animka blogja2

Muszáj volt a Hévmegállóig átmenni az aluljárón. Eddig négyszer mentem át és vissza. Csak így tudtam a kórházba eljutni. Az első emlékem három évvel  ezelőtt borzalmas volt,egy év múlva förtelmes,két év múlva, mert menni kellett kontrolra megint, meglepődés,harmadik évben már védekezés,hétfőn most mikor átmentem rajta rájöttem megállt az idő.

 Ott az aluljáró kanyarjában, ugyanannyi csikk,hányadék,pisi,kaki,mocsok. Rosszullét környékezett. Napjában több száz ember igyekezett át rajta  ,mentek a kórházba,vagy jöttek visszafelé,megszokottan,beszélgetve,reményt vesztve.

Ennyire közömbösek vagyunk?

Üzenetem van egy fiatalembernek,aki az emberi szabadság akadályoztatását hangoztatta az EU parlamenti ülésén,amit úgy hitelesített,hogy kifeküdt egy téren hajléktannak álcázva magát,a rendőrök meg elvitték.

Helló, kedves fiam, van egy hely a számodra, feküdj oda egy pár napra,élvezd a szabadságot.

Ez az ország szeretne már letisztulni, csikkektől, hányadékoktól, kakiktól.

Elérhetetlen lesz a számunkra, ezzel korlátozzuk a személyiségi jogokat?

És hol van az európai ember méltósága?

Mikor a műtő felé toltak gurulós ágyamon, mintha a végzetem felé zötykölődtem volna. Az infúzió lassan csordogált a műanyag csőben,a bátorító szuritól már csendesedett zakatoló szívem.

A liftajtóhoz érve a fiatalember lestoppolt, várni kellett a mennyei járatra. Hirtelen ismerős hangot hallottam.

- Jé,ez meg a Klári néni! Hova tetszik menni?

Jó kérdés, visznek,de mindegy. Felismertem a fiatalasszonyt.

- Önfeledten mosolyogtam rám hajló arcába:

- Ne haragudj,nem tudok most beszélgetni,még a protkóm is kivették. Amúgy hogy vagy aranyoskám?

- Jól,csak anyámat kísértem,ott van ni,kiveszik a méhét,nagy műtét lesz.

Oldalra fordultam,a folyosó végéről kis csapat integetett.

Megérkezett a lift,a fiatalember türelmes volt.

- Beszélgetnek még,vagy indulhatunk?

- Mennyen csak Klári néni,majd beszélünk később - engedett nagyvonalúan az ismerős.

A műtő folyosóján forgalmi dugó volt,mint a belvárosban. Egy kész beteg tolatott el mellettem,elefántcsont fehér arccal,a másik zsibbadt,egyet zsibbasztottak,én csak sorba gurultam.

A kísérőm magamra hagyott,

- Jó kezekbe van már, majd jövök!-  suhant el egy másik fordulóért.

Kedves arcok,kezek,  amire emlékszem,sötétség,mikor keresték a kulcscsontnál az ideget.

Villámcsapások az idegszálban.

- Jól van ugye,tudja emelni a kezét?- nem tudtam,mázsás súllyal nyomta a matracot.

- Jaj néni,tessék vigyázni kitöri a karját!- ugrott hozzám egy fiatal műtős fiú.

- Hogy törném, itt van mellettem!- méltatlankodtam és néztem oldalra. De nem volt ott, kicsavarodva lógott a semmibe.

- Tessék fogni a másikkal szorosan!-  gézpólyát  hoztak, a nyakamhoz rögzítették a béna karom.

A műtét alatt az orvosom megnyugtató hangja a zöld takaró mögött, reccsenések, súrlódások.

Gondolataim szerteszaladtak, pánikoltam .

Mi lesz velem,ha béna maradok?

Nem lehet élni bénán !

Az értelem és a boldogság
 
Néha irigylem a kicsi gyermeket, a ragyogását, önfeledt boldogságát. Elég neki hozzá csak a tudat, hogy körülveszik azok, akikben megbízik.
Ha felnőttként beszélünk a boldogságról, soha nem látjuk a fényes ragyogását. Árnyékként kivetül mellé a félelem, szorongás a bizonytalanság.
Próbálunk ellazulni, csak percekre,hogy átérezzük a fényt,de izmaink görcsben maradnak.
Minden boldog percre száz boldogtalan jut.
Mert aggódunk és szorongunk.
Mindenért.
Magunkért, a gyerekeinkért,az országunkért,a világon sokat szenvedőkért.
Kiskoromban olvastam a bibliát. Mert emlékeztem rá, nem forgattam mindennap.
De nem lettem Isten tagadó.
 Elméletem szerint csak azt lehet tagadni, amit be tudunk bizonyítani,hogy nincs.
Hitem szerint Isten a lélek kapaszkodója, a HIT az Isten.
 A HIT, ami közösségeket kovácsol, békére és szeretetre tanít. Mai világunkban csak az egyház az
aki rendületlenül hirdeti a felebaráti szeretetet, a család szentségét.
 Olyan ez, mint egy régi dallam, amit kisgyerekként anyám dúdolt,és öregen is a fülemben cseng.
 A szeretet, a család ,a jóság.
Akik fülében nem szól ez a dallam, hit nélkül élnek.
 
Felnőtt fejjel a kommunizmus idején újra elővettem a bibliát, legalább értékeljem,mi az, amit meg kell tagadni.
 
A biblia sorai életre keltek.
Mert megjövendölte ezt az időt, szinte percről percre úgy történik  minden,ahogy leírta „Valaki”a sorokat.
Testvér, testvér ellen…..
Apa fia ellen…..
Katasztrófák…
Éhínség….
 A pillanatnyi boldogság elvarázsol.
Még eddig biztonságban voltam, mint egy kis gyerek.
Nem vitte el a házam a víz, nem döntötte le a vihar a tetőt.
 Nem volt földrengés, nem éhezem.
Nem lőnek rám az utcán, éjszaka nem félek a sötét árnyaktól.
Meddig?
Egy nap nem leszek kivétel.
A boldogság röpke pillanata, kristálygömbbe zárva.
Kezem szorításában.
Nem engedem, hogy elvegyék tőlem!
Mert tiszta szívemből megértem azokat az embereket, akik inkább meghalnak, de remény és boldogság nélkül nem akarnak élni.
Az értelem megnevezi a boldogság fogalmát.
Szabadon és biztonságban, görcsök nélkül.
Hogy Isten van,vagy nincs nem tudom.
De van hitem,ezért van Istenem.
Imádkozom hozzá,hogy minden ember higgyen a boldogsághoz való jogában

Tolvaj Klára