feketefehér

Te vagy az én sötétségem.
Mocskos és édes virágok ellenállhatatlan
harangzúgása a legcsöndesebb
éji órán, lila és nyers, akár a
titkok és a zúzódások színe.

Te vagy az én sötétségem.
Mohó habzsolója a pillanatnak,
összekulcsolt kéz a türelem
ősi módján, szent és forró, mint
az őrület és a halotti máglyák tüze.

Te vagy az én világosságom.
A pupilláink mögött versengő délibábok
vibrálássá morzsolódott hangján - ÉN
szólok hozzád, hogy kitöltsem eljövendő
kínjaink repedéseit.

 Te vagy az én világosságom.
Benned vetkőzöm, hogy bőrünk sóhajtásaitól
szabaduljak, hisz már
az első pillanatban megterveztük
minden mozdulatunkat, s most
a fák gondolatmagasából zuhannak
érintéseink egymás felé,
átcsurognak a csodák valóságán
 és harapnak. Lassan 
lerágnak fehérlő csontjainkig, 
 az ólmos némaságig és falnak...

...szívszakadásig.