Kétségek tükrében

Vaspántokká rémült kezem

most az egekre emelem,

rápattintom szép szerelmem,

elbúcsúzom: Isten velem! 

Zöldes szitkát a tavaknak,

kékre válni nem akarnak,

deresedő időhullás

rémít szavakká gyűrt kínzás 

Zabos kedvű, gyöngy juhászok

nyájaikra nem vigyázok

Miért hogy őket elhagytátok?

Homokórák alatt ázok 

Szennygödrökből hajnalt ások,

és az egekbe kiáltok:

Itt állok megszégyenülten,

árnyékom zsebembe gyűrtem, 

göncös álom-gyúrta hitben

jobbomat az égre tettem,

és az átázott kegyelmem

haldokolni hagyott engem 

Hol csapott le ma a villám,

falun-e, vagy erdők hátán?

Ezüstszilánk ágyazódott

csonkká meredt imádságon 

Pompa csattan üszkös úton,

vágtaíven csöndszivárvány

Paripámat megcsodálja,

minden színből a kabátja 

Féled-e a vágtát gazdám,

száguldásom dombok hátán?

Jössz-e vélem habbá lenni,

nappá lenni fönn, az égen? 

Ekkor fölszedelődzködtél,

rongy arcomra maszkot kentél

Vasba-gyúrtan eléd állnék,

és vigyáznék, úgy vigyáznék,

hogy a vágtánk meg ne ázzék!

Még a titkom bolondarca

sündörög a tegnapokba’,

nyakkendős erdők vigyáznak,

hogy deressé sose váljak 

Halászok, ti mit álmodtok

fakult hálók erdejében?

Andalogni alvadt gyászban

feketére mázolt házban 

Iszonyatos vezeklésem

szúrtam föl egy lomblevélen,

szitkot hinteni a szélbe,

csorduljon ki felhők vére! 

Itt állok megszégyenülten,

árnyékom zsebembe gyűrve

Göncös átok-gyúrta hitben

jobbomat az égre tettem 

És most újra utálkozva

tanítom fegyelmem arra,

messze hátrahagyni hangom,

vajúdjon az elmúláson 

Torzult arcok szenvedélye

vernek lázat könnyeimbe

Lámcsak, újra nem vigyázok,

fejem fölött karót látok! 

Meghalok-e erdők mélyén,

fagyba nővén, láncra fűzvén,

látomássá részegülvén?

Elpusztul-e a világom

virrasztásra ítélt ágon? 

Kishitű a hangom íze,

szabadíts rá a Gonoszra,

védd a mámorom naphosszat,

s lökj utamba egy villámot,

süketítő jajvirágot! 

Ködbe fulladt tavak tükre,

gyöngyök tára mind leköpve!

Megőrizni nem tudtátok,

ázott szívű, vén halászok?

Varázs csordogál az éjből,

átfordul egy színfüzéren

Álma citromízű éjén

vérbe fojtott öldöklésből

iszkol innen az istennő 

Fegyverével a dallamnak,

álomittas fagyöngyökben

ropd a felhőgyűjtők táncát,

hordd az áloműzők láncát! 

Fenyveseknek késdobáló lombjaira

csordogál az indaláncok áfonyája 

Összeforrt a két kezem,

eléd könyörgésem teszem

Mesteredről lepusztult már

mindenféle érzelem,

napok óta figyelmeztet

hideglelő köveken:

„ ÍTÉLKEZEM!”

/Ezt az írást nem az értelemmel írtam, egy belső kifejezéseket pumpáló lüktetés diktálta még a kezdeti időkben./

Kiállok a világ legszebb peremére,
hogy halált kiáltsak magam életére
És ott elindulnék, egyenest a Nappal,
becsukott szemekkel, megbékélt szavakkal
És a kegyelem vánkosára hajtom a fejem,
mint az alvajáró, kit megölt a hajnal,
és az ölelésem térdepel utadba...

(Ez volt az utolsó hitetlen versem...)

Hány elfojtott napot élsz át
nedvein a tévedésnek!
Csapotthátú rongy dobokra
feszülnek föl ma a kések

Jöjj virágom, föl a térbe,
ki a mindenség testvére,
hadd bugyogjon ki a szánkon,
hogy a vérünk meggyalázott!

Horpadt mellű hajnalokból
meghasonlott századokba,
meghasonlott századokból
végtelenné nőtt homályba

Kövek halmára feküdni,
sápadtan megszégyenülni,
mert kegyetlen józanságok
tették tönkre a világot

Milyen néma ma a vulkán
ki se fér a vihar torkán
csak az öklendezni vágyók
simogatják a tűzhányót

Sötét vackok szétdobálva
himbálódznak a világba’
egeinket kiharapták
méregzónákká gyalázták

Átköhécselt éjszakában
fojtott testek csalogánya
késsel-teli szemek gödrét
vonszolta át a világba

Mennyi langyos ízlelésen
lett szabaddá remegésem
fölöttem a rőt magányok
holdbafagyott csalódások

A Föld tántorgásai a Végtelenben
az ember tántorgásai a tömegben
a napok csapongásai az időben
a lelkek tévelygései a testekben

és aztán hol a karmester
aki ezt a partitúrát levezényli?

Vezet az út
vezet hetedhét országon át
meg át a megtépázott érzések
ingoványán
vezet az út
És
sutatornyokra csábító
dallamok foszlánya
táplálja utasát
Hová mész
butácska! túl
a látószögeken
át a megbillenő
reménységek csodálatán
ahol egyre
vezet az út
Meghűtött
mélybefúrt érzelem
ad erőt
utasán gyöngyöző
reménység
hogy találjon
még nem látott titokra
túl a fűbenőtte ereken
Borzolja átfűtő
kétségbe fúródó
képzelet
hogy érintse
végtelen fantáziájában
féltett érintést
És
hulldogáló holdakat csodálva
vezeti őt végtelen hetedhétországon
keresztül a szerelemszellem
szellemszerelme
És
kiáltotta
kikiáltotta
a holdból nőtt Istenhez
hogy él és szeret
És
a foltokból tükröző hold egyetlen fiának
hullatta-hallatta megbocsájtásait
hogy remÉljen!