anitap blogja

Lassan két éve már. Megígértem hogy elmegyek hozzá. Nem kérte és nem ellenkezett. Talán ő is. Mosollyal fogadott. Beültünk egy persszóba. Valamilyen Ház volt a neve. Szembe ült velem. Nem szólt csak nézett. Azzal a kékesszürkés gyerekszemével. Elnevettem magam. Zavarban voltam. Még sosem történt ilyen velem. Ő meg csak nézett. Úgy éreztem nem is engem néz. Inkább belém. Rendelt egy somlóit és két vizet. Nevetve megkértem hogy, ne nézzen így mert nem tudok enni. Megfordította a székét és háttal ült nekem. Azt hittem a pofám leszakad. Mielőtt kikeltem volna magamból, gyorsan visszafordult és mesélni kezdett. Céljairól,álmairól. Tudom hogy csak egy hülye nő vagyok, de úgy tünt mintha fénylene. A kezével meg állandóan hadonászott. Úgy idegesített. Úgy volt rászólok. De nem tudtam. Csak néztem. Késöbb a parkban sétáltunk, majd leültünk egy padra. Az idő rohant. Észre sem vettem hogy már több órája együtt vagyunk. Ott és akkor beleszerettem. Előtte csak versei által ismertem. Nem tudom megmondani végül is ki és mi ez az ember. Túl összetett érzelemvilággal rendelkezik. Egyet tudtam akkor. Vele lenni amíg lehet. Lassan sétáltunk. Megfogtam a kezét. Hirtelen megállt. Én is. Reméltem megcsókol. Megfogta a vállamat és maga felé húzott. Lehunytam a szemem. Halkan mondta, szinte suttogta. Nem lehet. Szerelmes vagyok. Kellek valakinek és ez nagyon fontos a számomra. Nekem is kellesz, suttogtam, de már a könnyeimet nyeltem. Nem lehet. Láttam a szemében hogy igazat mond. Már nem nevetett. Magához húzott és elkisért a kocsimig. Végigbőgtem Pestig az utat. Hogyan lehettem ilyen hülye? Kiszolgáltatott lettem. Gyűlöltem. Még este kitöröltem magam minden verses oldalról. Nemrég hallottam válik. Visszajöttem. Nem is tudom miért. Írtam neki levelet. Amilyen az én szerencsém épp szerelmes és kell valakinek. Már csak nevetek. Magamon. Végül is soha semmit nem ígért. Nem kért és függőben sem hagyott. Csak én magamat. 

Jó újra itt lenni.:-)