Ahogy a világot látom...

Üresség csupán, mi átjárja lelkemet,

Mindent magába szívva issza a véremet.

Sötétség és hideg fut végig a testemen,

Nem érzem jól magam ezen a helyen.

Lenézés és harag csupán mi fogad,

Egy kedves szót egész este nem kap.

Meg nem értés, hazugság, fájdalom,

Ezektől egy teljes hegy is leomol.

Mit szívvel,lélekkel épít nehezen az ember,

Hangtalan morajlás se perc alatt elseper.

Nem keresi ott senki az áldozatokat,

Hisz’ senkit nem érdekelnek a halottak.

Mert test marad csupán, lélek nem,

Üresség és egy éjfekete verem,

Hol nem él meg öröm, vagy bánat,

S a szerelem egy pillanat alatt elhamvad.

Nagyot tévedtem…nem Őt akarom óvni,hanem magamat, megvédeni minden egyes ütéstől, amit adhat nekem. Mert adni fog, ez biztos. És minden egyes könnycseppel majd lejjebb csúszok, de hisz’ már így is csak kapaszkodom, hogy ne zuhanjak a sötét mélybe, mely annyira húz lefelé, fentről pedig taszítanak. Néha elkap egy-egy kéz, de mit sem ér, nem húznak fel, csak tartanak egy ideig. Én pedig mindig újabb és újabb után nyúlok, hátha így könnyebben telnek majd a napok.  De mosolygok, mások ezt nem tudhatják. Biztonságban akarok lenni, Ő pedig nem adja meg nekem, mert lassan megöl bennem mindent, ami arra sarkall, hogy fogjam a kezét, hogy ne adjam fel, hogy adjak időt, hogy ne akarjak lezuhanni. Igen, néha inkább zuhannék, mert az még mindig kevésbé fájdalmas, mint végignézni ahogy kacagva,- talán nem is tudva - a mélybe taszít.

Védelmet kell nyújtanom neki, és részben magamnak is. Saját magamtól kell védenem, mert túl értékes, túl értékes ahhoz, hogy elvesszen bennem, bennem, az örök gyerekben. Ki csak tüzet gyújt, de megtartani nem képes, s hamuvá válik körülötte minden. Nem lehetek önző, Ő túl védtelen, szívét adná szívtelen énemnek, s elfogadnám, majd visszadobnám, ha új dobbanást hall a testem. Mégsem tudom elüldözni, figyelmeztetni, hogy fusson, rohanjon, míg hozzám nem láncolja ezernyi apró bolondság, mert újra mosoly szállt szememre, s minden egyes pillanatban elveszek az Ő tekintetében. Túl drámai ez, nem méltó gyermekhez, ki faleveleken ugrál felfelé, s mindet a mélybe taszítja, hiszen súlyát elbírni egyik sem képes még. Bár lennék habkönnyű, mindenkinek megfelelő, nem csak egy darabig, de örökké, s e kusza szöveg végre értelmét lelné valakiben, értelmét lelné bennem, nem csak elsüllyedne a rengetegben. 

Táncolni vágytam az esőben, hogy minden egyes csepp hozzám érhessen, hogy lássam a villanást az égen, halljam a dörgést és remegjen bele a térdem a rideg szélbe. S amikor véget ért, hát újra kezdtem, énekeltem és szédelegtem, de legfőképpen élveztem, mintha élnék, mintha minden egyes mozdulattal fiatalabbá válnék,s végül én is aprónyi esőcseppként a földre hullanék.  A vihar tovább állt ugyan, de nem vonz már a nyári szellő, nem hívogat a napsugár égető melege, vagy az ég szép kék színe…S nem tudok várni újabb zivatarra, újabb vágyra, ami feléget mindent, mégis enyhet ad a forróságban, nem tudok várni, nem tudok várni…Így hát ég veled nyár, ég veled…rohanok az őszbe, hol hulló falevelek táncolnak, s repülnek velem az égbe.

Lehet hogy az én hibám, vagy csak ilyen vagyok és kész. Azt hiszem nem szeretem az embereket, talán magamat sem. Nem szeretem, hogy beszélnek, hogy isznak, hogy hangosak, hogy áskálódnak. Nincs bennük semmi szeretnivaló. Valószínüleg bennem se sok van, de magával hamarabb békül ki az ember,mint az egész társadalommal. Nem tudom, hogy miért csak most jöttem rá…a gyűlöletre….most sem csalódtam nagyobbat mint szoktam. Igazán csak a tömeget nem szeretem…ami kb ott kezdődik, h minimum 2 embert nem bírok elviselni a sokból, vagy a kevésből.

Biztos bennem van a hiba, nem lehet mindenki másban, vagyis a legtöbbjükben. Lehet hogy majd elmúlik…ha megint kicsit más leszek,mert mindig más vagyok. Néha csak percek kérdése, lehet mire befejezem a sort,már más leszek….de mégsem….vagy csak ők nem változtak….