Zseraldina blogja

Zseraldina•  2016. december 18. 12:50

Száncsengő...

„Éj mélyből fölzengő csing- ling- ling száncsengő…”

-  

_    Gyere Emmett, leülünk ide a kanapéra, a karácsonyfa mellé. Elmondok neked egy történetet, majd olvasok egy mesét. Hozd ide, amit Nagyapáék vettek neked. - mondta Hetty a fiának, aki rossz kedvében volt.-Tudod réges-régen, amikor a legtöbb háznál még áram sem volt, este kezdett sötétedni, petróleumlámpát gyújtottak. Nem volt számítógép, nem volt se vezetékes, se mobil telefon, se tv, se rádió. Este összegyűlt a család az asztalnál, megbeszélték, hogy éppen azon a napon mi történt velük. A gyerekek a házi feladatot készítették, és ha kellett, akkor segítséget kértek. Nagyon sok helyen, karácsonykor még fenyőfára sem tellett, nem hogy drága ajándékra. Gyermekkoromban hallottam ezt a történetet, amit elmesélek neked. Szent este, az egyik családnál, amikor a lámpát lekapcsolták, mindenki nyugovóra tért, nagyon-nagyon messziről megszólalt egy száncsengő. A gyerekek nem ismerték ezt a hangot, boldogan szaladtak az ablakhoz, hogy megnézzék mi is ez. A szüleik mosolyogva nézték a kíváncsi gyerekeket. Egy kis idő után, már nem lehetett a hangot hallani. Nem is látták mi lehetett, de idejük sem volt megkérdezni, mert amikor megfordultak, meglátták a bőségesen díszített karácsonyfát. Alatta tele volt ajándékokkal. Senki nem kérdezett, nem is mondott semmit. Oda szaladtak a dobozokhoz és kibontották. Pulóver, nadrág, zokni, cipő, kabát és még sorolhatnám mi minden volt ott. Könnycseppek jelenetek meg az arcukon. Látod Emmett, nem az számít, milyen drága ajándékot kapsz, milyen nagy, vagy épp erre vártál-e. Az számít, hogy akitől kapod, és milyen szeretettel adja neked. Minden egyes ajándékot becsüld meg, mert majd évek múlva előveszed, és szép emlékek fognak eszedbe jutni.

Emmett felállt, magához ölelte a mesekönyvet, adott Hettynek egy puszit, majd könnyes szemekkel elindult a szobája felé.

           

Zseraldina•  2016. november 23. 22:12

Egy pillantás

Vasárnap hajnalban, a nagy mulatozás közepette, gondoltam lemegyek a parkolóba és megnézem a kocsit. Remélem nem törték fel, a kerekei még megvannak. Néha nem árt az ellenőrzés. A domb tetejéről egy kis mellékúton elindultunk barátnőmmel.

Pár méterrel előttünk, láttam ott állt egy férfi és mosolyogva engem nézett. Én is néztem őt, de nem volt ismerős. Persze a mosoly az én számon is megjelent. Amikor odaértünk mellé, megszólalt:

-       Szia! Kérhetek egy ölelést? – mondta szépen, mosolyogva.

Hirtelen nem is tudtam mit csináljak. Mivel pár méterrel arrébb sokan álltak, és a barátnőm is ott volt, nem messze tőlem, gondoltam nem lesz semmi gond. Közelebb mentem, felemeltem két kezemet és átöleltem. Ő megfogta a derekam, sóhajtottunk mindketten egy nagyot. Pár másodperc után elengedtük egymást. Majd megszólalt:

-        Köszönöm, hogy átöleltél! Végre egy igazi magyar lány ölelt át… – és befejezte mondatát.

-         Én is köszönöm! Honnan tudtad, hogy magyar vagyok, még mielőtt megszólaltam? – tettem fel neki a kérdést.

-          Mert rád van írva.

-          Köszönöm még egyszer, szia! – és folytattam utamat.

Amíg oda nem értünk a kocsihoz, nem is tudtam másra gondolni, mint az ölelésre. A kocsival semmi baj nem volt, ezért elindultunk vissza.

Amikor felértünk a domb tetejére, a férfi még mindig ott állt. Épp el akartam menni mellette, de ő megfordult, megfogta a kezemet.

-          Szabad egy táncra? – kérdezte mosolyogva.

-           Köszönöm, de a barátnőmmel vagyok – válaszoltam meglepetten.

-          Nem baj – majd megfogta a barátnőm kezét és elkezdtünk táncolni.

Pár másodperc után megérkezett a barátja, beállt közénk. Körben állva, az út közepén egymás kezét fogva táncoltunk. A zenének hamar vége lett. Soha nem vártam, hogy hosszú legyen egy szám. De most igen. Boldog voltam. A tánc végén elköszöntük egymástól.

Azóta is az az ölelés és a tánc jár a fejemben. Nem tudom ki volt, lehet, többet nem is találkozunk, de azt az egy mondatot soha nem fogom elfelejteni:

-          "Végre egy igazi magyar lány ölelt át…"