arkaitosz blogja

sejtelem

 

a nap lenyugszik

 

            lassan elsötétül a tükör   elhalványul a falakon a Mickey Mouse minta   ki-ki nyugalomban   alszik a virág, a rét, a víz halai a Duna lágyan mossa medre partjait   rajt’ kövek gördülnek alá lágyan ringatózva   új hullám támasztja a hídjaink falát, megremeg belé az ácsolt szerkezet

            sima szellő vonul a városon   lámpái felgyúlnak isteni fénnyel világítani a poros, kihalt, kísérteties budai utcákat   az utolsó villamos is elindul   megfáradt emberek zötykölődnek a kihalt várossal szemezve   egy asszony szatyorral, benne újságok, amivel takarózhat   arrébb egy szakadt punk srác kábul koncert után

            körben él a tűz, sejtelmes fényei angyali hangokkal tisztáznak, s az ördögi illat lilára lakkozza a feketéllő fákat    repülőgép zúg, teste rezeg, a pilóta kábán figyeli a műszereit, előtte felhő, mögötte egyre rövidebb árnyékot vet a felkelő Hold   a távolból felsejlik egy új front, kéken cikáznak gyilkos villámok mennydörgés robaj   zúgolódik a nádas   a föld alól rejtélyes ördögfiókák trilláznak   tanáruk a felhőkön ringatózik s fújja a taktust – leüti a hangot   egy kutya ugatni kezd s mélyebb hangok töltik be a nyári éj levegőjét    új halál    régi élet   a Big Ben lassan elüti az éjfélt   az öreg kontinens halkan lélegzik   be-ki   be-ki   s a városok a jövőbe kelnek

            arccal előre fekszik a világuralom   óceánon túli föld az ősi Pangea legfiatalabbja s most tőle retteg a világ

            egynéhány hajó úszik célja felé   delfinek sirályok követik a   búgó hajócsavar elkerüli az évezredes korallokat, s apró planktonok súgnak köszönetet, hogy otthonuk kíméletet nyert

            az atmoszféra megmozdul: csapás érte   ördögi ultraforró napszél hullámok bombázzák  a mágneses tér úgy hívén nyugalmát, kisebb kődarabot vonz magához, s a Terra éjszakai égboltján távoli fénypont izzik másodpercekig   majd ismét körbefonódik a határtalan idő

            új kráter tekintget a Hold égboltjára, s nézi a távoli kék bolygót   friss seb még, por szállja keresztül   a messzi nap bevonja fényével, amaz sugárzódik  a végtelenbe

            valahol egy nem létező mégis halhatatlan világból útra kél egy lélek – a kék bolygó irányába tart   szeretetére és gondolataira nagy szükség van egy apró kis Kárpátokbeli országban   a lélek már nagy utat tett meg:   azelőtt apró szubtérrészecske volt valaha az idők kezdetén   első élőlényként a Földön telepedett meg   később szeder vált belőle, apró, lédús termését szende mackók fogyasztották   fává változott   hatalmas mammutfenyő az érintetlen északamerikában   ágai a fény felé törtek   gyökerei megállíthatatlanul fúródtak az életet adó egészséges talajba   árnyéka apró állatkák hálás otthona volt egykoron   hajnalonként zúzmarás levelei csillogó jelekkel fényesítették meg a csendes erdőt

            esztendők ezrei eltelének s a fa szálegyenesen állta a nagy idők próbatételeit, viharokat, tüzeket, aszályt, s árvizeket    lelke azonban nem eme létre teremtetett   mint jólelkű cselédlány, teltek napjai itt e Földön, megtalált s felnevelt egy beteg gyermeket    lelke a lánynak ismét jobbat érdemelt   most újra fejlődhet – hisz minden lélek erre törekszik   a távoli Nirvána hívogató dalai csábítják s a lelkek egyre ékesednek   a mi kis lelkünk már közel jár a célhoz   tudja: minden akadályt le fog győzni, nehézségeit megoldja   a természet szülötteként fog élni ismét   nirvánában helye fenntartva   örök boldogság lesz osztályrésze

            a lélek továbbhaladt a Tejúton   a Lófej-köd épp abrakolt   az Androméda egy csillaga hamvába holt   szupernovafénye csak száz és száz esztendő múltán ragyogtatja majd meg a boldog planéta égboltját

            az Univerzum végtelen világában, hol értelmét veszti a tér és idő, egyenes sugár van születőben   több száz bolygó s csillag együttállásra készül   nagy dolog ez  hisz ilyenkor kivételes elmék születnek   a létrejövő kozmikus egyenes irányt mutat az utazó léleknek   a monolit megremeg   előtűnik a fény   a por szálldos   a kozmikus hangok fényfüstöket nyelnek   egy üstökös lassan elhagyja a Tejutat   dombjain a meleg okán felforrósodott életre kelt víztömegek most újra évmilliós sötétségbe merülnek s megfagyva szemlélhetik a múló világokat

            a Mars és a Jupiter közti kisbolygók közül most három összeütközött a robajt elnyelte a szubtér   levegő nincs az űr sötétjében – hang se szállhat

            együtt állnak a planéták   a lélek útra talált

            a tükör felsejlik a végtelenből   Mickey Mouse ismét vigyorogni látszik a mályvaszín falon   a Duna éled halai ívni indulnak   a hidak istene ezüst kardjával lecsap   a hullámok ördöge szüntelen erővel mossa a Sziget partjait

            valahol egy budai kórházban felsír egy újszülött   „gyönyörű kislány, kedves Éva, gratulálok!”   a nő szívéről szakadt kisgyermekét ölelve boldogan tekint az  ablakokra, ahol a nap aranycsóvákat fest a jégvirágokra   a lélek célba ért

            a város felébredt   új élet született a halott fényből   főnix dalol – poraiból újjáéledt     a kislány, a lélek nagy dolgokra született,   a kórház párnái tollas álmot alszanak   a hajnal eljövén új reményt varázsol halott szívekbe

 

a nap felkel

                            Sivatagi vész

 

Homok  telefújja, keretezi arcom

A karaván tagjait kegyetlenül hajtom.

Távol van még tőlünk a várva várt oázis

Életemnek fénye kialudhat máris!

 

A hajcsárom Te vagy, Te nyomorult élet

Beléd veszek nap mint nap, vérem a Te véred!

Sikamlós az agyam a lehetőségektől.

Veled tartok mégis, félve az esőtől.

 

Nyomorult egy világ, irgalom nincsen

Jön felénk a vihar, ellenfele sincsen

Ments meg minket Angyal, esdekelve várjuk

Szívünk Feléd megadással Örökre kitárjuk!

 

Gyere felém, Édes, kövesd a kürt hangját

Erre visz a vihar szeme, lelkedet ne add át

Várj rám az oázisban, Tiéd leszek végre

S a sivatagi vésznek mindörökre vége!

 

Arkaitosz

2008.04.28.

Eger

                             Áruló szél

 

Merre vitte szél elporladt testem sikamlós atomjait,

Arra szállhat a lélek, meglelve arcának szétfoszlott máglyáit.

De vajh, lám amott a tűznél zsenge álmok alszanak,

Karjaikban egykor volt szerelmek emlékei nyugszanak.

Sohse volt oly tiszta az érzés, mi szétfeszít,

Mint most, midőn agyam izzadt berkekre süvít.

Álmodtam én sokszor holt lelkek paradicsomát,

Hol véges életek százai gyilkos táncukat járták.

Ám amerre én megyek, arra keselyű száll majd.

Kivájja szemem, s elfelejtem bút, bánatot, bajt...

Égszínkék

 

 

Idők sokasága letelhetett már, mióta ott feküdt. Mozdulatlanul. Kezét, lábát szétvetve a rideg kőpadlón. Éles köveken, amik ugyan hidegek voltak, mégis izzó zsarátnokként égették bőrét. Forró, elviselhetetlen lüktetés, minden porcikáján egy egy haragos tűszúrás. A kavicsok a földön több helyen felsértették bőrét, mely ettől áttetsző szürkére vált, holott eddig koromfekete volt. Úgy érezte, izmai tonnányi súllyal nehezednek törött csontjaira. Kőbe zárta a hideg, mely közben mardosó forróságot hordozott. Nem értette, hogyan élhet még. Olyan szenvedélyek rabjába esett, ami eddig ismeretlen volt számára. Hideg gyűlölet, utálkozás, szánalom, hitetlen elfordulás.

Ismét az ájulás környékezte. Ám ez az ő helyzetében megengedhetetlen történés volna, úgy érezte. Valahogy fel kell állnia. Törött csontjai egy intésére összeforrtak. Csodálkozott ezen, a test nem az övé volt. Nem volt szüksége rá, de használta, hogy néha járhasson közöttük. Azok között, akik most haragosan, dühtől elvakulva megtagadták őt, és elveit. Hálátlan csőcselék, formálta lelkével a szavakat, de senki sem hallotta.

Rátenyerelt az égető, s egyszersmind jéghideg kövekre, hogy feltornázza magát ülő helyzetbe. Egyszerre, mint dühödt álomképek, víziószerű látomások öltöttek testet elméjében. Hatalmas ostorcsapás, könyörtelen, rideg kezek, melyek nem léteztek, csupán megjeleníteni kívánták számára az elképzelhetetlent.

Annyi év után, annyi sikeres, eredményes év után ellene fordultak. Mi történhetett? Agya lázas táncot járt. Talán elérkezett a pillanat, amikor az ember már nem gyilkolhat tovább? Amikor már egy porpamacs is többet ért egy emberéletnél, mit számít már az erkölcs? Hűség, becsület, remény, szeretet… Szép szavak, de számára nem bírtak jelentőséggel. Az ő időtlen idők óta meglévő lelkében ezeknek a szavaknak, s az általuk hordozott jelentéseknek helye nem volt. Éjfekete szeme mindörökre zárva maradt a gyengék jajveszékelése, a gyávák könyörgése, és az elesettek halálhörgése előtt. Mióta élt, mióta lelke a világon bolyongott, mindig talált magának pár falat üdítő gonoszságot. Egy gyenge lelkű nő, aki egy tiltott gyümölcsből szakít, a testvér, ki megöli vérfivérét, a dühödt nép, mely halált kiált arra, aki vezeklésével megmenthette volna őket Őtőle, a szigorú végtől. Reverendás, süveges álarcosok, akik gyermekeket küldtek halálba egy nem létező Jó ügyéért. Egy ember, aki saját éleselméjűsége megszállottságával egy egész nép ellen gyűlöletet szított.

Ő mindig ott volt. Beleásta magát a könyörtelen lelkekbe, és a mélyben pislákoló utolsó emberséget is kioltotta belőlük. A sötétségből, pusztításból, halálsikolyokból táplálkozott, hisz ő maga is az volt. Valaki a világban mindig akadt, aki táplálékául szolgált. Akár egy gyermek, aki tettével tisztában nem lévén, felgyújt, s megerőszakol egy ártatlan leányt, a politikus, ki itallal telve lefeszített kisfiát becsteleníti meg. A rendőr, ki bőrszín szerint üt, osztja a halált. A fanatista, aki hisz, de nem lát, s azzal, hogy embereket halálba küld, önmagát veszejti el csupán, mert végül mindannyian az Ő táplálékává váltak. Épp ezért hatalma egyre erősödött, már mindenki lelkébe befészkelte magát a Gonosz, a hajthatatlan ölni akarás, saját fajtája ellen acsarkodó, kapzsi gyűlölet. S mint mikor a pincér a kiürülő pohárba újabb adag pezsgőt tölt, úgy lett egyre több, és több a halál. Már ő maga sem tudta hova lépjen, kinek egyengesse útját.

S végül, mikor már a vég a tetőfokára hágott, megjelent egy ember. Ő még sosem találkozott ilyennel, és tudta, nem is fog soha. Annak az embernek a lelke ugyanolyan sötét volt, mint ő maga. Nem értette, hogyan lehetséges ez, osztódna a halál? Az az ember szinte önmaga volt. Nem kellet beléköltöznie, kiölnie a szívet, mert nem volt szív, csupán éjszerű sötétség volt, s egy cél, egy eszme, ami kioltott minden emberi érzést szívéből. A Halál nem tudta, mitévő legyen. Hosszú évezredek óta ott élt az emberek bensőjében, ám most tanácstalan volt. Ez az ember a sötétségével egyszersmind az ő legyőzésére törekszik. Meg akarta találni a Halált, hogy őt is megölje. Szüntelen kereste, önmagából akarta életre hívni, hogy aztán mindörökre kiirtsa, hogy végül ő lehessen a halál. Nem érthette persze, hogy mindez lehetetlen, de akkor is veszélyes volt, ahogy két halál tevékenykedik. Az embernek azonban volt egy bűnös viszonya egy lánnyal, akit valamiért nem ölt meg az együttlétek után. Talán nem tartotta fontosnak nagyobb jelentőségű munkája mellett, hogy holmi pondrókkal törődjön. Eldobta magától, nem kereste, s az asszony szült egy lányt. Egy gyönyörű, égszínkék szemű kislányt. Az ember nagy hatalmú volt, megérezte a bajt, s azonnal megindult eltaposni a férgeket. Ám amint a bölcső fölé hajolt, meglátta a békésen szuszogó kislánykát az aranyló szőke hajfürtöcskéivel, s szeretetre éhes szemeivel. Kezéből lehanyatlott a kés, az ember térdre esett, s keservesen sírni kezdett. Nem volt képes megölni saját lányát, s ezzel megtört. Lelke elpusztult. Őneki, a Halálnak is ez volt az utolsó emléke. Ez a keserves zokogás… Hallotta önmagában, s az Ő énje is megtört…

Nem tudta, mióta fekszik már a földön, a köveken. Percek, órák, talán évek is elteltek közben. Ő érzett, látott, s gondolkozott. Amit érzett, letaglózta, amit látott, attól szava is elállt, amit gondolt, végzetes volt.

Odakint, az Ő birodalmában mindenki ujjongott. Mint akik eddig csak álomvilágban éltek, ködös szemüket felpattintotta a hű szabadság érzete. S Ő érezte, hogy mindenki hátat fordított neki. Nincs már halál, nincs gyűlölet, az a gonosz ember, a kislányát meggyilkolni képtelen ember elvette tőle tettével az ő hatalmát. Az emberek nem vágytak többé a vérre, nem akartak kést rántani, nem töltötte be szívüket mardosó éhség egy kioltott életre gondolva.

Mámoros bűntudat, ébredés, szilánkok mindenki tiszta lelkéből, a Halál újra és újra kiáltott, mert minden egyes örömteli, tiszta gondolat egy csepp volt a méregből, az egyetlen méregből, ami őt eltüntetheti, megsemmisítheti, elpusztíthatja. Minden csepp szeretet egy csepp nem létező vér, a Halál felvágott erein távozó hamuszín folyadék.

Vége már. A halál csak erre gondolhatott. Ha már senki sincs, ki követné, munkájának, mely egyben élvezete, és élete is, többé már nincs értelme. Ám hová került, ahol mindezt láthatja, ám őt már nem láthatta senki?

Felnézett az eddig vizsgálatlan mennyezetre. Most látta csupán, hogy szabad ég alatt fekszik, arctalan, alaktalan teste egy vízparton dereng a semmiből. Egy égszínkék tenger előtt. Közel, s távol senki, csupán ő maga, a testetlen, gonosz létezés. A tenger hullámzott az aranyló napfényben, s a Halál élettelen, testetlen arcát lágy, gyenge szellő simogatta.

Az égen egy kitárt szárnyú, hatalmas főnixmadár közeledett. Színes tollaival, a rajta megcsillanó aranyszín napsugárral szinte kizárta a fényt, s csak ő létezett.

A főnix lassan leszállt az égből, egyenesen a Halál mellé. Felegyenesedett, ekkor tollai eltünedeztek, és a Halál előtt álló lény már nem az volt, ami ez idáig, hanem egy hosszú, szőke hajú, égszínkék szemű leány. Kedvtelve, sőt szeretettel nézte az előtte fekvő sötétszürke ködalakot, amely valaha az erejétől duzzadó Halál volt. Emez tudta, hogy ki áll előtte, tudta, hogy ez a lány győzte le a Halál ellen törő gonoszt, az őt megtestesítő embert, s ezzel őt, a Halált, évezredes dicsőségéből a semmibe taszította. Képes volt tehát a szeretet, az Élet győzedelmeskedni az emberek elsötétült lelkén, megváltást hozott, s talán minden jóra fordul. A halál érezte, hogy ez a lány is benne élt mindenkiben, s amikor apja megállt a bölcső felett, lénye megszállta a Gonoszt is, erre az széttépetett, elhamvasztatott, mintha sosem létezett volna.

A lány puha kezei végigsimítottak a jelenésen, amely valaha a Halál volt, s a Gyűlölet. Ő erre alakot öltött, felegyenesedett, s éjfekete szemeivel a lányra nézett. Lassan bólintott, mint aki megadja magát a sorsának, tisztán, bűnbánóan. A lány megfogta az alak kezét, s együtt elindultak a tenger felé. Ahogy lábuk a hűsítő habokba ért, a Halál még egyszer visszafordult. Végignézett valaha volt birodalmán, s gondolatai végre megértették, hogy ő nem létezhet örökké, mert az emberben van, volt, s mindig is lesz erő, mely legyőzi őt. Súlyos teherként nehezedik mindenkire a jóra való törekvés, mert az sokkal nehezebb, és viszontagságosabb, mint a kényelmes sötétség. Aki a kényelmet választja, elbukik. Ám a fényben élők kitartottak, s megszülethetett az élet, mely boldog szeretetével nemlétté tehette az évezredes Halált.

Most itt állnak, mind a ketten, egymás kezét fogva, egyetlen emberi lélekként, mintázva a többit, melyben mindig ott szunnyad a sötétség, de elég egyetlen kis lángocska, és a sötétség örökre megszűnik létezni. Tudta ezt most már a Halál is, és megadóan visszafordult a tágas, kék óceán felé. A lány, és Ő megindultak, s lassan elnyelte őket a hullámzó, tiszta víz.             Lenéztek, és a lábuk alatt megannyi lényt fedeztek fel, akik mind belőlük építkeztek, s most már csak a Lány élhet bennük. A Halál elmosolyodott, s tovább haladtak. A tenger mélyén megpihenő Halál végül mosolyogva hunyt ki, megtisztult ő is az élet égszínkék medrében, s ekkor megadatott számára is a lehetőség, hogy újra kezdhesse.

Odament tehát Évához, s a paradicsom közepén ráhelyezte kezét az embernő karjára. Amaz lassan visszahúzta a kezét, s a világ vesztét okozó alma ott ringott továbbra is békésen a paradicsomi fák ölelő gyűrűjében.

 2008