Tegnap is ültem ott, olvastam, közben remegett a lábam, a kezem,
és csak abbahagyni szerettem volna egy szó közepén,
és eltűnni a balfenéken. Pedig kedvesek voltak velem.
Aztán egész úton hazafelé írtam.
Tőlem teljesen idegen stílusban,
amelyben minden szó is éppolyan idegen
és mikor hazaértem, írtam a linóleumról,
a kilincsről, a gombról a farmeremen,
a repedésről a falon, csupa baromságot, és bőgtem,
mert nekem ez NEM MEGY!
Én. Ezt. Így. Nem. Tudom!
Mióta felébredtem, írok fejben, írok papíron,
írok a tojássárgájával a tányérra, a porba a polcokon...
Megírom magamnak a nagy nincseket, ahogy régóta szokom, vigasz
talkodom, hogy kicsit halkuljon az üvöltés a fejemben,
kicsit ernyedjen a görcs, amivel vágyom nekifeszülni,
mások szellemi fölényének, ami ellen, nekem semmi
féle fölény nincs a birtokom
ban. Feladom, úgy tűnik én csak érezni
vagyok képes, de nem gondolkodom.
Hát... csak kipukkant egy újabb, rózsaszín illúzió,
hogy én picivel is több vagyok, mint egy ápoló
nő, és holnap talán majd egész más érzés lesz kicserélnem egy pelenkát,
vagy letörölnöm egy homlokot, a kezem erre van idom
ítva, az agyam ezeket a szükségleteket ismeri föl,
majd szép lassan elfelejtem, hogy az ige görögül logosz és elfogadom,
hogy az én utam egy linóleumborítású folyo
só tóltól-tóligja, az emelkedésem maximum kettő emelet,
határaim zárt ajtajú, fertőtlenített szobák
és a szándékos, vagy szándéktalan kizu
hanást gátló rácsos ablakok,
és ha felnézek az égre, az a nagy magasság,
az a nagy kékség nekem sem jelent majd mást,
mint a többieknek, akik felmérik a felhőzetet,
és sóhajtanak, hogy megint esni fog.
Személyes