nem tudom, hogy miért csak most jöttem rá…a gyűlöletre….most sem csalódtam nagyobbat mint szoktam. Igazán csak a tömeget nem szeretem…ami kb ott kezdődik, h minimum 2 embert nem bírok elviselni a sokból, vagy a kevésből.

Biztos bennem van a hiba, nem lehet mindenki másban, vagyis a legtöbbjükben. Lehet hogy majd elmúlik…ha megint kicsit más leszek,mert mindig más vagyok. Néha csak percek kérdése, lehet mire befejezem a sort,már más leszek….de mégsem….vagy csak ők nem változtak….

Egyik este a tükrömből világított a Hold az ágyamra és nem tudom, hogy ennek a hatására, vagy a My girl hozta ki belőlem,de elkezdtem félni, hogy elfelejtek dolgokat Róla.
Hogy elfelejtem, amikor a strandon az ölében vitt ki a medencéből, az első csókunkat a kertipartyn a takaró alatt összebújva, vagy amikor tánc után vártam rá a Kodály előtt. Nem akarom elfelejteni a bizsergést, amikor először szeretkeztünk, a parázást,amikor elvitt, hogy bemutasson a szüleinek, a nyugalmat, amit akkor éreztem mikor énekelt, vagy a meglepődését,ha egyszer-egyszer mutattam neki egy csinos lányt az utcán. Úgy éreztem emlékeznem kell, mennyire örült amikor meglepetés vacsorát készítettem neki, vagy amikor tortát kapott, a csocsózásra, ami igazából csak vele megy rendesen és a reggelekre,amikor együtt aludtunk.
De most már lehet, hogy inkább el szeretném felejteni ezeket, hogy ne ő jusson eszembe bizonyos dolgokról. Új élményeket, emlékeket szeretnék. Eközben biztos vagyok benne, hogy ezek az élmények sokat változtattak rajtam, és most, hogy elégedett vagyok önmagammal,nem akarok újra a régi lenni. Ha elfelejtem azokat a dolgokat,amik jobbá tettek, az azt jelenti, hogy előbb vagy utóbb olyan leszek ,mint régen?

Vajon mikor múlt el?Melyik pillanat volt az, amikor már nem úgy néztem rád,mint ahogy megérdemelted volna?Kár ezen gondolkozni, ami elmúlt az elmúlt...
Érdekes, hogy visszanézve sem látom jobbnak ezt az egészet...halálra ítélt kapcsolat volt már az elején is, két ennyire különböző ember, hogy is lehetne boldog együtt...?De mi megtettünk mindent....mindent a semmiért..tudnuk kellett volna, -hogy ha ennyi változás kell magunkban és a másikban, hogy elviseljük egymást,-akkor nem vagyunk egymásnak teremtve. De mi feladtuk magunkat,elhanyagoltunk minden és mindenki mást, csak hogy megfeleljünk a másiknak. Ma már tudom, hogy lesz valaki,akiért nem kell változnom, aki szeretni fog a múltammal és a hibáimmal.Akivel nem fogok ennyit vitázni, aki mellett nem érzem magam kevesebbnek,mert nem érezteti azt. Kell lennie egy ilyen embernek...
De én nem bánom. Egy percet sem bánok. Nem foglak gyűlölni,nincs is okom. Hiszen megtanítottál szeretni, megmutattad milyen igazán kötődni valakihez. Éreztem annak a fájdalmát, hogy elveszíthetlek, a boldogságot, hogy van mellettem valaki akinek számítok. Majd rá kellett jönnöm, hogy bár szeretek szeretni, és szeretek szeretve lenni,mégsem elég ok ez az állandó harchoz.Nem veled vagy érted küzdöttem már, hanem magammal azért, hogy érted akarjak élni. De nem ment már... Nem bánok egy percet sem. Sőt, köszönök neked mindent.
Sajnálom azonban, hogy fájdalmat okoztam neked, hogy csalódnod kellett újra. Nem tehettem mást,idővel remélem megérted Te is. Nem akartalak bántani és nem akartam neked hazudni. Lehet, egy nap majd megbánom a döntést, hogy rádöbbenek, nincs más aki így szeretne. De míg fiatal szívem bízva bízik és hisz az igazi, boldog szerelemben,nincs kétségem affelől, h Te is és én is megtaláljuk azt,aki csak ránk vár....