Létezem..vagy mégse?

"Most csak a pillanatnak élj, ne félj,
itt vagyok, nem hagyom hogy a mélybe zuhanj,
erős a szárnyam, elbír kedvesem, fogom a kezed, sírsz?
Vagy csak öröm könnyek ezek?
Nevess, nevess én életem.
Élj a pillanatnak, ne érdekeljen mit hozhat a holnap,
együtt mi ketten erősek vagyunk.
Ne félj, itt vagyok és maradok,
veled, velünk a végtelen."

Szeráfok dalnokai, a világ hangotoktól zengjen,
Ne legyen ki ellen áll, hatalmatok lovagolja a szelet!
Szeráfok dalnokai, dicső korok örzői, fényt hordozók,
Nap tüzével játszó, kacér szeretők... Figyeljetek.

Szeráfok dalnokai, kiáltsátok a hírt, hangotoktól zengjen:
Gyermek születik, erejétől remeg a végzet is.
Szeráfok dalnokai, királynőd szavát éljenezd,
Napba fordul az éjj.

Ne sikolts, ne, ne, nem lehet.
Ne engedd, küzdj, harcolj ellene,
kérlek, csak egy kicsit, ne add fel;
új nap jön, meglásd, boldog leszel.

Nem sikolt, csak vár, tűr,
magába roskad, elhalkul, elnémul
az indulat, nem zokog, csak figyel...
torkát szorító görcs.

Ne sikolts, ne, ne, nem lehet!
Ne engedd, küzdj, harcolj ellene!
Kérlek, csak egy kicsit, ne add fel!
Új nap jön, meglásd, boldog leszel!

Sikolt, zokog, nem vár, nem tűr,
tombol, hangosan üvölt a gyász...
Torkát marcangolja az elfojtott
könny, égető... kibírhatatlanul fáj...

Forrón ölel a csend, míg vágy feszül lelkemben;
Téged lüktetlek fájón, éhesen. Bőrömhöz símúlt
Az elfajult indulat, testek násza szírmait bontja.

Szerelem szórja követelve szikráit, merülök
Benned, lelked habjain. Beléd költözöm,
Kitöltöm az űröd, nem hagyok fájdalmat, mindet elűzöm.

Neked adom az örömöm, s a szívemben tomboló tüzet,
Neked adom fiatalságom, minden ígéretét,
Neked adom szerelmem, megtartott gyümölcsét.

A májusi égbolton fura, ijesztő fellegek gyülekeztek, miközben egy kisgyermek apró kezecskéiben dacosan szorongatva valamit rohant haza a főúton. Nem volt cipője, így az úton itt-ott lévő kavicsok már rég felsértették a lábát.

Átszaladt a nagykörúton, aztán át, a már igencsak rozoga fahídon is, amit még a Pál uraság építtetett, hogy a falutól távolabb, a folyón túli erdőkben élők is néha napján, de könnyebben tudjanak közlekedni, ha be akarnak menni a minden vasárnap ( ámbár a háborúk miatt egyre ritkábban) esedékes vásárra.

A kicsi fiú ujjongva rontott be édesanyjához, szeme csillogott, és nagy hangon kezdte mesélni a nap eseményeit.

- Idesüss, drága édösanyukám, mit találtam! - mutatta kicsiny markát amiben, alig láthatóan, de ott csillogott, vidám fénnyel egy kis fémkorong. Az asszony hitetlenkedve nézett a fiára, kikapta kezéből az aranyat,- mert aranypénz volt, - majd gyorsan kérdőre vonta egy szem fiát.

- Hunnan szerezted te eztet? - Bökött a fiúra, mintha rosszat tett volna. Arcán ezer ránc is volt már, a hajában pedig számos pók szőtte hálóját, de most, mintha egészen fiatalnak látszott volna.

- Gróf uraságtul, az veszejtette el, én meg felkaptam és már futottam is! - Mondta a kölyök, arcán büszke-ravasz mosollyal.

Az édesanya szorongatta még elgyötört kezében az aranypénzt, a nehéz fém mázsás súllyal telepedett meg markában, lyukat vágva bele.

- No, drága fiacskám, most szépen elmész a grófúr házához, és szépen visszaszolgáltatod neki a pízt, amit te megtaláltál! - Mondta, és a fia kezébe csúsztatta az aranyat, szomorkás mosollyal, látszott rajta, hogy inkább ételt venne egy szem fiának, de mégsem tette, ki tudja, miért? - Szaladj hát, mielőtt elmenne a nap aludni!

A fiú csodálkozva nézett anyjára, de szót fogadott, és fejcsóválva ugyan, de engedelmeskedett anyja akaratának.

Így ismételten, azon a napon már harmadjára tette meg a megszokott utat; futott át a rozoga izgő-mozgó fahídon, amit ugye a jó Pál uraság készíttetett hogy... jaj de hát tudják miért!

Szóval futott át a fahídon, keresztül a nagykörúton, aztán a főúton, egészen a Grófúr házáig, ami egészen lenyűgöző volt, egy ilyen jelentéktelen kisfiúcska számára. Nem is ház volt az, hanem palota, hatalmas tornyokkal együtt, úgy ám!

A fiúcska megkopogtatta a nagy, tölgyből Faragott! ajtót, és egy szürke komornyik jelent meg előtte.

- Mit óhajt az urasága? - Kérdezte az öreg, mire a fiúcska mutatta markában az aranyat, és azt mondta:

- A Grófúrhoz gyüttem!

A Komornyik nem tudta hová tenni a dolgot, hogy mi a helyzet az aranypénzzel, és a fiúcskával, hát inkább,- hogy később ne kapjon ki - beengedte a fiút, és a grófhoz vezette.

- Ez a fiú, beszélni óhajt magával! - Mutatott a fiúra, és már botorkált is kifelé a szobából, ahová vezette a fiút.

A fiúcska, szemét lesütve, szorongva álldogált a hatalmas íróasztal előtt, ami mögött a Grófúr nagy, kövér füstöket pöfékelt a pipájából, akár a gőzmozdony! .. Csak szerényebben ^^

A Grófúr, fölnézett a könyvéből, a szemöldöke pedig a kölyök láttán, felszaladt, egészen a homloka közepéig!

- No, osztán minek keresel te engem? - Kérdezte a Gróf.

A fiúcska kinyújtotta koszos kis markát, amiben ott csillogott, az aranypénz.

- Eztet el tetszett veszejteni, én meg megtaláltam! Most meg gyüttem visszszolgáltatni!

Nem is kell mondanom, de azért mondom, hogy a Grófúr nagyon csodálkozott, ezen a dolgon. Emlékezett is, hogy elvesztette, de nem hitte vóna, hogy majd valaki, pont egy ilyen kis koszos kölyök "visszaszolgáltatja" neki, ahelyett hogy édességet venne rajta. Elmosolyodott. Van még tisztesség a világon!

- Hadd el fiam, nem kell az nékem, vidd haza, nagyobb szükség van magukná' rája.

A kisfiú még jobban bele fúrta magát a fődbe, hogy ne kelljen a grófúr szemébe néznie.

- Úgy tettem. Haza vittem, édeösanyámnak, de az aztat mondta, hogy adjam vissza! Én meg visszaadom.

Erre a grófúr már nem csak mosolygott, hanem kacagott is.

- Hát ha így állunk, neked adom! - Mondta, de a fiúcska egyszeriben rázni kezdte a fejét.

- Nem szabad! Az anyácska aztat mondta, adjam vissza, én meg visszaszolgáltatom, így ni! - csapott le az asztalra. Vissza adta. Már nem volt az övé... sose volt..

A grófúr, jóember lévén törni kezdte a fejét, hogy ha pénzt nem, mit adhatna a fiúnak, amivel meghálálhatná tisztességét, és jó lelkét, aztán nagy hirtelenjében felcsillant az uraság szeme, és azt mondta.

- No te gyerek, ha a pízt nem, mit kérsz cserébe?

A fiúcska, óvatosan felemelte a földről a tekintetét, és a Grófra nézett. A Gróf igazán nagyon barátságos férfi volt, meg lehetett már vagy 50 éves, nagy hordo hasa volt, és értelemtől csillogó, mogyoróbarna szemei, amit egy aranyszegélyes okuláré keretezett. Mit is kérhetne? Cukrot, játékot, csokoládét, Cipőt! Ó cipőt, hiszen sose volt cipője!

De végül nem kért semmit, nem kért cukrot, játékot,  csokit vagy cipőt. Lelki szemei előtt anyja jóságos arcát látta, végül csak annyit mondott:

- Egy vekni kenyeret...