A százhuszonkilencedik.

Az elmúlt hetekben az a régi mondás jutott eszembe, hogy "meghalt Mátyás király, oda az igazság". Hát bizony Mátyás halála (1490) Magyarországon a középkor végét jelentette és Magyarországnak, mint nagyhatalomnak, a végét is. Mintegy 600 évig valóban szuverén államként létezett Magyarország, de ez akkor örökre elmúlt. Ebben a középkori hat évszázadban senki nem tudta erővel rákényszeríteni akaratát Magyarországra és bármilyen nagy csapások is érték az országot, néhány évtized alatt mindig újra talpra tudott állni. Elég a pozsonyi csatára (907) gondolni, ami végső soron a honfoglalás csatája volt. A Kárpát-medencében lakó csekély népesség a magyarok bejövetelekor lényegében semmilyen számottevő ellenállást nem fejtett ki. Annál inkább keményen felléptek a bajorok és a keleti frankok a magyarok kárpát-medencei jelenléte ellen, akik végül egy nagyon véres csatában vereséget szenvedtek. Árpád vezér és három fia is odaveszett és nem volt jelentéktelen az elszenvedett veszteség, de a csata eredménye magyar szempontból az lett, hogy utána 120 évig senki nem mert támadást intézni a magyarok ellen. De gondolhatunk a tatárjárásra (1241-1242) is, ami végveszélyt hordozott, de végül mégis magához tudott térni az ország. A magyarságban volt annyi szakrális erő és genetikai képesség ezekben a századokban, hogy a legkeményebb megpróbáltatásokat is kibírták.

Az újkor idestova több mint 500 évében valami elromlott. Először „töröktől rabigát vállainkra vettünk”, aztán az osztrák szívta a vérünk. Utána egymillió magyar katona idegen érdekekért történő feláldozásával „elértük”, hogy elvesztettük a Hazánk kétharmadát. Utána nagy szegénységben és zavarodott kábultságban töltött el az ország két évtizedet „szabadon”. Azután német, majd szovjet megszállás. Kézről-kézre járt a gyeplőnk és mindig voltak kollaboránsok, aki elárulták a Hazát és elárulták a Nemzetet. Hogy ne legyek „ünneprontóan aktuális” ezért csak a labancokra emlékeztetnék. Hány olyan tősgyökeres magyar főúr volt, aki a bécsi udvarban kereste a kegyeket, és semmi sem volt számára elég drága (ha a másé volt), amit oda ne adott volna szép Hazánkból. No, és persze nem merő rosszaságból tette mindezt, hanem nyers érdekből. Jó megfizették fáradozásaikat vagy hagyták őket szabadon harácsolni. A világ körülöttünk nem sokat változott. És még egy fontos dolog: akkor is, most is, a magyar emberek többsége reménytelennek látta/látja a küzdelmet. Ezt „nem lehet megnyerni, hiszen mi olyan kicsik vagyunk.” Formailag ez igaz is volt és ma is az, hiszen mindig az akkori világ legnagyobbjaival kerültünk/kerülünk szembe, de nem mi kezdtük. Nem mi mentünk más országába fegyverrel vagy más módon hódítani. Mi a létünkért küzdünk. Ez színtiszta önvédelem. És nincs más lehetőségünk. Nem hagynak bennünket.

Felfoghatnánk persze mai helyzetünket csendes nyugalommal és beletörődéssel, hiszen hány olyan kis ország van, aki hasonló sorsban él. Ez látszólag igaz, de a status quo fenntartása Svájcnak, Luxemburgnak, Dániának, Hollandiának lényegében érdeke. Ők igen jól élnek, a világ leggazdagabb országai közé tartoznak. Ugyanakkor mi, finoman szólva, csupán „szerény jólétben” élünk. Ha sorsunk változatlanul az lesz, hogy valamely nagyobb és erősebb országnak a jármában kell élnünk, aki befolyásolja az életünket és legfőképpen megcsapolja jövedelmünket, akkor bizonyosak lehetünk benne, hogy addig, amíg a függőségünk tart, nem fogunk tudni fejlődni, hanem csak a stagnálás/romlás lehet osztályrészünk.