A lélekbillentyű

Évtizedekkel ezelőtt még nem volt ilyen fejlett a technika, és nem tudtak ennyi mindent a világról, mégis sokaknak megvolt a saját elképzelésük. A városok sem voltak ennyire kiépítve, nem virágzott az infrastruktúra még a nagyvárosokban sem. Az orvostudományi kutatások is gyerekcipőben jártak egyes területeken. És akkor nem ejtettünk szót a falvakról…

Ha az ember falun nő fel, tudja, hogy az a hely teljesen más világ. Tiszta, nyugodt környezet, egy kisbolt, esetleg egy aprócska vendéglő, ahol ebédelni lehet.  Olyan hely, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki tud vagy tudni vél ezt-azt a másikról.

Egy ilyen kis faluban élt egy lány, aki kicsit más volt, mint a többi. Eleinte nem zavart senkit, hogy nem nyitotta ki a száját, sőt néha még dicsérték is érte, hogy nem feleselt a felnőttekkel…

Ám, ahogy cseperedett csak nem tanult meg beszélni. Mindenki várta, hogy megszólal, de nem így történt. Az a gyermek nem beszélt, nem játszott a többiekkel, mintha nem is értette volna, mit mondanak neki.  Iskolába sem járt, a tanács kiutasította onnan, mondván csak hátráltatja a gyerekeket, és zavaró az előre- hátra dülöngélő mozgása.

A gyermek szinte sosem nézett senki szemébe, de ha egyszer-egyszer megállapodott a tekintete valakiében, akkor is csak üvegesen meredt rá. Naphosszat otthon ült a sarokban egy széken, és dülöngélt. Néha hallatott furcsa hangokat, de ez inkább rémisztő volt mások számára.

Csak ritkán tette ki a lábát otthonról, s ha ez megtörtént az emberek gyakran kinevették, merthogy sokkal lassabban ment, és úgy járt-kelt, mint egy kísértet. Mintha nem is vették volna emberszámba.  A lány édesanyja egy szerény, tisztességes, madárcsontú asszony volt, de folyton betegeskedett. Minden nap imádkozott a lányért, de lassacskán kezdte elhagyni a hite, és úgy gondolta már sosem lesz normális.

Amikor megszületett, olyan boldog volt. Ő volt az egyetlen gyermeke, és minden reménye benne élt, főleg miután a férje meghalt a háborúban.  De mikor kiderült nem tud beszélni, gyászruháját le sem vette, azt mondta, a lányát is gyászolja, amiért annyira más, mint a többi. Úgy tűnt az asszony már élete végéig feketében jár majd.

Egyszer egy szép tavaszi napon a lány mégis kikelt a székből, a szomszédba ment tejért, mert az édesanyja gyengélkedett kissé. Megfogta a nehéz tejeskannát és elindult.  Tudta merre kell menjen, mert már járt ott, és azt is tudta, hogy a szomszéd egyszerűen megtölti majd a kannát és visszaadja neki.

A szomszédban egy öregember élt. Kedves volt, de nagyon szűkszavú.  Egyetlenegy öröksége a nagyapjától, egy zongora. Sokan mondták neki, hogy adja el, mert legalább kényelmesebben élhetne, de ő nem akarta. Azt mondta a nagyapja lelke a zongorába költözött, és minden billentyű egy –egy lélekbillentyű… Ha megszólaltatja valaki, az emberek szívébe boldogság költözik, és az, aki játszik rajta, feltárja a saját lelkét is.  Hóbortos öregnek tartották, és épp úgy pletykálkodtak róla, mint a lányról. De az öreg nem törődött vele, a lány meg talán fel sem fogta.

Amikor a gyermek megérkezett az öreg épp a házban volt, és a zongorát bámulta. Csak megállt az ajtóban.  A férfi percek múltán vette észre, de mint aki nem törődik vele, leült a zongorához és játszani kezdett. A lány most halott először zongoraszót, megijedt, mert nem tudta, mi az, vagy honnan jön. De aztán kíváncsi lett, közelebb ment és figyelt. Szemmel láthatóan tetszett neki, talán életében most először jelent meg mosoly az arcán.

Az öreg egy pillanatra abbahagyta, és magához intette a lányt.  A gyerek leült mellé a székre, és néhány perc múlva járni kezdett a keze a zongorán. A férfi maga is meglepődött, de hírtelen támadt egy ötlete. Valahol a lelke mélyén szerette és egyben sajnálta is a lányt, amiért annyira elzárta magát a külvilágtól. 

Nemsokára a két ráncos öreg kéz, és a gyermek puha, fehér kezei együtt játszottak a zongorán. Az öreg tanítgatta még egy kicsit, majd megtöltötte a kannát. Úgy gondolta nehéz lesz neki, így visszakísérte az úton. Az anyja meglepődött, hogy nem egyedül jött, azt hitte valami rosszat csinált, és már épp meg akarta szidni, de a férfi félbeszakította. Azt mondta a vasárnapi istentiszteletre mindenképpen hozza el a lányát.

Hamarosan eljött a nap, az asszony kissé félve öltöztette fel a lányt. De valamiért mégis megtette. Nem akart szégyenben maradni, de úgy érezte, ha végre meglátják, hogy tud viselkedni, talán elfogadják.  A gyerek lelkére kötötte, hogy egyenesen végig kell ülje a misét, nem rúgkapálhat, nem dülöngélhet és nem adhat ki furcsa hangokat, mert normális emberek ilyet nem csinálnak, és nem veszik jónéven ha ezt látják.  Nem tudta, hogy megértette –e, amit mondott, azt pedig végképp nem, hogy be tudja –e tartani, csak reménykedni volt már ereje. Bár már régen nem hitt igazán, most mégis úgy érezte, egy próbát megér.

Amikor megérkeztek a templomba, szinte mindenki szúrós szemekkel nézett rájuk, néhányan összesúgva kérdezték, hogy mit keresnek itt... Felháborodtak azon, hogy közéjük merte vinni a lányt, az a hír is szárnyra kapott, hogy a gyereknek fertőző betegsége van, ami felemészti az ember lelkét, és ezért ilyen üres a tekintete…

Kisvártatva megérkezett az öreg is. Csak ünnepekkor járt el templomba, így ő is nagy meglepetés volt. Tisztelettel köszönt az asszonynak, rámosolygott a kislányra, és megfogta a kezét.

A lány először kicsit félt, és nem értette, mit akar. Az öreg megállt, rá nézett, és rámutatott valamire a templom sarkában. Ezt már rögtön megismerte, mosolyogva követte hát az öreget.

A kislány leült egy székre, és játszani kezdett, a férfi végig a vállán tartotta a kezét. A zongora felcsendült, és a dal beragyogta a termet. A lány játszott, és mindeközben úgy mosolygott, mint még soha. A billentyűk hangjai boldogságot hintettek az emberek szívébe.

Az asszony, aki egészen idáig nem tapasztalt még ilyesmit, sírva fakadt. Könnyeit törölgetve hallgatta, ahogy a gyermek játszik, és úgy érezte érti őt, teljes szívéből érti… a lelkét! Most tudhatta talán életében először ennyire közel magához a lányát, mióta kiderült „ő más, mint a többi.”  Mindenki néma csöndben hallgatta a dalt, és figyelte a kislányt, aki most először beszélt hozzájuk a maga nyelvén egy öreg zongora segítségével…                                                                      

  2010

 (Részt vett a Mécs László Társaság pályázatán.)