Ballada egy aszony fiáról és két unokájáról.

Faluvégén állt egy ház ketten lakták. Kis egyszerű de takaros,a gazdát Jankónak hívták.

Réges-régen, mikor még csak pelyhesedett a szentem, lába közé kapta a világot, és el is indult menten.

Vissza szólt még anyjának, őt bizony vacsorával ne várja.El megy ő megkeresni kit az úr néki szánt, ha kell bejárja a világ mind a négy sarkát. Ment már jó ideje, néha kedvét is szegte, már néha arra gondolt, néki nem is lesz kedvese. Egyszer ahogy nézte a napot felkelni, lát egy ökrös szekeret őfeléje jönni. ahogy oda ér a szekér, az illedelmes Jankó adjon isten gazduram, így szólt a paraszt hoz.

Biccentett az öreg, még az ökör is odanézett, ülj fel fiam egy darabon elviszünk téged.

Örült is Jankó, az öregnek mindent meg ígért, ha kell elmegy hozzá inasnak, egy falat kenyérért. Ráérünk még azzal Jankó, majd az asszony megmondja, hogy mi a helyén való.

Egy kis idő múlva már látszott a kis ház, olyan szépre meszelt takaros, ezt biza dolgos emberek lakják.

Meg örült Jankó a szeme csak úgy ragyogott, a baromfi udvar felől egy szőke leányzó ballagott. Kezében kosár, benne tojás, a ruhája makulátlan fodros csipkés, ahogy azt a nagy könyvbe megírták.

Úgy igazándiból rá se mert ő nézni, csak úgy a szeme sarkából méregeti.

Várta hogy majd este ha asztal hoz ülnek, akkor tán még szóba is elegyednek.

Teltek múltak a napok, ahogy az máskor is szokott, Jankó nem is búslakodott, már a lánykérőn morfondírozott.

Megszerette ő már a két öreget is, nem akaródzott a lánnyal, csak úgy útra kelni. Így szólt az öreghez a pajta meszelése közben, gazdám uram egy jó pár napra én elmennék, aztán mikor újra eljövök, nékem adná e a lánya kezét?

Meg állt az öreg, "Jankó kicsit meg is szeppent" pödört egyet a bajszán és le is ült menten. Sóhajtott egy nagyot, csend is lett, de akkora hogy még a fűszál se rezzent.

Ej Jankó fiam, hát azé minek elmenni, iszunk egy áldomást, aztán titeket már szét nem szedhet senki.

Másnap két fejés közt most nem kaszálni mentek, a friss kenyér illatára az asztal köré gyűltek. Most már Jankó a leány mellé ülhetett, a két pár egymásé, a gazda így rendelkezett.

Éltek ők így boldogan még egy jó pár évig, addig még a két öreg el nem ment az úr hoz megpihenni.

De lásd mily csodás ez a világ, épp hogy eltávoztak, viselős lett a leány.

Mivel favágó volt Jankó az erdőt járta.

Egyszer mikor éppen le ült szalonnázni, volt egy olyan érzése most néki gyorsan haza kell menni. S lám akár mennyire is sietett, mire haza ért, a két gyermek megszületett.

Volt nagy öröm még a szél is mint hárfa, a falevelek mint ezer kis csengő, az egész erdő lágyan hallatta énekét.

Az öregek emlékét megőrizve Jankó, úgy gondolta legyen e két gyermek neve,

Jancsi és Juliska.