ariamta blogja
Egy utolsó üzenet
2020. november 21.
Soha nem felejtem el ezt a napot. Ültem édesanyám mellett, még ha erőltetetten is, de nevetgélt velem. Fogtam a kezét, mosolyogtam, féltőn, valami gyermeki mozdulattal odabújtam hozzá.
Visszafogta magát, de tudtam, nagyon szenved. Túl volt egy nagy műtéten, három hónapon keresztül figyeltük nap mint nap, hogy gyarapszik, hogy gyógyul és hittük, nemsokára minden ugyanúgy lesz, mint régen.
De valami felső hatalom nem így akarta. Műtét után négy hónappal minden kezdődött elölről. A fájdalmak, a félelmek... a daganat. És újra a műtő. Szorongás a műtő előtt, soha múlni nem akaró hosszú percek, napoknak tűnő órák.
És végül a felismerés... Az orvos behívott, majd részvéttel közölte, hogy nem műtötték meg édesanyám, úgy ahogy volt, visszavarrták. Megszólalni nem tudtam, mintha kiszálltam volna a testemből, és szellem fejemet a falba verdestem volna.
Ez nem lehet, még nem lehet vége. Lassan visszaszálltam a földre, mosolyt erőltetve arcomra, bementem édesanyámhoz, megsimogattam az arcát, homlokon csókóltam, és biztattam, nemsokára hazamegyünk, még egy kis türelem.
Az utolsó hónapokat nála töltöttem, hozzá költöztem, olyan volt, mintha ő lenne a gyermekem, és én az anyukája. Mindig mondta: "Na, szerepet cseréltünk!"
Persze, nem hagytam szó nélkül, fenyegettem, elfenekelem, ha nem fogad szót nekem. Szinte rutinná vált a napi feladat: gyógyszer, inzulin, reggeli, tízórai, gyógyszer, ebéd, inzulin, gyümölcs, vacsora, gyógyszer, inzulin és még egyszer inzulin.
Édesapám 1973-ban bekövetkezett halála óta nagyon összeszoktunk, nagyon megértettük egymást. Nem is kellett kimondani a szavakat, tudtuk, mire gondol a másik.
De akkor csak ültem a fotelban, néztem meggyötört, de még mindig gyönyörű arcát, a szívem fájt, ahogy szenvedni láttam őt. Mit tudnék érte tenni, mi segítene neki. Válasz nem jött.
De eljött 2020. november 21.
Délután volt, anyu nagyon furcsán érezte magát, mintha nehezen kapkodta volna a levegőt, nem a hasát fájlalta, ahol a daganat volt, hanem furcsán és nehezen lélegzett. Éreztem, itt baj van.
Jött a mentő. Anyukám már nem is volt magánál. Gyorsan lefektették a földre, még engem is kértek, segítsek a mesterséges lélegeztetésben. Olyan idegesség fogott el, azt sem tudtam, hol vagyok, mit csinálok. De ez sem volt elég.
Jött még egy mentő. Nagyobb felszereltséggel. Én csak sírtam, anyu, térj magadhoz, ne hagyd el magad, maradj velem, ne hagyj itt.
Kitessékeltek a szobából, nem tudom, mit csináltak, annyit hallottam, összeomlott a keringése. De aztán mégis visszahozták az életbe. Ez volt az utolsó pillantás...
Próbáltam odaférkőzni hozzá, nem tudtam, csak bénán álltam, sírtam és... reménykedtem. A mentő ajtajában még aggódó pillantásokat vetettem a hordágyra. Nem mehettem vele, nem kísérhettem el.
Délután hat óra lehetett. Óránként telefonáltam a kórházba, mindig csak annyit tudtam meg, hogy él, próbálják életben tartani.
Éjjel 11 h-kor már nem bírtam tovább. Iszonyatos rossz érzésem támadt - telefonálnom megint, valami, valami nagyon rossz történt.
Igen, 2020. november 21-én, éjjel 11 h-kor apukám magához hívta. Fel sem fogtam, tagadtam, ez nem lehet. Az éjszakám ébren telt, álom nem jött a szememre. Még egy búcsúpuszit sem adhattam neki, még egy gyengéd simítást sem tehettem az arcán, nem foghattam meg, nem csókólhattam meg a kezét. Igazából nem tudtam elbúcsúzni.
2020. november 22.
Aztán másnap a párom igyekezett kizökkenteni a letargiából. Beültetett az autóba, és utaztatott órákon át. És ekkor történt valami, valami igazán megmagyarázhatatlan.
A táskámat az autóban a lábamnál tartottam, benne volt édesanyám telefonja is az enyém mellett, hiszen este magamhoz vettem.
Aztán megszólalt az SOS riasztó jelzés. Anyukámnak állítottam be, ha valami baj van, csak nyomja le, és én rohanok. Ugyanígy beállítottam a saját, a férjem és a fiam telefonján is. Mindhármunké egyszerre megszólalt, a kijelzőn: Mami.
Dermedten néztem magam elé, majd visszatettem a telefont a táskába. Pár másodperc múlva újra megszólalt, most már csak az enyém, de nem a riasztás.
Anyukám hívott...
Tudom, hihetetlen, de a telefonhoz senki sem ért hozzá, tőlem távolabb volt.
Tudom, hiszem, hogy ez volt a búcsú, és ezzel jelezte, hogy jól van, apu már várta, és most már együtt vannak. Egy kicsit megnyugodtam.
Nem volt véletlen a telefoncsörgés...
2024. február 3.
Pár óra a műtőben
Izgalmas téma minden egyes laikusnak,
vajon, mi lehet a műtő ajtaja mögött?
Vajon megfelel-e minden a valóságnak,
amit régebben láttunk a képernyő előtt?
A gondolatot nagyon gyorsan tett követte,
s eldöntöttem, végére járok a dolognak.
Belebújok én is tehát a kék köpenybe,
s felfedem minden pillanatát a titoknak.
Egész este és éjjel is azon izgultam,
mi lesz majd velem másnap, a steril műtőben?
Hogy bírom majd a látványát, szemem becsuktam,
s horrorként képzeltem el, szinte vérfürdőben.
Nem ilyen fából faragtak, nyugtattam magam,
de a reggeli mégsem ment le a torkomon.
Bár felszegtem fejem, nehogy gyávának látsszam,
de az izgalom mégis kiült az arcomon.
A stáb már bemosakodott, várta a kezdést,
rám is azonnal steril felszerelés került.
A sarokba vonultam, és vártam a jelzést,
kezdődik a műtét... már nem voltam oly feszült.
De a bajt megelőzve, szóltam, figyeljenek,
a látványtól, lehet, hogy megijedek kicsit,
ha zöldül az arcom, a székre ültessenek
s ha úgy alakul, hozzanak egy gumibugyit.
Persze, ez csak humor volt lányos zavaromban,
s izgatottan vártam, a beteg megérkezzen.
Meg is hozták guruló betegágyon nyomban,
majd elaltatták, nehogy közben felébredjen.
A műtőben kifejezetten túl hűvös volt,
hogy a baktériumok ne élvezkedjenek.
Jött a doktor úr is, láttam, egy kicsit hajszolt,
de tettre készen, hogy a munkához kezdjenek.
Az egész stáb felkészült, a beteg "kómában",
rögtön megszabadul az epehólyagjától.
S én megnyugodtam, nem állnak majd vértócsában,
laparoszkópiás műtét lesz a javából.
Négy kis lyukat szúrtak a hasba, így dolgozott
a sebész, és én csak a monitort figyeltem,
s míg lelkem a szokatlan látványtól borzongott,
a mozgó kamerára tapadt tekintetem.
Érdekes élmény és csoda volt egyben látni,
az élet a monitoron át hogy lüktetett.
Mintha egy pillanatra sem tudna megállni,
az orvos oly magabiztos volt, nem tévedett.
Befejeződött az operáció. Nem volt
könyörtelen szabdalás, nem volt vérfröccsenés,
csak néhány határozott mozdulat, nem sokkolt
a látvány, de elkápráztatott a szakértés.
Vége lett. Nem is tudom, mennyi idő telt el,
talán úgy öt percnek tűnt az egész művelet.
Epehólyag nélkül mi lesz most a beteggel,
gond nélkül működik-e tovább a "gépezet"?
Az orvos egy rövid válasszal megnyugtatott:
"Nem, nem lesz baj", s miközben a műtőt elhagyta,
biztatón, kedvesen felém intve mosolygott,
s a "műsort", mint egy megfontolt főnök, lezárta.
Elgondoltam... az ember nem a műtéttől fél,
hanem attól, nem tudja, mi vár rá odabent.
Retteg az ismeretlentől, de mégis remél,
maradni kell, még nem várhatják őt... odafent.
E rövid idő alatt a választ megkaptam,
mi van az ajtó mögött: nem sötét alagút,
hanem az orvosi szaktudás "színházában"
a gyógyulás, az élet felé vezető út.
2023. október 4.
Kovács Kinga "Bekukkantok..." c.. blogja alapján
Az utolsó éjszaka
Április volt, igazi, bolondos időjárás szomorította el a természetet. Valami volt a levegőben, valami megmagyarázhatatlan, valami... éreztem.
1973-at írtunk. A világban zajlott az élet, háborút indítottak, háborút fejeztek be, márciusban az utolsó amerikai katona is elhagyta Vietnamot. Lelőttek egy eltévedt líbiai utasszállító repülőgépet. Szóval, minden ment a maga medrében, csendben, esetleg zajosan, néhol rettenetes robajjal, máshol eltűnve, szerényen. A világ nagy bajai mellett mi, kis emberek szintén szembenéztünk számunkra felfoghatatlan és fájó történésekkel.
50 éve... egy emberöltőnyi időszak. Sokan meg sem élik ezt a kort. Csak reménykednek, hogy nekik több jut belőle. Én is reménykedtem, addig... Aztán jött április, magával hozta életem első tragédiáját, amit akkor, 18 éves fejjel el kellett fogadnom.
Édesapám pontosan három évvel azelőtt, 1970. április 20-án került be a kórházba vakbélgyulladással. Kezdetben mérgezéssel kezelték, majd megállapították, hogy perforált a vakbele. Mindenki biztatott, ez rutin műtét, semmi baj nem lesz. Nem is hittük volna, hogy ez mégis milyen következményekkel is járhat. Nem ecsetelem, nem az én hivatásom, hogy mi, és miért történt, ez most nem erről szól. Minden esetre gyötrelem, fájdalom, reménykedés és nem beletörődés jellemezte ezt a három évet.
De az ok, amiért e sorokat leírom, egy általam tisztelt, nagyra becsült sebész iránti megemlékezés: ő Tisza doktor volt, az akkori Korányi kórház sebésze.
Nem könnyű erről beszélni, de ő volt az az orvos, aki mindent - szó szerint - mindent feláldozott egy ember életéért.
Édesapám akkor a 40. életévét töltötte. A hosszú, három évig tartó gyötrelem, műtétek, operációk sora teljesen legyengítette.
Április 20-án, pontosan három évvel a kórházba kerülése után, éjjel bekövetkezett a tragédia. Édesapám legyengült szervezete nem bírta már a küzdelmet. Tüdőembóliát kapott. Tisza doktor, aki éppen ügyeletes volt, egész éjjel mellette virrasztott, élesztgette, életre keltette, majd újra élesztgette, visszahívta az életbe... hosszú, hosszú órákon át küzdött, de sajnos, elveszítette.
Kimerülten és csalódottan vonult vissza, magába roskadva... megfáradtan. Ő is a 40-es évei elején járt, de ez a küzdelem az ő fiatal szervezetének is megerőltetés volt.
Tisza doktor úr másnap, az éjszaka küzdelmei után, szívinfarktusban meghalt...
Legyen ez a rövidke kis írás megemlékezés róla, tisztelet neki, és tisztelet minden orvosnak, akik számára az első, és a legfontosabb, hogy a rájuk bízott beteg embereket a lehető legjobb tudásuk szerint kezeljék.
2023. október 4.
birkabuli
állt a réten, néma csendben
füvet legelve sok birka
hitték, biztos minden rendben
hisz a gazda ezt megírta
nem hallgattak senki másra
hisz a vezér mindent tudhat
nincs idő álmodozásra
ő rendezi az utukat
mentek-mentek néma csendben
néha egyet még bégettek
de a vezér, ha szólt, rendben
csak a nyomában lépkedtek
külső bajoktól megvédve
közösségben összezárva
fej a bűvös fart érintve
pór külvilágot kizárva
mentek sorban, egymás után
hitték, eljött a kánaán
s besétáltak szépen, bután
a vágóhídnak kapuján
2022. július 25.
helyzetkép
ma ilyen időket élünk...
önzés és nyílt harácsolás
napról napra jobban félünk
ideje, jöjjön változás
nyomorba döntött milliók
nélkülöző sok-sok gyerek
sárba tiport illúziók
egyre sokasodó terhek
romos, roskadó kórházak
alulfizetett személyzet
inkább már csak hullaházak
mit felzabál az enyészet
s a hideg iskolafalak
tizennyolc fokos rémálom
hangosan vacognak fogak
és mindez nem csak lázálom
dönteni kell, ha jön a tél
fűtesz vagy eszel, és megfagysz
létminimum alatt éljél
míg egyszer csak mindent feladsz
közben hallod innen-onnan
Magyarország jól teljesít
s leülsz magadba roskadtan
hol? mikor? a jó istenit!
tehetetlenül bámulod
mert gyengén pislákol a gáz
fázósan magadra húzod
takaród, mert hideg a ház
a nyugdíjad számolgatod
mit vegyél? krumplit? kenyeret?
talán még belefér, mondod,
bár érzed üres zsebedet
nem panaszkodsz, hiába már
mindent felélt a horda
s mint hullára a dögbogár
rácsap a maradék koncra
minden, és minden kell nekik
mészáros az egész ország
hiszik, könnyen átverhetik
a népet, nincsenek normák
nincs becsület, nincs megértés
de ami van, futballpálya
van lopás, csalás, jogsértés
s csak pislákol remény lángja
nem lesz könnyű felébredni
még nincs késő, most cselekedj
ne várd meg, míg megmérgezi
léted a bűn, ne késlekedj