art-tur blogja

Vala Másodjáték, mert így fogadtalak. Lehet azért buktál ki abból a világból, mely megteremtett, de nem tudott megvalósítani, én pedig azért buktam ki az enyémből, mert így érkeztél, és nem tárta fel magát azonnal az Elsődleges. De nem azért elsődleges, mert előretör, és nincs az a káprázatos forma, ami örökre lebénítaná tengerét. Hanem azért Elsődleges, amiért a tengerbe hullott angyalnak sikerül ideig-óráig lebénítani a tengert – akkor is, amikor már nem szirén. Hisz a tengerbe hulló angyal a becsapódás után természetesen azonnal elveszti szárnyait, és szirénné válva, megszerzi hangját, mellyel lebénítja és a magáévá teszi mit tetten ért.

Kivéve a tetten ért hiányt, mely elértéktelenített. Mivelhogy a hiány már nem a kivetített határtalan. S valószínű, ott érzed jól magad, ahogy és ahol vagy, s nem engeded szárnyát törni tengerednek, szerzett természeted. Ez jó, mert úgyis a szárnya törött világok vannak többségben. A látható világban. Abban a világban, ahonnan érkeztél, nem létezik a hiány, a költészet, a tenger. Lehet pont azért érkeztél, hogy megteremtsd a hiányt, a költészetet és a tengert.

De ahogy a tengerbe hullva megszerezted természeted, már nem választhattam a hiányt, bár nem volt, nem látszott más alternatíva, hisz magamra szabadítottam a határtalant alakossá váltani tudó képzeletemet, hogy a természetet elfojtva, valahol, valamiben és valahogy élni lehessen, csupán azért, mert vala, előbb vala Másodjáték érkezésed.

A hiány pedig már nem az, ami volt, amikor is határtalan kereteit ostromolta vele a képzelet, így próbálván magát kiteljesíteni és megvalósítani. Kivetített világaiban tartott, de nem tudott megtartani. Mert csupán fantasztikus volt. Fantasztikus volt...de mikor nem fantasztikus a képzelet? De nem több, nem megtartó, hisz az örök nyugtalanító. Hisz ha van, semmi nem akadályozhatott volna meg abban, hogy két szárnyra szeld a világegyetemet, magadra öltve, te tölts ki vágyaiddal, másféle szárnyaid legyenek, és egy olyan világba vigyenek, ahová valóban menni szerettél volna, akkor még a tenger fölött.

De lehet hogy pont arra van szükséged, arra vágysz, hogy elengedjelek. Hogy ne mind rólad beszéljek, sziréned, a fogva tartó tengered. Hanem hogy újra szabaddá, Elsődlegessé válhasson a tengerbe hulló angyalt teremtő képzelet...

hogy beleremegsz, azt sem tudod, félsz vagy fázol. A jobbik esetben, mert a lemeztelenítés önvédelmed felszámolását is jelentheti, mert nemcsak félsz és fázol, hanem beléd mar az iszony, hogy ez már a vég előzménye. Mondjuk azért mert nem tudtál urrá lenni egy adott helyzeten, melytől vereséget szenvedtél, és lényegi elemed foszlott szét. A saját gondolat gondolkodás terméke, ahogy birtokba szeretted volna venni a világot. Talán a szellemed által, amely leképzi, és kellőképp elvonatkoztatja a világot a birtokbavételre. De ha a világba lehelt szellemiség csak gondolatiság, és jön az a lemeztelenítő saját gondolat, amely önvédelmed felszámolását jelenti, ha még lehet és tudsz, kapaszkodó után nézel. A kapaszkodó egy meg nem írt vers címe lehet: A fára telepedett kis fehér fóka. Nem írtad meg, mert belebonyolódtál olyan dolgokba, amely kiragadni szeretett volna világod szellemiségéből. Mi is a szellemiség? Ami sugározza azt az ionizáló igazságot, amelyért élni tudsz. Persze van, hogy beengedsz sajátodtól eltérőt a gondolkodásodba, mert erre vagy kényszerítve, vagy pedig azért, mert érzéseid, beidegződéseid, érzelmeid erre ösztönöznek, és nem tudsz ellenállni ösztöneidnek, amelyek pedig figyelmeztetnek, nem lenne szabad foglalkoznod olyan dolgokkal, amelyek tőled szellemidegenek. Azaz azok a dolgok nincsenek kellőképp elvonatkoztatva a világtól, hogy legalább gondolatiságában értelmezni lehetne. Ahhoz hogy gondolatisága számodra tetszetős vagy legalább elfogadható legyen, szinkronba kell lenni elvonatkoztató képességeddel, azaz hogy mennyire tudtál behatolni a világba és annak magvába. A világba történő behatolás iszony, hisz a kezdet előzménye. Mivel megkísértett a vég, tudni akarod az előzményt. Most ha az ember azt mondja, szingularitás, akkor a legtöbben felszisszenek, és nem olvassák tovább ezt a gondolatfejtést, amely az énfejtés szintjére ugrott egyetlen szóval.

A szingularitás a teremtés előtti világtalanság, s ami felszámolta, megszüntette, az a Teremtés első pillanatának egyik frakcionális része: "A nagy robbanás során ún. szupernehéz X-részecskék keletkeztek. Ezek a részecskék csak a legelső pillanatokban voltak jelen, hamar elbomlottak kvarkokra és antikvarkokra. Mivel a bomlásuk kvantummechanikai jelenség volt, bizonyos értelemben a véletlen is befolyásolta. Így valamivel több kvark keletkezett, mint antikvark. A fizika megkülönböztet anyagot és antianyagot. Minden részecskének létezik antirészecske párja. Például az elektron antirészecskéje a pozitron, amely ugyanakkora tömegű, de pozitív töltésű. Amikor egy részecske az antirészecske párjával találkozik, mindketten megsemmisülnek, annihilálódnak. Energiájuk sugárzás formájában terül szét az űrben. Ennek a jelenségnek a fordítottja a párkeltés, aminek során sugárzásból egy antirészecske és egy valódi részecske keletkezik. Ez a jelenség játszódott le a korai Univerzumban is. A sugárzástengerből folyamatosan alakultak ki kvarkok és antikvarkok, de ezek nagy része azonnal megsemmisült és visszaalakult sugárzássá, fotonokká. A Világegyetem tehát 10-32 másodperc elteltével kb. a 10-6 másodpercig egy kvarkokból, leptonokból, fotonokból álló leves volt. Ekkorra azonban úgy lehűlt a hőmérséklet, hogy újabb kvarkok, illetve antikvarkok már nem tudtak képződni. A meglévő anyag és antianyag kölcsönösen megsemmisítette egymást. Fennmaradt azonban minden olyan kvark, amelynek nem volt antirészecske párja. Ezekből a 10-6 és 10-3 másodperc közötti időszakban nukleonok, azaz protonok és neutronok formálódtak. Kialakultak tehát az atommagok építőkövei."

A szupernehéz x-részecskék megjelenéséig az előzmény nélküli szingularitás iszonya uralkodott. A lemeztelenítő saját gondolat ebbe a világtalanságba vetett vissza. Nem tudni, miért iszonyodsz, talán azért, mert nem tudod elvonatkoztatni magad a szingularitástól. Ahhoz, hogy el tudd vonatkoztatni magad tőle, képzeletre és képzetekre van szükség, meg kell teremtened azt a világodat, amelyben és amelyért élni tudsz. De nem elég, mert az ilyen világ öncélú lehet, amennyiben nem vagy olyan ostoba, hogy nem érdekel ez az egész, mert nem érted vagy előítéleteid vannak, részrehajló vagy azon világod iránt, amelyet a magadénak érzel. Az ostobaságot nem az jelenti, hogy nem tudsz a tőled eltérő világba behatolni, nem tudsz bejutni az elvonatkoztatás azon iskolájába, ahonnan a világ feltárja magát a szellemed számára. Hanem azt, hogy nem akarsz bejutni, mert az a világ, mellyel történetesen már rendelkezel, elég számodra, vagy egyszerűen már úgy unod, hogy nem tudsz kitörni belőle, és ezért nem marad számodra más, tagadod, és ebből a tagadásból születik a világod, az engesztelhetetlen hited, az örök szingularitásod. Mindent tagadsz, ami az ostobaságodtól elvonatkoztathat. Még az anarchiát is, hisz ez a káosz járuléka, és neked nem kell már a káosz származékaiból, a mozgásból és a zajból. Úgy és azért élsz világodnak, hogy tagadod. Ha tökéletesen sikerül, akkor nem tagadod meg önmagad. Lényegtelen hogy még létezel vagy nem: de iszonyodni lehet tőled.

Na most, az ember iszonyodik akkor is, ha betör annak központjába, és a képzet és a képzelet ennek járuléka, ebben ölt testet, egy rémvilág megtestesítője. A tudattalan szörny megjelenése. Amiből az antik kultúra istenvilága képezte magát. Persze ennek az istenvilágnak ezért állati tulajdonságai voltak, ennek leképzése volt. A domináló állat(i)képre szabott hatalmi hierarchizálása. Persze lehetne kultúrának, civilizációnak is nevezni, de a civilizáció lényegében nem más, mint barbarizáció, a barbár ösztönös menekedése a kihívó tudat és a támadó értelem ellen. Ennek neve a kultúrbarbarizmus, azaz a tudat iszonya alóli menekedési kísérlet. Az emberben élő állat mindig pánikba esik ha valami veszélyezteti ösztönlétét. Nincs kizárva, hogy az iszony mint a képzelet és a felsimerés terméke, magának ennek a folyamatnak a járuléka. De nem ez a fontos, hanem az, hogy amikor lemezteleníti magát az ember, a félelem és a fázás az iszonyig mar, akkor egyszerűen megjelenik a körtefán egy fehér kis fóka, és nem tért verslétre.

Mert nem azért jött, hogy okát fejtse, nem azért, hogy jelenéssé váljék. Az oka azonban ettől fejthető, hisz nem az a kauzalitása, hogy a dolgok nem fejthetők versben. A jelenség címben mutatkozva old, a kifejtővers elmarad. Már nem tud lemezteleníteni annyira, hogy nudja bármit is jelentene annak számára, aki igazából kénytelen a versek mögött élni vagy elrejtőzni. A vers, mint szubjekció, erre nagyon alkalmas, a költő észre se veszi, hogy meztelen. A vers pedig azt nem, hogy fraktál. Ez megint egy olyan szó, hogy aki eljutott idáig, még az is nehezen érti, milyen a vers, mint fraktál. Nos, az emberi agy maga is egy fraktál: "az emberi DNS, noha rengeteg információt tartalmaz, közel sem tartalmaz elég információt ahhoz, hogy az emberi agynak a teljes leírását tartalmazhassa. A DNS egyszerűen nem eléggé komplex az agyhoz képest. Ám a titok megoldódni látszik. A természet egy trükkhöz folyamodott, és a káoszt hívta segítségül: a DNS nem az agy leírását tartalmazza, hanem az agy elkészítésének a szabályait". A vers létezik mint princípium, és létezhet mint fraktál, azaz címétől megfosztva.

A címétől megfosztott, meg nem írt vers valahol a tudatalattiban bolyong, és beteges képzeteket, szorongásokat teremt, mint ami létrehozta. S hogy ne hozzon létre neuraszténiát vagy depressziót, le kell mezteleníteni, hogy egy saját, egységes gondolat legyen, de nem fraktál, mint az agy. Az agy a DNS-hálózat fölött uralkodik, ami létrehozta. A vers genetikai alapja egy másik vers, amely sorához mérten az őt megelőző vers fraktálja, telis-teli sokismeretlenes kifejezéssel, vagy ismerős, ám tekervényesen összefont fogalomhálózattal. Van olyan vers is, amelynek rendszere, korszerű mondanivalója van, a keresés, megértés egyik személyes útja, de korántsem szinguláris, és nem kódolt virágnyelven íródott. Van megfejtő kódja, igaz, még ennek birtokában is csak annak sikerül megérteni, aki rendelkezik a kellő ismeretekkel. Tudományos kérdések sajátos művészi eszközökkel történő megközelítése. Melyek ezek a tudományos kérdések? Egy új tudományág kezd kibontakozni, amely egy jelenséget, a káoszt, a fraktálokat, a nemlineáris megnyilvánulásokat tanulmányozza, vizsgálja, értelmezi, a matematika és a természettudományok összevonása által, és implicite, úgy a nem euklidészi terekre is kivetül és hat, mint a szellemi-spirituális fogalmi és fogékony énre, megnevezéssel, képzetekkel és feltárással megvalósítva illetve tudatosítva a lélek és lelki kiterjedését. Azt a verset egy déenséként lehet fölfogni: a megismerő és a felismerő szellem és az önön szubsztanciájába törő, így metafizikájának lárvájából kibújó lélek biocönózusa. A tudat behatol a feltárható ismeretlen titkaiba, s e feltárás azonban identitásának vesztesége is, és a képzeti készség és képesség létrehozza autentikus létéhez szükséges metaszubsztanciáját.

Mondjuk ez a felfedezés és vers.

mert nappal bolygó, éjjel csillag. A csillagpálya azonban nem a világrendbe történő beiktatás, hanem ahogy a fény színre viszi vagy elrejti átváltozását. E tulajdonsága az egyetlen, ami benne szuverén. A direkt megfogalmazás nem éri el átváltozásának logikáját. Mert átváltozásának logikája az, ami a misztikus éjből kimásolja. A vákuumban nincs súrlódás, ez adott helyzetben misztériumát kelti. De nem nappal vagy éjjel, mert ez a fény hiányának és jelenlétének diagramja. A vágy- vagy képérzékenység árapálya. De nem ahogy kéjversekben megnyilvánulhat, fantazmagóriák tapasztalata, amelyben a szövegtudomány, a nyelv a képkeltés alárendelje. Hanem ahogy égövi indukciója van, de nincs kifejezése. Összefüggései vannak, amelyek átitatnak. Ez arányainak gyakorlata, csupán hatása alá kerít, de nem tud meggyőzni, hiába divinális. Képzeti retorikája van, ami természetesen a káosz modellje, de nem ez hordozza maximáját, hanem a redukció. A modell nem a világát képezi, nem tudja előre vinni, s pont ezzel győzi veszteségeit. Mint ahogy a vágy, amely mindig tapasztalati dolgok függvénye, s így válik aránytalansággá, azaz a redukció modellbe visszatérve ért célt. A vágy csillagjegyei a körforgás predesztinációja, mert ami nappal bolygó kering, éjjel csillag. Nem spirál, a tapasztalat valódi aránya. Persze itt egy alapvető ellentmondás van, mivel a vágy a lineáris érzés matematikája. A nem matematikai vágy az eukledészi téren kívülről táplálkozik, az érzés és az érzék, mint csupán árapály, képtelen megkövetni. Ez azonban a tapasztalat másik aránya: hold, kisebb mint a bolygó, mégis éjjel-nappal csillag…

 dolgok elkülönülnek állapotuktól, mint például egy szabad verset ahogy megfoszt jelentőségétől elszavalása vagy megzenésítése. Bár e két jelenség korántsem ugyanaz, és nem is a különbség a fontos, hanem az érzékelés megnyitása, amelyben az állapot élmény, az elkülönülés pedig katartikus(lehet). Persze drámai következménye is van, mint a káosz szabotázsa, de ezt már nehezebb felmérni. Nem azért, mert a teljes implikáció szükséges, hanem mert szétzúzódik az idea, mint annak a szabad versnek az esetében, a szavalás vagy a megzenésítés a vers szimbolikus kiüresítése, mint a költött, hústól elvonatkoztatott szerelem. Az olvasó és a költő nem érzi, szabotázs történik, mert az érzések a fogékonyság felső fokán szerveződnek, az érzékeket azonban a hang és a zene kisajátítja, az élmény a verset a saját szabadságának történtelenségébe veti. De ezek nem a vers, nem a gondolati jóga szabadsága, szinte azt lehetne mondani, a hang és a zene szisztematikus terrorja, amely a jelentést elkülöníti önmagától, a jelenésétől. Maga a szabad vers nem tűri el sem a szavalását, sem megzenésítését, ezek csak a szimbolizmusát keltik, mert ezek szétzúzzák archeológiáját, mert túlságosan elvonatkoztatja önön szabad, kötetlen jelentésétől, beleveti a klasszikus függőség és kötöttség zúzdájába. A klasszikus verselési mód nem tud már önmagától elvonatkoztatni, lényegében ez jelenti klasszicizálódását, hisz kizárólag meglévő dolgokhoz kötődik, telítődik, nem képes spirituális érzékelést megnyitni. Mondjuk ahogy az újnak nevezett világban az én a helyét és szerepét keresi, önmagát, de nem találhatja, ha benne nincs új, képtelen elvonatkoztatni magát a klasszikus hegemóniájától, nem tud elkülönülni állapotától, helyzetétől, amelybe önmagát vetette, ami miatt unalmassá válik, mint szinte minden, ami az esztétikai szofisztikával és a nyelv(anya) archaikussággal alátámasztott. A szabad vers az egyik pillanatban megszületett, de a másikban már nem az Önmagát Idéző Esemény, ez a klasszikus vers törvénye, hanem az Önmagának a Káoszba történő vettetése. Persze, ez a Káosz nem azonos az anarchiával, mert képes ideáját megőrizni. Erre a klasszikus képtelen, egyetlen, amiben nyitott, az esztétikai szofisztika.
De nem a versről, hanem a dolgok állapotuktól történő elkülönülésükről lenne szó. Persze, maga a szó is elkülöníti állapotától a dolgokat, ezért kockázatos vállalkozás. Felemás, mint például a demokrácia törvényekkel történő definiálása, de nem demokrácia, valami más kell ahhoz, hogy a dolgok egybeessenek szimbolikájukkal. A képzelet és a valós szétzúzása, de nem dialektika által. Sokkal eredményesebb volt mondjuk a fűszoknya, ami lényegében a nemiség ideáját teremtette meg.
Tehát ami fontos, és ami szabad, az a két pillanata alatt születik, valószínűleg látszólagosan, a látszólagosság a termő és a kifosztó idő viszonylagossága. A káosz szabotázsa, megnyitni az érzékelést a nem létező előtt. De nem!, nem az, amire gondolsz: nem a vágyról van itt szó. Hanem arról lenne szó, hogy a dolgok olykor miért különülnek el állapotuktól, de úgy, hogy nem idéznek eseményeket. Persze, az ember ennek kapcsán a lázadásra vagy a forradalomra gondol, vagy a jobbik esetben a lélekre.
De nem az, hanem a káosz és az anarchia végleteibe vető, de ugyanakkor ennek határait szabó, a kegyelmet kioldó szikra, amely lehetővé teszi hogy a dolgok olykor elkülönülhessenek állapotuktól. Ami nem tud elkülönülni, az nem több, de nem is kevesebb a klasszikus enyészetnél.
Abban a világban, ahová az ember vettetett, klasszikus pedig nem létezik, csak mint esztétikai szofisztika, s ott a költészet túlnő a (szabad)versen: a pokolba mártott szerelem. A másik pillanat már a megérkezés: sivatagba vetett próféták és szentek. Oda, ahol az állapotok már nem esnek egybe a dolgokkal, a szabad két pillanata. Az egyikben még rab voltál, azaz a pokolba mártott szerelem, a másikba már szabad. De nem a szerelem, nem a pokol, nem a próféták, nem a szentek szabadítottak fel. Hanem az vagy, akit a szikra az egyik pillanatban elkülönített önmagadtól, történésedtől, történeteidtől, enyészetedtől, központi magodtól, a másikban meg önmagad, történésed, történeteid, enyészeted, központi magod köré erőmeződ született tőle.
De nem kapod ingyen. Keresned kell. Nem kapod ingyen, mint a pokolba mártott szerelmet, amelyben, ha már így alakult, kápolnádat keresed. Ha pokolba mártott, és mered keresni, megtalálod. Olyan, mint a felhők fölötti kereszt. Szívedből, lelkedből faragod, amikor azok már nem a tied, de már nincs ára. De nem a szíved és a lelked az ára, ezek a szimbolikus világé, amely a felhők alatt maradt. Ugye szimbolikus? Persze hogy az! Minden szimbolikus, amíg nem tudtál elkülönülni állapotodtól. Mert mondjuk nem engedték dolgaid, s dolgaid tárgya vagy, pokolba mártott szerelem, megfosztva önön kápolnájától. Nem tudod elengedni dolgaid, tehát szerelmedet se, mert a vers, a vers, a szabad!… a szabadság szimbóluma. De nem elég, mert mint minden szimbólum, ha nem vagy benne, nem lehet szabad. Szabad akkor lehetsz, ha már meg tudod nyitni azt, amibe még nem vagy benne…

igazolja, hogy leszámolj magaddal, s megteszed. Lakatlan eged szívesen elfelednéd, most, hogy a másik már elenged. Elragadásra vágytál, de nem bírtad elviselni a határtalanságot. Mentséged, hogy nem az egek, a földed igazol. Lakott eged nagyrészt mentesít kételyeidtől. S különösen az, hogy már nem vagy választásra kényszerítve. De ha lehetne, bérbe adnád lakatlan eged. Nem a racionalitásod miatt, csak azért, mert kényelmetlen elviselni, hogy az embernek egy lakatlanul pangó ege legyen. Amely határtalansága biztosítéka lenne, de a valóságban kísértő, földed értékét veszélyezteti, amelyért megharcoltál.
Megharcoltál azért, hogy leszámolhass magaddal. Mivel győztél, nem ismerheted a veszteséged. De nem más kell ismertesse veled veszteségeid, elég ha nyereségeid igazolhatod, s ezzel: igazolnak. Nem képletesen, mint a használt szimbólumok, mint egek közt földed, mert ezek nem léteztek sem a metafizikai, sem a fizikai világegyetemben. Talán sejtelemed volt róla, hol fakadtak létre, a határtalanság melyik világegyetemében, amely születése idején elragadott. Most, győzelmed idején kiteljesedni készül, s ebben immár nem gátolja veszteség, a használt második személy, az elengedett. Kivonva a képletből, pár idegsejt-fürt az, ahol két ég közt földed termett. De hogy milyen csodák történhetnek bennük, az már a veszteség nyeresége. Mondjuk az, aki nem engedi, hogy az ember felnőtt legyen, pusztán azért, mert te felnőttél.
Ott, ahol mindez születik, már nem kell igazolni, mert más a tudás természete, az ismeretnek nincsenek határai, csak képlékenysége. Persze, ez a határtalanság rizikóit hordozza, de már nem vagy olyan bátor, hogy tényét elfogadd, szembe merj nézni vele, kihívásnak vedd, megismerni általa az elragadtatás fokozatait, ott, ahol nem a skalpját költi a világ. Ott igazán nem is létezik a világ, mint mondjuk központi vagy periferikus hírgyár. A hírnek nincs jelentősége, mert azokban a fürtökben a hírvivő anyagok telíthetetlenek. A telítődés fokozatait ismered, mint szerelem, szeretet, ahol képletekbe lehet rögzíteni a spontán érzelmi történést. De nem azt az érzelmi töltődést, amelynek határtalanságát részben megismerted. Miután gyökeret engedtél földedbe, s minden talpalatnyi helyét kisajátítottál, hogy feltétel nélkül lakhasd, be ne törjön az ismeretlen, ami közösködésre kényszeríthetne.
Azonban, annak akarata, hogy feltétel nélkül lakhasd, egyben feltétel tárgyát képezi. Nem lehet azt mondani, hogy elkülönülés, mert ez is csak egy olyan formula, mint a szerelem, amelynek nevében leszámolsz magaddal. Mert alapjában véve földed biztonságod. S mint ilyen, természetesen most már szimbolikus, képletes, mint mindaz, ami az elragadás alatt van.
Persze, ha most azt mondod, befolyásolni akarlak, elbizonytalanítani, akkor lehet, megharcolt győzelmed is csak jelző, amivel illetlek, s hírzárlatot rendelsz el, mert lényegedben vádollak. De nem vád, csak tisztázom, hogy a lakatlan eget miért nem adhatod bérbe. Mert nem állhatsz oda ismeretlen elé, s mondod neki, van egy lakatlan eged, amelyet bérbe szeretnél adni. Az ismeretlenek veszélyes kérdéseket tehetnek fel ezzel kapcsolatban. Látod, nem befolyásolni és elbizonytalanítani akarlak, hanem megmagyarázni, nincs biztonságban földed, amíg egyik eged kiadó. Nem azért, mert eged és földed így vagy úgy született, hisz tudod, soha nem törtem az abszolutizmusra. Mert ez a kizárólagosság feltétele, s messze nem kizárni szeretnék.
Elragadni sem, miután megismertem a következményeit. Talán hihetetlen, de az vagyok, akit elragadtak azok a fürtök, ahová úgy törtem be, mint akinek a boldogságért mindent szabad. Pedig mindent megad, még azt is, amit nem szabad. A nem szabad azt jelenti, nem lesznek egeim, földem. A szabad lenni pedig azt, hogy ennek dacára osztogathatom. Ott bennem történik, de nem biztos, hogy ott születik meg. Nem tudom, mi minden más van ott, mi történhet, mi teremhet, mi születhet, ha behatolok oda, éshogy mennyire vagyok én, mennyiben az én birtokom. Mennyiben vagyok én, mennyiben a Fürtök Akarata. Egyedül az embernek nem lenne szabad behatolni még önmagába se. Félelmed az elragadástól ezért jogos lehet. Mondjuk egeimben és földemen élsz, de ez csak egy kijelentés, nem a szabadság akarata, mely, ha te mást akarsz, hiábavaló.
A szabadság akarata az is lehet, hogy az ember kiáll egy ismeretlen elé, s kijelenti, van egy lakatlan ege, szeretne-e a társbérlő lenni…