dora62 blogja

                                          4

 

Reggel Zsófi korán ébred. Úgy dönt, hogy kicsit sétál a faluban. Ilyenkor az csöndes. Hagy egy cetlit nővérének, aztán fölkapja kabátját, s már útnak is indul. Hova menjen? Talán a temetőbe? Nem, oda ma nem megy. Inkább csak sétálgat. Van egy farm a közelben, inkább megnézi azt.

Ahogy kilép a kapun, nem hisz a szemének. A titokzatos fiú is épp most indult sétára.

- Szia! - köszön neki a fiú, bár látszik rajta, hogy ő is meglepett.

- Szia! Zsófi vagyok. És te? - tér magához Zsófi.

- Matyi. Tegnap költöztünk ide. Arra a farmra indulok. Elkísérsz?

- Persze. Én is pont oda indultam.

- Téged láttalak tegnap a temetőben. Akkor azt mondtam, hogy meg kell ismernem ezt a gyönyörű lányt. Mit kerestél szenteste a temetőben?

Zsófi nem akar válaszolni. Még nem ismeri a fiút, s nem akarja neki elmondani szülei balesetét. Majd, ha többet beszélgetnek. Lesz rá még idő, így inkább hallgat.

- Megértelek, ha nem akarsz róla beszélni, akkor még ráérünk. Tudod, én a nagypapámat látogattam meg.

Aztán elmondja, hogy miért költöztek el, és most miért jöttek vissza.

Zsófi - bár nem mutatja ki - belül óriási örömöt érez. Bár a fiú sem ismeri őt, mégis mindent elmesél neki. És azt is megérti, hogy ez neki még nem megy.

Csak sétálnak némán egymás mellett, de ez a hallgatás nem kínos egyikkőjüknek sem. Lassan odaérnek a farmhoz. A fiú megállapítja, hogy az elmúlt tizenkét év alatt szinte semmit sem változott.

Aztán elindulnak visszafele. A játszótéren hinták hívogatják őket, s nem tudnak ellenállni. Zsófi felül, Matyi pedig löki őt. Mindketten kacagnak.

- Az éjjel pont ezt álmodtam, s a szívem mélyén reméltem, hogy az álom egyszer valóra válik. Ez olyan, mint amikor azt álmodod, hogy egyszer egy hatalmas színpad közepén fogsz állni, és mindent megteszel érte, hogy beteljesüljön, s egy nap végre sikerül, ott állsz. Tudod, az én szenvedélyem a tánc, legyen az balett vagy hip-hop, örömet okoz. Amikor a színpadon vagyok, az egész világot kizárom, csak arra figyelek, hogy tökéletes legyen. És nincs annál fantasztikusabb érzés, mint mikor minden porcikáddal érzed, hogy sikerült maradandót alkotnod. Neked is van szenvedélyed?

- Volt- mondja Zsófi.

Hirtelen vágy fogja el, hogy mindent elmondjon ennek a fiúnak. A fiú szemébe néz, és belekezd. Elmondja az éneklést, az előadást, a főszerepet, a szülei balesetét.

- És nem érezted azt, hogy újra énekelni szeretnél?

-De igen. Aztán soha nem jött ki hang a torkomon. Még nem állok készen rá. Nem tudom, hogy valaha készen leszek-e rá.

-Ha egyszer mégis úgy érzed, hogy újból menne, csak szólj, és én segítek.

- Köszönöm!

Észre sem vették, és újra Zsófiék háza előtt voltak.

- Találkozunk még?

- Biztosan.

Zsófi elköszönt, majd befutott a házba, hogy segíthessen nővérének. Élete egyik legszebb reggele volt.

3

 

Eközben egy fiú fekszik az ágyán, s egy szőke, magas, vékony, gyönyörű lányra gondol. Egy lányra, akinek a mosolya csodaszép, de a szemei nagyon szomorúak. Vajon ki lehet az a lány? S találkozik vele még valaha?

- Matyi, gyere, kész a vacsora!

A fiú lassan felkel, s elindul a konyha felé. Az asztal már meg van terítve, s csak rá vártak. Csöndben elkezdenek enni. Mindenki másra gondol.

- Voltam ma a temetőben - szólal meg a fiú.

- Azt beszéltük meg, hogy csak holnap megyünk ki, mindannyian!

- Igen, de muszáj volt kimennem. Úgy éreztem, hogy ott kell lennem. Már tizenkét éve, hogy utoljára itt jártunk, és nagyon hiányzik. Nem akartam visszaköltözni ide, mert féltem az emlékektől, de most örülök, hogy újra itt vagyunk. Akkor még nagyon kicsi voltam, így nem sok kép jut eszembe. Remélem, barátokat is találok majd.

Ekkor az a titokzatos lány jut eszébe, s alig észrevehetően elmosolyodik. Olyan jó lenne, ha megismernék egymást.

Matyi családja egy farmon lakott itt a közelben. Nagyszülei vezették, ő, a testvére és a szülei csak náluk laktak, s segítettek nekik a ház körül. Aztán váratlanul meghalt a nagypapája, a nagymamája pedig már belefáradt mindenbe, így tizenkét évvel ezelőtt eladták a farmot, és jó messzire költöztek innen, mindegy hova, csak el az emlékek elől.

Aztán egy hónappal ezelőtt a nagymamája megbetegedett, és azt mondta, csak úgy tud meggyógyulni, ha ott lehet, ahol mindig is imádott élni. Ezért visszaköltöztek ide. Vettek egy kis házat, ami öt embernek éppen elég, s otthagyták a várost. Tegnap érkeztek, hogy a karácsonyt már itt ünnepelhessék.

A fiú úgy dönt, ma korán lefekszik, mert holnap korábban fel szeretne kelni, hogy sétálhasson egyet a faluban. Olyan szép a falu hajnalban. És csöndes. Még mindenki alszik olyankor, így senkit nem fog zavarni. Lehet, hogy elsétál a farm felé is, hogy megnézze, kik laknak most régi otthonukban. Éjjel a lányról álmodik. A lányról, aki megdobogtatta a szívét. Most a faluban sétálnak együtt. Beszélgetnek. Vele mindenről tud beszélni. Beszélgetnek a családjukról, a múltjukról, az álmaikról. Aztán megállnak egy gyönyörű téren. Hallgatnak. Vele hallgatni is olyan jó. Aztán meg futnak. Vele fogócskázni is fantasztikus. A nevetése pedig őszinte.

Milyen szép álom!

2

 Este átmegy Nikiékhez, hogy barátnője egy kicsit megvigasztalja, s elmondja neki a temetőben történt dolgot.

- Na, mesélj, mi történt?

-Láttam ma egy csodálatos fiút a temetőben, magas volt és szőkésbarna, a mosolya lélegzetelállító, a szemei hatalmasak és koromfeketék. Még sosem láttam a faluban, bár mostanában nem igazán jártam máshol. Istenem, annyira hiányoznak a szüleim! Minden este azzal fekszem le, hogy holnap talán jobb lesz, azt álmodom, hogy a szüleim még mindig élnek. Aztán fölébredek, és a rémálom folytatódik tovább. Esténként próbálom felidézni az arcukat, anya önfeledt kacagását. Aztán az is eszembe jut, hogy mire gondolhattak, amikor észrevették, hogy az az autó egyenesen beléjük rohan? Vajon lepergett-e előttük az életük, vajon elég volt-e pár másodperc arra, hogy mindent felidézhessenek? A születésünket, az első szavainkat, az első lépéseinket? Ha arra gondolok, hogy Beni első szavait soha nem is hallhatják, nem láthatják, ahogy felnő, nem vesznek részt az esküvőmön, nem ismerik meg az első barátomat...

- De fentről mindent látnak, és vigyáznak rátok. Onnét figyelnek rád, amikor először csókolózol, amikor megszületik az első gyermeked, aztán a második is. Amikor leérettségizel, amikor megkapod a diplomádat, amikor énekelsz...

- Azt nem fogják hallani. Az én kis álmom miatt kellett a szüleimnek meghalnia, s nem bírok azzal a tudattal énekelni, mert mindig eszembe jutnak. Ha meglátnám a fényeket, annak az autónak a fényszóróját látnám.

- Oké, ha nem szeretnéd, akkor nem hozom fel a témát. Beszéljünk inkább arról a titokzatos fiúról!

- Ez az! Titokzatos. Semmit sem tudok róla. És most szünet is van, az iskola csak két hét múlva kezdődik, már ha egyáltalán ebbe a suliba fog járni.

- Ha a családjával ideköltözik, akkor én arról tudni fogok. Kiderítem, hogy ki a te rejtélyes lovagod, s mindent meg tudok róla. Kell neked valaki, akiben megbízol, akire mindig számíthatsz.

- Itt vagy nekem te!

- De az nem elég.

- De nekem igen! Te vagy az egyetlen, aki a baleset óta is szóba áll velem, segít, meghallgat, mert tudod, hogy a legtöbbször csak arra van szükségem, hogy meghallgassanak, figyeljenek rám. Sajnos Szonjának Beni mellett nincs rá ideje, hogy megbeszéljük. És sokszor észre sem veszi, ha valami nincs rendben, ha valami bánt, ha valami fáj, vagy ha csak egyszerűen rosszul vagyok. És valószínűleg, ha megtudná, hogy tetszik egy fiú, vagy, hogy járok egy fiúval, azonnal megtiltaná, mert azt mondaná, hogy akkor nem lenne időm arra, hogy Benire vigyázzak. És igaza is van. Amíg éltek a szüleim bele sem gondoltam, hogy milyen nehéz lenne nélkülük. Azelőtt bárhova elmehettem, bármennyi időt tölthettem a barátaimmal. Nagyon sokat veszekedtünk is miatta. Most pedig azt kívánom, hogy bárcsak veszekedhetnék még velük, bárcsak kiabálnának velem, vagy leszidnának azért, mert megint későn mentem haza.

- Jaj, Zsófi! Annyira sajnálom, de az élet ettől megy tovább.  Neked is szükséged van szerelemre, boldogságra.

- Igen, de nem most!

- Miért vagy ilyen makacs?- nevetett Niki.

- Anyától örököltem. Ez volt az egyetlen rossz tulajdonsága.

Könnyek csorogtak végig arcán. Ma már másodszor. Már egy éve történt, de most még jobban fáj, mint az év bármelyik másik napján. Zsófi zokogásban tör ki, s még Niki sem tudja most megvigasztalni. Ő még senkit sem veszített el élete során, mindene megvan, vannak szülei, testvérei, csodálatos és divatos ruhái, barátai, gyönyörű szobája.

Barátnőjének már csak a testvérei maradtak, s a remény, hogy egyszer az életben még boldog lehet, s az ő gyerekeinek soha nem lesz ilyen fájdalma.

Mert a remény hal meg utoljára.

1

 

Már kezdett sötétedni. A falu ilyenkor elcsöndesül, s csak az ablakból kiszűrődő fények tanúsítják, hogy az élet még nem állt meg. Így homályban egész más a település. Szívünket a sötétség láttán egy kis félelem fogja el, de rögtön enyhül, mikor beleszagolunk a levegőbe. Érezzük a frissen sült vacsora illatát, halljuk a házakból kiszűrődő hangokat, érezzük az ott bujkáló szeretetet és békességet, a szenteste meghittségét, látjuk a karácsonyfák fényét, az emberek arcán meghúzódó mosolyt, a családok boldogságát, a gyerekek önfeledt nevetését, amikor kibontják a fa alatt megbújó ajándékokat.

Itt a karácsony, amely minden ember számára a törődést, a vidámságot, a nevetést, a családot, a fényeket, az illatokat jelenti; amely megtanítja értékelni a hétköznapokat is, amit nem lehet pénzért megvenni, amely mindenkinek örömöt hoz. Mindenkinek, kivéve Zsófit, aki pontosan egy éve vesztette el szüleit egy szörnyű autóbalesetben. Azóta a 16 éves lánynak mindennap eszébe jut, hogy talán másképpen is lehetett volna. Talán ha nem sietnek annyira, hogy hallhassák lányukat énekelni, ha 5 perccel később indulnak, most együtt ünnepelnének.

Aznap Zsófi egy karácsonyi színdarabban a főszerepet játszotta volna, s addig nyúzta szüleit, míg azok meg nem ígérték, hogy ott lesznek és szurkolnak lányuknak. Zsófi mindene volt az éneklés. Amikor énekelt úgy érezte, hogy minden megszűnik körülötte, akkor semmitől sem félt. Az előadás estéjén szörnyen dühös volt szüleire, hogy azok ismét cserben hagyják élete egyik legfontosabb szereplésén. Akkor még nem tudta, hogy éppen azért siettek, hogy láthassák, ahogy gyermekük élete legjobb formáját hozva énekel. Sohasem mondták neki, hogy mennyire büszkék rá, pedig tényleg azok voltak. És most már késő. A lány feladta az éneklést, mert úgy érzi, az ő álma miatt kellett a szüleinek meghalni.

Az ágyán fekszik, s annak a bizonyos napnak az eseményeit idézi fel. Azóta 24 éves nővérével, Szonjával együtt nevelik 3 éves kisöccsüket, Benit. Számukra a karácsony más évfordulót jelent. Már hetek óta rettegnek ettől a naptól. A sebek lassan gyógyulnak, az emlékek pedig még ott kavarognak fejükben. Barátai elfordultak Zsófitól a baleset után, csak egyetlen maradt, aki így is szereti Zsófit és a bajban is mellette van, Niki.

Niki családja jómódú, mégis mindig szívesen látták lányuk barátnőjét, akinek ez a család volt a menedéke. Ha már nagyon rosszul érezte magát, csak átment hozzájuk.

Legszívesebben most is ezt tenné, elmenekülne erről a helyről, ahol bármire ránéz, eszébe jutnak szülei, édesanyja gyönyörű mosolya, édesapja biztató szavai. De tudja, hogy most még jobban össze kell tartaniuk. Míg mások karácsonyfát állítanak, ajándékot csomagolnak, ünnepelnek, addig ők a temetőbe mennek. A temető szentestén teljesen kihalt.

Zsófi megkéri nővérét, hogy előbb kimehessen, mint testvérei, mert szeretne egy kicsit egyedül lenni szüleivel - még ha csak gondolatban is -, hogy elmondhassa nekik, amit érez. Elmondhassa nekik, hogy mennyire sajnálja, hogy azon az estén mérges volt rájuk, hogy nem hitt nekik.

Ahogy a temetőbe ér, meglát egy magas fiút. A szíve azonnal gyorsabban dobog, a lélegzete eláll. Ilyen helyes fiút még soha életében nem látott. A haja szőkésbarna. Oldalról állt Zsófinak, ezért ő még nem vette észre a lányt. Zsófi egy percig még áll és nézi, aztán eszébe jut, hogy miért is jött.

Lassan elindul a sír felé, amikor a fiú megfordul és szembetalálkoznak.

Valójában Zsófi nagyon szép lány. Nagy őzikeszemei vannak, hosszú szőke haja lágyan körbefogja kerek arcát. Bőre napbarnított, még ilyenkor télen is. Édesanyja alakját örökölte, korához képest magas és karcsú, járása kecses. Mosolya pedig tündöklő.

Ahogy egymás szemébe néztek, mindketten elmosolyodtak. A fiú mosolya is elragadó. Zsófi még sosem látta errefelé, bár eddig nem is járt szenteste temetőbe. Most azonban másért jött. Gyorsan odabólint a fiúnak, s odasiet szülei sírjához. De a szívében most vegyes érzések uralkodnak. Nagyon szomorú, hogy nem otthon díszíti a karácsonyfát családjával, de boldog, mert éppen most találkozott álmai fiújával.

 Aztán eszébe jut az a nap, s könnyek kezdik melegíteni gyönyörű arcát. Még mindig lelkiismeret-furdalása van, hogy szülei elvesztették életüket. Azóta többször elhatározta, hogy újra énekelni kezd, de sohasem jött ki hang a torkán. Pedig két évvel ezelőtt még arról álmodozott lefekvés előtt, hogy egyszer az egész világ ünnepelni fogja hangja miatt, s ők is büszkék lesznek rá, s minden fellépésén az első sorban ülnek, tapsolnak, éljeneznek. Az elején még biztos félne, de aztán ránézne édesanyjára, édesapjára, s hatalmába kerítené az az érzés, hogy igen, meg tudja csinálni. Ha csak egyszer érezhette volna, ha csak egyszer látja arcukat, amikor látják, ahogy lányuk valóra váltja az álmait, ha csak egyszer láthatta volna. Ó, akkor minden más lett volna.