Arany blogja
NovellaEmlékek útján: Összefonódott életek
A háború éveiben a véletlen sodorta össze a két fiatalt , kik egymás karjaiban kerestek egy kis felejtést, egy kis menedéket, míg sorsuk össze nem fonódott teljesen.
A fiú Kispestről , a lány Angyalföldről érkezett. A romos Budapesten dúlt szerelmük. Sikátorokban találkoztak, légitámadások alatt kapu alatt kerestek menedéket. Éltek a percnek , éltek a mának, hisz senki se tudta mit tartogat a holnap és ráébrednek- e egyáltalán.
A fiú sor katonai szolgálatát teljesítette, s háború kitörésével a leszerelése már elmaradt. Végig harcolta a világháborút, csellel , ügyességgel szökött meg háromszor a fogságból. Vitték már kivégezni, mikor a véletlen mentette csak meg. A jeges Dunán jött át Budára kedveséhez és tüdő gyulladással nyomta a dohos pince priccsét, de átszenvedték a háborút, az éhséget és hogy a szoba konyhás lakást két náció parancsnoksága váltotta.
1945 augusztusában már nem vártak tovább, három évi jegyesség után házasodtak össze és vele két külön világ egyesült.
A lány egy szabad gondolkodású nyomdász családból származott. Kevés pénzből könnyedén éltek a szoba konyhás apró lakásban. Ajtajuk tárva - nyitva állt barátoknak, éjjelig tartottak a füstös beszélgetések. Természetes volt a kínálás, a vendégek süteménnyel megrakott zsebbel távoztak.
A két gyerek jó szóval volt nevelve, pofon nem csattant , a testi fenyítés ismeretlen volt.
A fiú egy régi vágású, konzervatív családból származott és sanyarú gyerekkor volt mögötte. Édesanyja sokat betegeskedett, majd 36 évesen távozott, maga mögött hagyva négy árvát. A legnagyobb ő volt, akkor már tizenkettedik évét taposta. A beteg anya mellett már egész kis korától megszokta a munkát, maga tartotta rendben a háztartást, vigyázott a kistestvérekre. Anyja halála után a mindig úton lévő vasutas apa mellett a kistestvérek nevelése rá maradt. Csinálta is zokszó nélkül, csak a verések ne hullottak volna érte. Kapta okkal, kapta ok nélkül a fáradt, megkeseredett apától, amíg mostoha nem került a házhoz. A mostoha, aki nevelő nő volt egy grófi családnál. Már bizony 30 - as évei végét taposta és alig várta, hogy végre saját gyerekét nevelhesse. Várta bizony a kicsit, de nem a vele jött négy árvát. Nekik nem sok jó jutott, az erős kezű apának árulkodott róluk rendszeresen, aki aztán sorba állítva őket, kiosztotta az apai pofonokat úgy nevelés célzattal.
Zárt , magukba forduló életet éltek a három szobás kispesti házban, vendég náluk nem időzött, gyerek pajtások se jöhettek.
- Minek? Vagytok elegen, játszatok együtt - volt a válasz, ha pajtást szerettek volna hívni.
A szomszédtól nagy téglafal választotta el kertjüket, nehogy belássanak, szóba kelljen elegyedni.
S bár a vasútnál jól fizettek akkortájt, ahogy mondták, - jó nyugdíjas állás, - de rakták a fillért fillérre. Spóroltak fűtéssel, petroleommal, élelemmel. Gyűjtötték a pénzt telekre, melyből a gyerekeknek öröm nem jutott, csak üröm és a sok munka.
Így egyesült két külön világ, két más-más gondolkodású család és lettek egyek 63 éven át és csiszolták egymást , hogy zökkenő mentesen forogjanak életük fogas kerekei s kialakítsák saját, közös érték rendjüket.
Megkezdték felnőtt életüket, harcukat a mindennapokért egy romokban heverő, ezer sebből vérző városban. Először csak a rom eltakarítás várt rájuk, majd beindulván az élet, lett munka, lett külön lakás és megjött a várta várt gyerek is.
A kis család szépen gyarapodott mint lelkiekben, mint anyagilag. A gyermek már konszolidált körülmények között nevelkedett szeretetben, sok-sok közös programmal, játékokkal körülvéve.
Az idős szülök sorban elmentek, s gyerekük önállósulásakor már az egykor fiatal pár haja is megderesedett, a ifjú lányból apró idős asszony, a nyalka legényből szikár öregember lett.
Még örültek egy ideig az unokának, élvezték újból a gyerek kacajt, majd egyre több időt töltöttek kórházi ágyakon .
Lassan végére értek útjuknak, melyet becsülettel-szeretettel jártak végig együtt, és távoztak egyszerre , így elválasztani még a halál se tudta őket.
A temető árnyas fái alatt egymás mellett fekszenek és sírdombjuk felett a szomorú fűz hirdeti a múlhatatlan szerelmet és két ember örök összetartozását.
Emléktár: Időutazás Nagyapával
Anyai nagyapámat nyolc éves koromban vesztettem el. Rövid volt az idő, amit együtt tölthettünk és nem is volt mindig felhőtlen, hiszen sokat volt kórházban. Megkapta a nyomdászok akkor oly jellegzetes betegségét, a tüdőbajt és az ólom mérgezést. Bizony már nehezen mozgott, mire unokája lett és kapkodta a levegőt, de azért igyekezett programokat szervezni velem, olyan öregeseket, olyan kímélőseket.
Az egyik ilyen visszatérő unokás-nagypapás program volt a Margit körúti kiruccanás.
Abban az időben létesültek az első önkiszolgáló üzletek, melyek még csak forgalmasabb helyeken üzemeltek. A körúton is volt egy ilyen. Ide mentünk hármasban, Anyuka, Nagyapa és én. Nekem óriási élmény volt a pult sorok között nézelődni kosárral a kezemben, melybe Nagyapa segítségével finomságok kerültek, többek között mirelit eper, parfé, amiket a mi kis óbudai boltjainkban még nem árultak.
Ezután jött az ebéd a körút egyik patinás éttermében, a szokásos rántott hússal. A komótos étkezés után a Fény presszó volt a következő állomás, aminek fénye számomra a gurlicer volt. Egy forintért lehetett rendelni zeneszámokat. Akkori kedvencem a Pancsoló kislány volt. Nagy örömmel dobáltam a forintosokat erre a számra, de csak mértékkel, mert Nagypapa a többi vendégre is tekintettel volt, akiknek ebből a gyeredalból már éppen elegük lett.
Cukrász sütemény, felnőtteknek kávé, - ez volt a menet, majd jött a haza út taxival, mert napgyapa a hegyen lakott, már nem bírta az utat szuflával.
A cukrászat mellett volt a taxi állomás, rá lehetett látni és Apókám feltette a szokásos kérdést:- No gyerek, melyik színű taxival utazzunk? - Kékkel - vágtam rá mindig örömmel. - Akkor fizetünk és kivárjuk , mikor kerül a kék a sorban előre.
És jött az utazás a égszinkék taxival, fel a hegyre a gesztenyesor mellett. Futott a táj a kocsiból nézve és én a hátsó ülésen lelkesen integettem kifelé.
Hány és hány ilyen közös programunk volt az évek során, mely mindig ismétlődött, a változás csak annyi volt, hogy Nagyapa egyre görnyedtebb lett, nehezebben vette a levegőtt , majd lassan kifogyott a világból.
Eltűnt már a Fény presszó , a taxi állomás is máshová költözött, csak az én emlékemben él tovább a sok sok közös program , s mikor rájuk gondolok, hallom a gurlicer zenéjét s álmomban repít a kék taxi a hepehupás hegyi úton a végtelenbe.
Emléktár: Életem két cicája
Világéletünkben nagy állatbarátok voltunk, de inkább a madarak tartását részesítettük előnyben, mégis kétszer volt a családban cica.
Először 10 éves koromban egy tévé mese hatására. Este az egész család a tévé mellé kuporgott mesét nézni. Egy nagyon aranyos kis film ment egy tündéri fehér kiscicával. Apukám látva nagy lelkesedésem, megszólalt: - no hiszen ilyet én is tudnák neked hozni egy kollégától. Szaván rögvest kaptam, elindult a fantáziám, hogy egy édes kiscica tulajdonosa leszek. Minden nap tervezgettem, hol fog aludni, mi lesz a neve. De a napok csak teltek, teltek - cica viszont nem érkezett. Kiderült, hogy Apukám hirtelen felbuzdulásból mondta csak, hogy hoz cicát , de utána átgondolta, hogy talán a második emeletre nem is annyira jó az ötlet. Anyukám látva elkeseredésem, csalódottságom, hozzá szokatlan szigorral szólt Apukára: - ha a gyereknek ígértél valamit, azt be is illik tartani. Most már cica jön a házhoz, akár tetszik, akár nem. Erre a határozottságra már Apuka se mert visszaszólni és pár nap múlva megérkezett Nyafi, egy kis kerti cica. Szép volt, aprócska és szürke csíkos, fehér mellénnyel. Szemei akkorák mint a kávéscsésze. Az eszével se volt gond, elsőre megtanulta hol a helye és a homokos tepsire is rájárt. Barátnőimmel együtt kényeztettük, játszottunk vele. Tanulás alatt az ölemben ült. Kedvenc helye télen a cserép kályha mellett volt. Hosszú évekig volt a család kedvence, de mivel nem operáltatták ki szüleim, felnőtt korára kénytelenek voltunk megválni tőle. A búcsú nehéz volt, nem sírtam , mert szégyelltem volna , hiszen már nagy lánynak akartam látszani, de belül fájt, hogy el kellett válni tőle, még ha meg is értettem.
Második cicánk, egy kis kormoska, lányom jóvoltából került hozzánk.
Ezt a cicát bizony nem terveztük, mert 4 madárkánk volt. Az akkor 9 éves leányzóm barátnőjénél volt vendégségben. Az ott lévő nagymama a kóbor cicákat mentette. Vitt is oda a gyerekekhez vagy hármat. Timikém megkérdezte, - szeretnél egy kiscicát? Mit mond erre egy gyerek? - De még mennyire, nagyon szeretnék. A kis feketét rögtön karjába is tette a nagylelkű nagymama. Kicsi lány fülig szájjal hozta haza az apróságot , melynek kezéből csak a kis fülei látszottak ki. Elégé meg voltunk rökönyödve, különösen férjem, de adtunk pár napot, hadd játsszon vele a gyerek, aztán majd továbbadjuk. Mondani se kell, hogy az akkor már Mircikének nevezett cicának ez a pár nap éppen elég volt ahhoz , hogy belopja magát a szívünkbe. Dehogy adtuk volna tovább, családtag lett belőle. 12 évet élt velünk és ez alatt a 12 év alatt sok-sok kaland történt vele. Egyik papagájt megszorongatta, mikor az véletlenül kirepült. Egyszer leesett az ablakból, másfél hónap után találtuk meg lefogyva, kiszáradva, de azonnal megismert minket és törleszkedett.
Sajnos a szívecskéje mondta fel a szolgálatot és bár az állatorvosunk naponta járt injekciózni, eljött az elválás ideje is. Képét ma is őrizzük és a vele töltött éveket emlegetjük.
Így lettünk kétszer cicásak és azóta átváltottunk kutyára , no de ez már egy másik történet.
Emléktár: Malcinkává válásom története
Életem során igen sok becenevem volt, kisgyerekként hívtak Arikának, Arusnak, de a rokonság egy részének Ibolyka voltam Anyukám után. Aztán ahogy nőttem, lettem Aranka, majd végül Arany.
De egy rövid időt voltam Malcinka is és most életemnek erre a szakaszára szeretnék emlékezni.
Fiatalon kerültem egy tervezőirodába dolgozni. Idős rókák voltak a kollégák, a szakma nagy mesterei, és csak ketten voltunk zöldfülű kezdők.
Az iroda egy lakásból volt kialakítva, igencsak barátságtalan külsővel. Hogy kicsit otthonosabb legyen , vittem az íróasztalra vázát , melybe mindig friss virágot tettem és egy kis kabalaoroszlánt dísznek. Az egyik jó kedélyű kolléga - aki a fiatalokkal szeretett viccelődni - a kis oroszlánom elnevezte egy rajzfilm után Malcinkának. Lassacskán ez név ragadt énrám is. Egy idő után már feledésbe ment a kabalaállatka, majd elporosodva a papírkosárban landolt, de a név véglegesen átragadt rám. Évekig hívtak Malcinkának.
Közben férjhez mentem és az élet elsodort más irányba. Újból visszaváltoztam Arivá, de néha még ma is eszembe jutnak a régi kollégák és vele együtt kicsit vicces, kicsit furcsa becenevem, mely csak is ehhez a társasághoz kötődik.
Emléktár: óvoda
Ahogy idő halad velünk előrébb és előrébb, egyre szívesebben időzünk régmúlt időkben, elővéve évtizedes emlékeket.
Ma különösen messze jártam az időben, pontosabban , az óvódás időszakomra tekintettem vissza. Nekünk úgy nevezett Ratkó gyerekeknek ez se volt könnyű, bejutni egy óvodába, hiszen mindenütt nagy volt a telítettség. Hivatalos, állami óvodába nem is sikerült kerülnöm, az okból fogva , hogy Édesanyám nem járt dolgozni. Nem is igen bánta, hogy az egész napot együtt töltöttük, mely tele volt közös programokkal, játékkal, együtt főzőcskézéssel. Csak hát közeledett az iskolás időszak és vele egy kis félelem, hogy miként is fog a gyerek alkalmazkodni egy idegen közösséghez, ha nem szokta meg. Mivel ez a gond nem csak minket érintett, hanem a környezetünkben több anyukánál is felmerült a gondolat, hogy a gyereket illő lenne közösségbe szoktatni, elkezdték keresni a lehetőséget egy privát óvodának.
Találtak is közösen egyet, nem is messze, kicsit kijjebb Óbudán. Egy nyugdíjas német tanárnő üzemeltette. A szülők hamar megegyeztek , és mi környékbeli egy ívású gyerekek megkezdtük az óvodás életet. No nem volt ez olyan igazi óvoda, csak hasonló. A nénit se hívhattuk óvónéninek, hanem tanárnőnek kellett szólítani, mert neki más nem derogált. Egy kis kertes házban volt a lakás, melynek kertjébe csak ritkán mehettünk, mert a többi lakót zavarta a gyerek zsivaj. Legtöbbször az előszobában töltöttük az időt, néha-néha a nagyszobába is mehettünk. Mi hárman, akik iskola előtti évben voltunk, külön asztalnál ültünk és kaptunk kis feladatokat, köröket, vonalakat kellett írni egy vonalas füzetbe. A kisebbek egy másik asztalnál játszottak a szülők által bevitt néhány játékkal. Volt egy kis német nyelv tanulás is, néhány mondókát, éneket tanultunk meg és a legalapvetőbb mondatokat. Mindennap olvasott egy-egy mesét a tanárnő , amiket nagy áhítattal hallgattunk, majd körbeálltunk, énekeltünk . Délben már kísért is minket haza , a ház kapujáig elment velünk, ott már várt mindenkit Anyukája, Nagymamája.
Ennyi volt az óvodás élet, mely nem volt túl fényes, játékokkal felszerelt, a néni se igen volt barátságos, sőt...., de nekem mégis élmény volt legalább délelőtt korombeli gyerekek között lenni.
Következő évben már kezdődött az iskolás élet, mely talán kicsit könnyebben ment, hogy volt egy kis előzménye. A tanárnőt még évekig láttam a piacon vásárolni. Az idő egyre hajlottabbá tette, majd egyszer csak eltűnt, mint ahogy eltűnt a kicsi ház is kertestől, ma már modern épület áll a helyén. Ennek ellenére , ha arra visz utam , szemem előtt megjelenik az apró ház, kertjében a sírköves égbe nyúló kőkeresztjeivel és keresem önmagam pöttyös - pörgős szoknyácskában, kezemben a fakarikával. Mert hát az ember nem szemével lát, hanem lelkével, s azt látja, mit átélt, ami élete egy kis darabja volt.