Megjelenés

 Jóskám versét akár idén is írhatta volna, hiszen ezen a télen is hiába vártuk a hóesést.

Hóesésre várva

 HÓESÉSRE VÁRVA 

 Hóesésre várva,
virradattól-virradatig várakozunk.
A mindennapok tenyerében
összeaszalódnak
az aszályos napszakok.
Apadó álmainkban hullt a hó,
fehérek lettek a kertek, a házak
a templomok, a temetők.
Álmainkból fölriasztottak
károgó kórusként
a vetési varjak
feketére festették a tájat.
A pirkadó égen
uszályként úsznak
a menyasszony-fátylas fellegek.
Várjuk, hogy
e hóval horkanó felhőkazlak
villámsújtotta dunyhaként
kihasadjanak. -
Már évek óta elkerülnek bennünket
a dérrel didergő decemberek,
s nem csüngnek ereszünkről
orgonasípként a jégcsapok.
Nem voltak zúzmaraszakálas fák.
E hiányok hiányával,
a semmi dallamára
kihullnak barázdált tenyerünkból
a napok, a hetek, a hónapok.
Jajdulva szakadnak a naptári lapok.
Elment január,február.-
ők sem hoztak
hajnaltól hajnalig tartó,
mindent betakaró hóesést.

 Nekem a folyóiratban egy visszaemlékezés jelent meg a gyermekkori telekről.

Régi telek örömei

 Régi telek örömei

 Beköszöntött az idei tél is faggyal, mínuszokkal, hószállingózással, fehérre festett tájjal, jéghártyás tavakkal, hósapkás hegyekkel.

 Ülök a meleg szobában a számítógép monitora elôtt. Mögöttem a tévé zümmög, jobbra a radiátorból kellemes meleg árad és szemem elôtt régi telek emléke vonul. Gyerekkori telek sült gesztenyével, alma illatával és valódi tûz fényével. Mert azokban a telekben nem a cirkó melegítette a szobát és lelkünket, hanem cserép- és vaskályha. Apuka kora hajnalban már csiholta a tüzet, rakta a kályhát, hogy mire mi gyerekek felkelünk már langyos legyen a szoba. A vaskályhába délutánonként piros alma került, illata átjárta a szobákat, melyekben nem sokáig tartózkodtunk, hiszen hívott a fehér hó játékra. Kalánkában készítettük a hóembert melynek fejére konyhából került rossz lábos, orrnak levesbôl kimaradt sárgarépa , szemének két széndarab. Majd elôkerült a pincébôl a szánkó is, s versenyt siklottunk a Duna melletti park lejtôjén. 

 No de az igazi nagy mulatság a korcsolyázás volt. Nem ám az üzletközpontok mûjegén, hanem az iskolák udvarát és a sport pályákat öntötték fel a gondnokok. Mi gyerekek pedig nagy izgalommal lestük az ablakon lévô hômérôt , hogy mikor mutat már kitartóan mínusz fokokat, hogy megmaradjon a jég. Akkor elô a csatos korcsolyát, amit a fûzôs cipônkre kellett kapcsolni és irány a jég. Arcunkat kicsípte a hideg pirosra és bizony fáztunk is, hiszen nem meleg vízhatlan dzseki volt rajtunk, hanem két-három pulóver egymásra húzva. De be nem vallottuk volna , hogy fázunk, hiszen akkor a szülôk hazarendeltek volna. A szülôk, akik a jégpálya mellett várakoztak, vigyáztak ránk kisebbekre és közben ment a beszélgetés gyereknevelésrôl , fôzésrôl és a világ dolgairól. Néha a pálya melletti étteremben melegedtek egy- egy pohár forralt bor mellett , amíg mi rendületlenül siklottunk . Este indulás haza és meggémberedett lábunkat a kályhára szorítva melengettük, kezünkben a forró teával és közben vágyakozva gondoltunk a nagyobb kamasz fiúkra, kiknek nem kellett még hazamenni, hanem zárás után segíthettek a gondnoknak ingyen jegy ellenében. Hizlalták a jeget, ahogy akkor mondták , vagyis slaggal vizet öntöttek rá, hogy reggelre megfagyjon és vastagabb, simább legyen a jég. S ez nekünk aprónépeknek olyan csoda volt és olyan nagyfiús dolog, amibôl mi kimaradtunk. 

 Ha nem jutottunk el a korcsolya pályára , akkor az úttest szélén megfagyott jégen kanyarítottunk. A cipônk sarkán sarokvas volt, mely jól csúszott. Nekiszaladtunk és lendületbôl csúsztunk , a végén meg egy jó nagyot kanyarogtunk. Mert hát nem is volt igazi gyerek az, aki nem tudott kanyaríntani. 

 A legnagyobb ajándéka a télnek az volt, mikor hosszan tartó hideg után meghallottuk a rádióban, hogy kevés a szén az iskoláknak, nem tudnak fûteni és kezdetét veszi a szénszünet. Ez sokkal szebb és örömtelibb volt, mint a téli szünet, mert plusz ajándéknak számított, és lecke se volt feladva, kötelezô olvasmányokkal, olvasó naplók készítésével, hanem lehetett játszani , kiélvezni a tél minden örömét. Csoportokban vívtuk a nagy hócsatákat, hazamentünk átvizesedett ruhában, amiért kijártak a pofonok és persze utána száraz ruhában átöltözve a finom , meleg étel és a jó szó is. 

 Telek voltak, igazi telek, kitartó mínusz 10 , 15 fokokkal, fázással, komfort nélküliséggel , amit azért a felnôttek nem élveztek annyira, de mi gyerekek voltunk, igazi rakoncátlan , huncut gyerekek, kik nem a szobában várták a csodát, hogy történjen valami érdekes a képernyô elôtt , hanem elé mentek az életnek, néha kéken-zölden, esve-bukva, nevetve és veszekedve, viták közben egymást megtépve és vállalva a késôi hazamenetel miatt a sarokban állást is. Éltük a gyerekek csodás, gondtalan életét, melyre most fél évszázad múlva is nosztalgiával gondolunk.