Zengők

Jóformán nem is köszöntünk.
Nem volt időnk
szavakat találni,
hangunk szétszabdalódott,
lázas neszekké halkult.

Csak a sorban felpattanó,
pőre bordáink énekeltek,
s mint a szőlőindák, melyeket
gyűrűsre ajz a fény, mi is
úgy kúsztuk be egymást, hogy betakarjuk
azt az óriást... ott... Azt az
ébredőt, mielőtt... És
bölcső lettünk, összenőtt
ölünket ringatók, akik
édesre hangolt idegeik hárfahangjából
szőnek altatót...

Csupán mi eszméltünk fel
egymás szemében, akár
a szívfalak közül kihulló,
elnémíthatatlan
visszhang.